Exkluzív interjú a nyolcvanéves Németh Ödön pedagógussal, aki rátermett diósförgepatonyi diákjaival kétszer volt legjobb Csehszlovákiában.
Dél-szlovákiai sportághonosítók címmel induló interjúsorozatunk első vendége Németh Ödön nyugdíjas pedagógus, aki a kézilabda diósförgepatonyi meghonosítása mellett a rátermett helyi diákokkal kétszer is csehszlovákiai elsőséget és nagy hírnevet szerzett.
Az életéről készült vázlatokból, leírásokból az derül ki, hogy sikeres pedagógus, edző volt, aki nyugodt nyugdíjas éveit éli. Nem tévedek?
Nem bizony. Ha visszatekintek a közel százéves időszakra, szinte pillanatnyinak tűnik az egész. Nem is tudom feldolgozni magamban azt, hogy nyolcvanéves időszakot ölel át az eddigi életem. Voltak állomásai, melyekre jó érzéssel, szívesen gondolok vissza. Nem panaszkodhatom. A szerencse is mellém állt, a sors is segített, akárcsak az emberek. De én is segítettem nekik, azzal, hogy tanítottam a gyerekeiket, edzettem őket különböző sportágakban, de vissza is kaptam ezt tőlük. Tiszteletben és segítségben. Mikor építkeztem, önként ajánlották fel a közreműködésüket. Szóval csupa jót mondhatok a leélt nyolcvan évemről, csak az a baj, hogy rettentő gyorsan eltelt.
Nevét azon csallóközi sportemberek közé sorolják, akiknek nagy érdemei vannak az itteni sportélet alakításában. Gondolok itt a kézilabdát Nyárasdon meghonosító Németh Pálra, Somorján a kosárlabdának és kajak-kenunak szabad utat nyitó Székely Istvánra vagy a vívást másodszor Somorjára vivő Forgács Oszkárra. Közöttük érzi magát?
Ők is és én is a szabadidőnk legnagyobb részét a sportnak, a nevelésnek szenteltük. Székely Pistát még a komáromi gimnáziumból ismerem, nagyszerű szertornász volt, de nem ebben, hanem a kajak-kenuban jeleskedett, országos szintre vitte fel somorjai versenyzőit. Vívásban Forgács Oszi bácsi is nagy egyéniség volt. Én nem tartom magamat ilyen nagy egyéniségnek, Az emberek tudják igazából megítélni, hogy hova soroljanak. Én többrétű tevékenységet folytattam, a sporton kívül kulturális munkát is végeztem.
Nem szakosodott annyira, mint emlegetett sporttársai?
A sporton belül is megosztottam a tevékenységemet futballra, kézilabdára, s emellett főleg az atlétikai előkészítést végeztem a gyerekekkel, mivel ez az alapja mindkét sportágnak. A gyorsaság, a kitartás, az ügyesség, a rugalmasság…
Valójában a felsorolt sportágak lettek egy életre szóló társai. Miért éppen ezek. Miért nem a korábban Lakszakállason megismert jégkorong vagy röplabda?
Nem tudom honnan jött elő a jégkorong és a röplabda. Valahol már biztos beszéltem erről. A I. világháború után érkezett, szülőfalumba, Lakszakállasra egy morva család, s ők hozták magukkal ezt a két sportágat. Ma is élő élmény számomra, ahogyan megismertem e két játékot. Hogy kérdésére is válaszoljak: jégkorong volt Diósförgepatonyban. Csináltam jeget a kiszáradt tófenékre hordott vízből. Később épül Patonyban két kézilabda-aszfaltpálya, elsőként a járásban és a környéken. Az iskolai pályát rendszeresen leöntöttük vízzel, megfagyott, és hokiztunk a gyerekekkel.
Hoki tehát volt a faluban. Miért lett mégis a foci, a kézilabda és az atlétika megszállottja?
A futballal már gyerekkoromban megismerkedtem, játszottam is Lakszakállason a felnőttcsapatban. A kézilabda onnan jött, hogy komáromi gimnáziumi diákéveim alatt volt egy nagyszerű tornatanárunk, Sarlós József. Ő képezte Székely Pistát és társait is. Vele kezdtünk el kosárlabdázni. Gimnáziumok kerületi versenye volt, akkor kerültem be az iskola csapatába. Ebben még jobb voltam, mint a fociban. Mikor Dióspatonyba kerültem, itt kosárlabdára nem volt tornaterem, nem voltak palánkok, megfelelő talaj se. Akkor kezdtem el kézilabdázni a lányokkal, a fiúkkal meg focizni.
Ez a helyi viszonyokból adódott?
Elsősorban a patonyi lehetőségekből indultam ki. Itt sokkal fejlettebb futball volt, mint a mi vidékünkön. És elsősorban ez ragadott meg. Nagyszerű csapat volt a faluban. Miután 1960-ban ide kerültem, egy évvel később már átvettem az ifjúsági együttes felkészítését. Ebből a társaságból nőtt ki az élvonalban is megfordult Angyal Imi. Többen eredményesek voltak, szinte mindannyian bekerültek később az A csapatba. Egy éven belül járási bajnokságot nyertem a kilencedikes gyerekekkel. Az iskolabajnokságot és az ifjúsági bajnokságot is megnyertük, de nem mentünk feljebb, mert bonyolult lett volna a kerületi bajnokságban játszani.
Diósförgepatonyban élte le élete nagy részét, de lakszakállasi születésű. Volt ott egy Zsemlékesi tó, amely gyerekkori mozgásigényének kielégítésében volt meghatározó, mégsem kötött ki a vízi sportoknál…
Patonyban nincs víz, itt se úszni nem lehetett, se kajakozni… A Zsemlékesi tóról szeretném elmondani, hogy nagyon gyönyörű, szinte alig ismerik az emberek. Két kilométer hosszú és száz méter széles. Régi Duna-ágnak a maradványa lehet. Tiszta volt a vize, rengeteg hal volt benne, horgásztunk ott, úszni lehetett, csónakázni. A Csallóközben csak a Duna-mellékieknek volt ilyen lehetőségük. Nemrégen jártam ott, s nagyon szomorúan tapasztaltam, hogy elhanyagolták, nem cserélődik benne kellőképpen a víz. Azon csodálkozom, hogy a három környékbeli faluban – Lakszakállason, Zsemlékesen és Bogyán, de a közelben van Gellér is – nem akadnak természetvédők, faluvezetők, akik esetleg felújítanák. Nagyszerű kerékpárutat lehetne ott létesíteni Lakszakállastól egészen Nemesócsáig. Egyelőre nem látnak benne fantáziát.
Valahol azt mondta: gyermekkorától ötpróbázó volt. Sportolói múltjáról szinte sehol sem tesznek említést. Sportolt versenyszerűen?
Már említettem, hogy futballoztam a lakszakállasi csapatban, a gimnáziumban pedig kosárlabdáztam. Ez volt minden.
A szocializmus érájában a rátermettségi versenyben tette híressé Diósförgepatony gyerekeit és önmagát. Amit a kor hozott, abban igyekeztek kitűnni?
A kor is hozta, ugyanakkor a rátermettségi verseny az alapját képezte annak a sporttevékenységnek, amit a futballban és a kézilabdában folytattam. Tehát alapokat adott, elsősorban azért álltam rá ezekre a versenyszámokra. Például nagyon jól fejleszti az erőt a kezekben a rúdmászás, ebben tűntünk ki a legjobban, ebben szereztük a legtöbb pontot az egész országban. Aztán ide tartozott az 1500 méteres futás, ami a kitartást fejlesztette. A távolugrás az elrugaszkodást, a krikettlabdadobás az erőt, a 60 méteres futás a gyorsaságot… Tehát minden benne volt a rátermettségi versenyben. Úgy fogtam ezt föl, hogy ez két légy egy csapásra, mert országos méretekben is eredményesek vagyunk az ötpróbában, s a felkészültség is kamatozott a futballozó gyerekeknél. Az országos bajnokcsapatból például fiam, Krisztián az első ligában is focizott, ugyancsak köztük volt a szintén élvonalat megjárt Miklós Imre, Nagy Karcsi, aki ugyan nem került az I. osztályba, de a Csallóközben ismert volt. Létrehoztunk A és B osztályt, utóbbiba tettük a legtehetségesebbeket. Így nemcsak az iskola lett országos első, hanem osztályok tekintetében az ötödikesek és hatodikosok is nyertek.
Érdekes hasonlóság: az alapiskolások négy éve életre hívott Diákolimpiáján, amelynek eddig két kiírása volt, az atlétikai négytusában a rúdmászáson kívül mind a négy versenyszám szerepelt…
A pontozási rendszerhez én adtam alapanyagot a szervezőknek. Tulajdonképpen ezzel mérték fel a gyerekek felkészültségét. Nagyon jó pontozási rendszere volt a rátermettségi versenynek, minden centiméter és másodperc pontokban kifejezhető. Háromszáz-négyszáz pont körüli eredmény már nagyon jó teljesítmény.
Kétszer – 1985-ben és 1987-ben – mindenkit megelőztek az akkori Csehszlovákiában. Mi mindent kellett elérni az országos elsőséghez?
A legjobb eredményt a rúdmászásban értük el. Volt egy tanulóm, Gátffy Béla, aki két másodpercen belül mászott fel a négyméteres rúdra. Jöttek hozzánk az újságírók az egész országból, s míg nem látták, nem akarták elhinni. Külön bemutatót tartott nekik a fiú. Három fogással felért… Amikor elkezdi az ember a rúdmászást a gyerekekkel, az egy nagyon kínos dolog. Sokszor percekig tart, míg nagy nehezen felkapaszkodik valaki. Ebben az volt a legcsodálatosabb, hogy abban az időben egy-két testnevelésből felmentetten kívül mindenki felmászott a rúdra. Mi ezzel lettünk csehszlovák bajnokok, annyira kiugró volt ebben a számban a teljesítményünk. De nemcsak a rúdmászásban lettünk elsők, hanem az 1500 méteres futásban is kitűntünk. A többi számban elért átlagon felüli eredmény is elég volt ahhoz, hogy mindenkit megelőzzünk. A déli, falun nevelkedett gyerekek valamennyivel érettebbek voltak a többieknél, ami szintén közrejátszott sikerünkben.
Összességében hány gyerek eredménye számított bele a rátermettségi versenybe?
Valójában az összes ötödikes és hatodikos diákunké. Iskolánkat négy osztály képviselte. Csak beküldtem az eredményeket, s aztán jöttek leellenőrizni, valóban igaz-e, amit írtam. Elmentünk busszal Dunaszerdahelyre, ahol újra versenyeztek a diákok, s felmérhették felkészültségüket. Minden eredményt pontokban fejeztek ki.
Ezerkilencszázhatvantól a nyugdíjba vonulásáig, 1995-ig Diósförgepatonyban tanított. Igazi újkori lámpás volt a faluban. Pedagógusi adottságai, képességei a sportéletben is szárnyakat adtak?
Nekem példaképeim voltak a falusi típusú tanítók. Lakszakállason a tanító nemcsak tanított, hanem művelt, a kultúrával törődött, színdarabokat tanított be, leventeoktató is volt. Valamikor valóban lámpás szerepe volt a tanítónak. Ezt próbáltam modern eszközökkel csinálni, más viszonyok között, ahogyan a szociban lehetett. Tanítóként és edzőként is maximalista voltam. Tantárgyakban, testnevelésben is. Különösen azokból próbáltam kihozni a maximumot, akikben láttam a tehetséget. Jeleztem neki, hogy abból megélhet, ha mindent elkövet a sikerért. A rátermettségi versenyben is elsősorban szép szóval, példaképpel próbáltam meggyőzni a gyerekeket, sokszor a magyarságra is utaltam. Próbáljuk megmutatni, próbáljuk meg, hiszen jobbak vagyunk…
Azt mondják önről, hogy a kézilabda egyik csallóközi meghonosítója. Hogyan talált rá erre a labdajátékra?
Elég jól kosaraztam, tehát a labdakezelési készségem megvolt. Patonyban inkább kézilabdára voltak meg a lehetőségek.
De akkor még nem volt kézilabda a faluban…
Lányvonalon már játszottak a Csallóközben, főleg az iskolákban. Voltak iskolabajnokságok mind a fiúknál, mind a lányoknál. Én a lányokkal foglalkoztam.
Tehát a kézilabda már megjelent az iskolákban. Hogyan?
Elsősorban a járási szervektől jött az elvárás, hogy teret kapjon ez a labdajáték. Volt az iskolaügyben egy Kmeť nevű ember, akire rábízták a sportok népszerűsítését. Nagyszerű szervező volt. Én Szencről, Mészáros Lászlótól szereztem szakkönyvet a sportágról. Volt egy csónakom a szenci tavaknál. Néha hétvégeken oda járt a család, ott futottunk össze. Ő nyomta a kezembe az első kézilabdáról szóló könyvet. Kölcsönbe. Abból jegyzeteltem, s annak alapján kezdtem el a kézilabda oktatását Patonyban.
Tudatosan a lányokat kézilabdára, a fiúkat focira irányította. Miért volt jelentősége a nemre szabott sportágaknak?
A lányok akkoriban nem voltak focira alkalmasak, a szülők sem vették volna jó néven, ha elkezdek velük futballozni. A fiúk meg rátermettek voltak, anélkül is fociztak, ha én nem foglalkoztam velük. A lányokat kézilabdában, a fiúkat futballban lehet egyenértékűvé tenni. Fiúkkal csak azért nem kézilabdáztam, mert nem akartam a futballtól elvenni a tehetséges gyerekeket. Ne kézilabdázzanak, inkább futballozzanak.
Neves, országos hírű labdarúgókat – Angyal Imrét, Kalmár Lászlót, Miklós Imrét, Németh Krisztiánt – indított útjukra.
Talán Kalmár Laci nem teljesen tartozik közéjük, mert édesapja elég korán elvitte őt a pozsonyi Interbe, ezért nem edzettem. De a két Imrét és Krisztit igen.
Már gyerekkorukban látta, hogy látványosan feltörhetnek?
Persze. Pallérozni kellett a lelket bennük, mondogattam nekik: „Ti többre vagytok hivatva”. Vigyáztam rájuk, ahogy lehetett.
Évtizedek óta él Diósförgepatonyban a Barátság Futóverseny. Atlétikaszeretete hívta életre?
Tulajdonképpen Belkovics Laci hívta életre, én csak egy ideig besegítettem neki. Először fényképeztem, aztán időmerő voltam, végül rám bízták a verseny sportigazgatását. Később jött Koczó Klári testnevelő, aki a kézilabdát vitte tovább, s ma is csinálja. Nagyon ügyes, lelkes, elkötelezett. Jelenleg már csak néző vagyok. Van egy fiatal gárda, ők szervezik a futóversenyt. Az iskolában is úgy voltam, amint elértem a nyugdíjkorhatárt, mentem nyugdíjba, hadd folytassák a fiatalabbak. Szívesen belekezdek valamibe, végig is viszem, de nem akarom a végtelenségig folytatni. Örülök, ha átveszi valaki.
Felnőttcsapatot soha nem edzett. Miért?
Visszafogottságom nem csak ebben mutatkozik meg. A felnőtteknél nagyon nehéz eredményesen edzeni, annyira belebeszélnek a vezetők, a közönség. Sokszor nehezebb is a játékosokkal boldogulni, volt időszak, amikor mindenki a jutalmazásra áhítozott. A gyerekkel jobban lehet dolgozni, köztük éreztem magam otthon.
A falu társadalmi életében is jelen volt. Akadt olyan időszak is, amikor félreállították, főleg a múlt század hetvenes és nyolcvanas éveiben. Máig fáj ez a kiközösítés?
A futballszakosztály mellett volt az egyesületnek is vezetősége, amelyben négyen-öten hasonló gondolkozásúak voltunk a hatvannyolcas eseményekkel kapcsolatban. Dubčekisták voltunk. A diktatúra már irritált minket, s mikor jött a lazulás, akkor Dubček mellé álltunk. Amíg nem jöttek be az oroszok, addig nem tiltakoztunk. A megszálláskor aztán röplapokat írtunk. Nem támadó hangnemben, csak tiltakoztunk a megszállás ellen. Meszelés is volt a faluban, de nagyon korrektül, esztétikus formában. Nem én kezdtem, hanem a sporttársaim. Egyszer megjelent az egyik, Fodor Tivadar, s azt mondta: „Te Ödi, ott vagy az iskolában, igazgatóhelyettes vagy, te hogy látod a történéseket? – kérdezte. Megszállásnak tartom, válaszoltam. Akkor gyere, este összejövünk, s meghívott közéjük. Láttam, hogy készítik a röplapokat, írógépen írták. Jeleztem, ez nem a legjobb megoldás, tudok jobbat. Komoly funkcióm volt a járási testnevelési bizottságban, onnan szereztem egy sokszorosítót. Írtam felhívást a tanítókhoz, a környező falvakba is jutott belőle. Akkor ez lezajlott, majd jött a normalizáció, s fokozatosan következtek az átigazolások. Aztán egyszer elém tették a felhívást. Elismertem. Aztán hoztak egy papírlapot, amely tele volt kitalált rágalmakkal. Meghökkenve hallgattam, mit fogtak rám. Azt akarták, hogy írjam alá. Dehogy írom alá, válaszoltam. Egy bizottsági tag azt mondta, szerinte én ezt nem követtem el. A papírt a járási ideológiai titkár, Nyári István hozta, és olvasta fel, talán még a bizottság tagjai sem tudtak a tartalmáról. Nem győztem mondogatni: „Én ezt nem írom alá, nekem ehhez semmi közöm.” Szerencsémre igazgatóhelyettes voltam. Azzal büntettek meg, hogy leváltottak. Ha tanító vagyok, akkor kirúgnak. A leváltásom megkönnyebbülést hozott számomra, Nem vagyok hivatalnok típus, ott volt négyszáz gyerek, harminc tanító. Adminisztrálásuk rám tartozott… Mikor leváltottak, történelmet nem taníthattam, de földrajzot és testnevelést igen. Ezután jöttek a rátermettségi versenyben elért országos elsőségek. Szabadabb és nyugodtabb lettem. És kérdésére válaszolva: nem maradt bennem tüske. Azt mondogatták: harakirit követtél el magaddal. De én tudtam, hogy nem, nekem nagy nyűg volt a helyettesi munka, nagyon nem szerettem.
Tehát ebből aránylag jól kijött…
Akkor már volt két lányom, és eleve megmondták, ne számítsak arra, hogy továbbtanulhatnak. Egyedüli lehetőség mutatkozott, ha tisztaegyesek lesznek. Feleségem segítségével úgy felkészítettük őket, hogy valóban eleget tegyenek ennek az elvárásnak. Gimnáziumba nem adhattam egyiket sem, mert ott leérettségiztek volna, és tovább nem engedik őket. Kénytelen voltam szakiskolába küldeni mindkettőt. Anikó Érsekújvárba közgazdaságira, Edit Komáromba építészetire ment. Mikor Krisztián is elérkezett a pályaválasztáshoz, elmentem a mezőgazdasági középiskola igazgatójához, ahova csak egy fiút és egy lányt vettek fel. Elmondtam neki, hogy a gyerek tisztaegyes, szeretném, ha itt tanulhatna tovább. Talán nem is tudta, hogy hatvannyolcas voltam. Azt válaszolta: „Csak küldje Németh elvtárs a fiát, fel van véve”. Kriszti a rendszerváltáskor érettségizett, s akkortól már lehetett bármilyen főiskolára menni. Három iskolát választottunk, s mind a három helyre felvették. Végül a pozsonyi testnevelési karon végzett. Pecze Károly fiával volt az évfolyamban, s megállta a helyét. Aztán futballistaként a Slovanba került, visszajött a DAC-hoz, majd folytatta pályafutását, később edző lett, s jelenleg a DAC sportigazgatója.
Gyerekei közül nemcsak Krisztián sportolt, hanem Anikó és Edit is…
Edit nagyon jól pingpongozott, de Komáromban már nem volt lehetősége folytatni, aztán gimnasztikázott is. Az ő lányuk, Méri Eszter kimondottan ismert teniszező a diákok között. Somorjai unokánk korosztályos bajnok. Anikó kézilabdázott, két lánya van, nem sportolnak. Krisztiánnak két fia van, Attila és Levente. Levi csak két és fél éves, mozgásban már most nagy tehetségnek tűnik. Mozgékony, gyors, hatalmas erő van a bal lábában. Attila focikapus a DAC-ban, hetente én is foglalkozom vele.
Sokoldalú életet élt és él Diósförgepatonyban. Volt alpolgármester, sportvezető, edző, színjátszó… Kiéli magát a sokszínűségben?
Kiéltem magam. A színjátszás örömét Lakról hoztam magammal. Gondoltam, ha lesz rá mód, rendezek színdarabot. Akkoriban játszották Érsekújvárott a János vitézt, és Sidó Zoltán CSEMADOK-elnöktől megszereztem a partitúrát és a könyvet, Mi is betanultuk. Olyan sikere volt, hogy autóbuszokkal jártak hozzánk a környező falvakból, legalább tízszer előadtuk. Aztán szuper volt a Mágnás Miska is, s megrendeztem a Zeng az erdő című operettet is. Ez a három rendezésem volt. Volt egy krédóm, hogy télen az ember a kultúrával foglalkozzon, nyáron meg a sporttal. Ezt aztán egy kicsit a család is megsínylette, mert nagyon sok minden hárult a feleségemre.
Eredetileg történelem-földrajz szakos pedagógus. Ez az énje milyen nyomokat hagyott önben?
A földrajzot nagyon szerettem tanítani, a történelmet nem szerettem a politikai okok miatt, mert nem lehetett azt tanítani, amit kellett volna. Még mielőtt igazgatóhelyettes lettem, beiratkoztam a pozsonyi testnevelési karra. Négy szemeszter után kénytelen voltam abbahagyni, mert igazgatóhelyettesi teendőim mellett nem győztem, később már semmi kedvem nem volt folytatni. De a négy szemeszter sokat adott, főleg szertornában. A sport volt a mindenem. Már gyerekkoromban amint meghallottam a labda pattogását, már mentem a kertek alatt a pályára.
Pedagógusként Kőkesziben kezdett, Diósförgepatonyban landolt – hosszú évtizedekre. Pedagógus vagy sportember Németh Ödön?
Ezt nem lehet különválasztani, mert minden sportembernek pedagógusnak kell lenni. Kell tudni beszélni a gyerekek nyelvén, van mikor szigorral, követelményekkel, máskor pedig dicsérettel. Nálam mindig kéznél volt vagy az egyik, vagy a másik. Ha sikeres volt a gyerek, akkor vállveregetéssel buzdítottam, amikor meg láttam, hogy többre vihetné, akkor néha rászóltam, hogy kapja össze magát.
Ön még sportol?
Hetvenéves koromra kaptam egy bicajt ajándékba. Azelőtt sokat autóztam, most nagyrészt bicajozom. Járok gyalogtúrákra, és hetente kétszer megyek úszni Dunaszerdahelyre. Ezt a mozgást már húsz éve nem hagyom ki.
További jó kedvet kívánok az életéhez és a sportoláshoz, tartson ki sokáig!
Az interjút J. Mészáros Károly készítette 2014 novemberében.
Németh Ödön 2014. november 28-án volt 80 éves. Isten éltesse!