J. Mészáros Károly

(Cseh)szlovákiai magyar sportélet (1948-63)

Szlovákia területén 1945 után a központilag irányított magyar sportélet már nem szület(het)ett újjá. Az akkori Csehszlovákiában élő magyarságnak nem adatott meg a nemzeti önigazgatás, mint a két világháború közti időszakban, amikor virágzott a magyar sportélet, amely 1918 és 1938 között kisebbségi életünk legsikeresebb területe volt. A csehszlovákiai, nagyobbrészt szlovákiai magyarok életéből azonban 1945 után sem tűnt el a sportolás, csak éppen az akkori szocialista rendszer intézményesített keretei között nevelkedtek a többségi nemzet által szlovákoknak tartott magyar ajkú sportolók, bekapcsolódva a létező sportszövetségek és -klubok munkájába. Kiskoruktól kezdve együtt gyakoroltak egyesületükben a szlovákokkal, s ha akadt színtiszta magyar sportklub, az is csak a (cseh)szlovák szövetség égisze alatt fejthette ki tevékenységét, így nyitva utat versenyzőinek a nemzetközi megmérettetésekre.

1. Uralkodó elvek

1948 után a sportban a totalitárius rendszer lett úrrá. Jellemvonása az ideológiai és a szervezési egység volt, mind állami vonalon, mind az önkéntes szerveződések terén. Minden az uralkodó pártnak alárendelve történt. A testnevelésnek és sportmozgalomnak a tagságot a szocialista internacionalizmus szellemében kellett nevelnie, az elviselhetetlen osztályharc és a marxizmus-leninizmus jegyében. A sportmozgalom kiemelten foglalkozott a honvédelmi neveléssel: honvédelmi versenyeket szerveztek, rátermettségi jelvényeket lehetett szerezni. További vonása a tömegesség volt, miközben harcot folytatott a rendszer az elit individualizmus ellen. Sporttörténészek szerint, de napi tapasztalatból is tudjuk, hogy a tömegrendezvényekről és a résztvevők számáról eltúlzott adatok láttak napvilágot. A csúcsok, a kozmetikázott számadatok a rendszer előnyeinek demonstrálására szolgáltak. Idővel, mikor már ez sem volt elég, s nyilvánvaló hátrányba került a szocializmus, egyedül az élsport maradt versenyképes a kapitalizmussal szemben. De ez az időszak sem volt mentes a túlkapásoktól, hiszen elburjánzott az álprofizmus, vagyis az amatőröknek kikiáltott élsportolók bújtatott munkahelyekről kapták fizetésüket, miközben csak edzésre és versenyekre jártak. Rákfeneként jelentkezett az államilag irányított doppingolás, a tiltott szerek tiltott forgalmazása és alkalmazása, melyről csak a rendszer bukása után értesült a nyilvánosság.

Sporttörténészek szerint kedvező hatásai is voltak az állam beavatkozásának a sportmozgalomra. Három sporttörvényt is kiadtak, mégpedig 1949-ben, 1952-ben és 1956-ban. Kiépítették az irányító sportszerveket, megalakult a testnevelési és sporthivatal. Szlovákiában is kialakult a sportszerveződések egész hálózata, kerületi, járási és helyi szinten is. 1956 után az állam lemondott a sportirányításról, és a sporttal való törődést átadta a Csehszlovák Testnevelési Szövetségnek (ČSTV, 1957-ben alakult). Később 1988-ig nem is létezett állami sportszerv, ekkor a cseh és a szlovák kormány hatáskörében született meg az oktatási, ifjúsági és testnevelési tárca, amely már állami feladatokat is magára vállalt.

2. Élsportolók a jáchymovi uránbányában

Említést érdemel, hogy a vizsgált időszakban az élsportolók ugyan kijutottak külföldre, de minden lépésüket éber kísérők figyelték. És attól sem riadt vissza a rendszer, hogy a legjobb jégkorongozókat, labdarúgókat rács mögé küldje. Az 1989-es rendszerváltás 20. évfordulója alkalmából két ilyen esetről is beszámolt a Sme napilap. Az egyik még 1950-ben történt, amikor kelepcét állítottak a csehszlovák jégkorong-válogatott tagjainak, azoknak, akik 1948-ban emigrálni készültek, majd 1949-ben világbajnoki címet szereztek. Az állam szinte az egész válogatottat a rács mögé küldte, 11 jégkorongozót összesen 77 évre ítéltek el. A Modrý és társai néven ismert ügyben például Augustín Buberníkre halálbüntetést kért az ügyész. Végül 14 évet kapott, amiből ötöt leült. Persze nem pihent, hanem társaival a jáchymovi uránbányában dolgozott. Az ítélet után két évig nem küldött csapatot az ország a vb-re. „A sport a sztálinista rendszerekben elkényeztetett gyermek volt. Ettől függetlenül a híres sportolókat visszafogottság nélkül hazaárulóknak nyilvánították. Főleg az ötvenes években” – fűzte hozzá magyarázatként a cikkben Ján Grexa szlovák sporttörténész, aki már a későbbi eseményekre is utalt, amikor élvonalbeli játékosok, válogatott focisták váltak politikai foglyokká. Az 1956-os magyar forradalom orosz leverése után újra bekeményített a rendszer, ismét gyanúsítgatták, figyelték, üldözték az embereket – a sportolók meg különösen veszélyeztetett csoport voltak, mert jártak Nyugatra. „Már az elég volt, hogy potenciális kémnek tűntek. A magyar futballisták tömeges emigrációja után félelem lett úrrá a vezérek körében” – olvasható a cikkben, mely a Slovan labdarúgóinak esetét említi. 1957-ben külföldi túrán járt a csapat, négyen mérkőzések közben elbeszélgettek az emigránsokkal, aminek az lett a vége, hogy hazaérkezésük után öt évre elítélték őket, és mehettek a jáchymovi bányába…

És ez lehetett a jéghegy csúcsa. Archívumi akták rejthetik a többi feledésbe merült esetet.

3. Egyelőre tizenhárman

Ilyen sporttársadalmi légkörben, közegben, a II. világháború után elvesztett nemzeti önigazgatás nélkül próbáltak érvényesülni és érvényesültek is a magyar sportolók. Néhányukról sporttörténeti emlékeinkből tudunk, de valójában ez az időszak fehér folt a szlovákiai magyarság történetének feltárásában, akárcsak a későbbi évtizedek. Az átfogó helyzetrajz hiánya miatt. Néhány egyéni próbálkozás, a napi sajtó események szintjén követett jelzései nem pótolhatják a teljes képet, aminek rögzítése még várat magára. Alábbi munkám is egy hézagpótló próbálkozás.

Az internetes hozzáférhetőség és a nálunk megjelent irodalom adott ugyan némi támpontot, de az 1948 és 1963 között országos élvonalba feltört és a nemzetközi porondra is kijutott magyar ajkú hazánkfiai nem kínálták magukat tálcán a kutatónak. Kerestem őket, ahogy tudtam, minden nyomra ráharaptam. Végül tizenhárom olyan egykori élsportolónkra bukkantam, akik az adott időszakban sportágukban hangadók voltak az országban, és vannak köztük a nemzetközi színtéren elismertek is. A mai Szlovákia területén született, de Magyarország színeiben dicsőséget szerző versenyzőket a sportolókról szóló tényanyagban rögzítettem.

Mindenképpen kiemelkedik a névsorból Torma Gyula olimpiai bajnok ökölvívó, aki idetelepülése után versenyzőként, majd edzőként is hatalmas sportérdemeket szerzett. Tanítványai közül Komáromban Jády Károly vitte tovább a sportág zászlaját, őt a hatvanas években Kovács Sándor követte – nyolc csehszlovák bajnoki címmel. Torma Gyula megtette a magáét prágai ténykedése során is. Egykori cseh ökölvívótól tudom, hogy az olimpiai aranyérmes bunyós csalogatta az akkori csehszlovák fővárosba a bolyki születésű Tőre Józsefet is, aki 1960-ban a római olimpián bokszolt. Fociberkekben ismert, de köztudatunkban a magyar Aranycsapat mellett a háttérbe szorult Borhy Károly, aki a csehszlovák labdarúgó-válogatottat vezette az emlékezetes, 1954-es vb-n. A focinál maradva Kubala László sem kerülhette el figyelmemet, hiszen a Barcelona későbbi csillaga, három ország válogatott labdarúgója a II. világháború után két évet Pozsonyban futballozott. Csak 2009-ben bekövetkezett halála után került fókuszba Kozma Gyula nemzetközi sakkmester, aki a hatvanas évektől szlovák sportújságíróként tevékenykedett, s így részben feledésbe merült korábbi, nem lebecsülendő sakkozói múltja. Somorjai sportághonosítók is vannak a névsorban, náluk éppen a nevelőedzői munka telepedett rá élsportolói múltjukra, de még időben sikerült erről is kifaggatnom őket. Székely István, egy gömöri lelkész fia tornászként kezdte, majd a kajak-kenu megszállottja lett, miközben a kosárlabdát is megszerettette a csallóközi városban. Forgács Oszkár versenyzőként kardozásban jeleskedett, majd a somorjai vívás alapjait lerakva évtizedekig edzősködött. Felfedezettjeim egyike a kassai Sirola Pál gépészmérnök, aki négyszeres csehszlovák tőrbajnok volt, a Szlovákiából származók közül pedig a legelső vívóbajnok. Messze sodorta az élet a bakai születésű Tóth Béla egykori birkózót: a római olimpia hatodik helyezettje évtizedek óta a csehországi Teplicében él. Kutatott időszakunk végén kezdődik a kassai Bottlik Lászlónak, a második világégés utáni legsikeresebb szlovákiai vízilabdázónak diadalokkal teli játékos- és edzői pályafutása. František Tokár nem volt magyar, de a csallóközi asztaliteniszben és körülötte ténykedők körében csak Feri bácsiként ismert egykori kiválóság nagyon közkedvelt volt Dunaszerdahelyen, ahova hosszú pályafutása alkonyán került. Fénykorában azonban sorra szerezte a világbajnoki címeket, és az egyedüli asztaliteniszező, aki Szlovákiából bekerült a sportág hírességeinek csarnokába. Magyarságszeretete sorolta magyarjaink társaságába.

4. Torma egyedisége és szerencsétlen döntései

Torma Gyula (1922-ben született) alig lehetett tízéves, amikor belekóstolt az ökölvívásba. Első edzője, Adler Zsigmond volt, ő készítette fel a háromszoros olimpiai bajnok Papp Lászlót is. Tormának nagyon megtetszett a boksz. Amikor társai a nyári szünetben már unták a bunyót, ő elment egy másik klubba, de az edző nem engedte a ringbe. Azt mondta a mezítláb járó fiúnak, hogy piszkos a lába. Szünet után bokszolókat toboroztak a BTK-ba. Első mérkőzése után odament hozzá Adler, és megjelölte a lábát, nehogy elvesszen a sok érdeklődő között. Egy másik edző is felkereste, a fiatal Torma fiú azonban felismerte, és nem engedte, hogy befejezze mondókáját: „Magához nem mehetek. Büdös a lábam!”

Torma kivételes bokszolói képességei korán megmutatkoztak, hiszen tizenkét évesen már a férfiak között versenyzett, és céltudatosan fejlődött tovább. Közbeszólt azonban a háború, utána átköltözött Csehszlovákiába. Baťovanyban (a mai Partizánske) talált otthonra. 1946-ban már bemutatkozott a válogatottban, néhány héttel később első bajnoki címét szerezte. 1956-ig további tízet gyűjtött hozzá, mindössze 1950-ben nem volt bajnok, mert megsérült. 1946-ban kétszer is legyőzte barátját, Papp Lászlót, aki szintén Szlovákiában húzta meg magát, de nem sokkal később visszament Magyarországra.

Lelkendezve írt Tormáról az akkori sajtó. 1947-ben a Ruch sportnapilapban ez volt olvasható: „Riadalmat keltett a középsúlyban a szlovák repatriáns Torma, akinek öklei elől több bunyós magasabb vagy alacsonyabb súlycsoportba menekült.” Első érmét a világversenyekről, egy bronzot a dublini Eb-ről (1947) hozta, de szemtanúk szerint súlycsoportjában neki kellett volna győznie. Kamatostól kárpótolta önmagát Torma Gyula egy évvel később a londoni olimpián, ahol aranyérmes lett. A döntőben nagyon szoros csatát vívott az amerikai Horace Herringgel. Az első két menetet ő nyerte, és a harmadikban egy kemény ütéssel felőrölte a tengerentúli ellenállását. Győzelme mellé a torna legjobb öklözője címet is kiérdemelte. Amikor hazatért Baťovanyba, tömegek fogadták, az emberek kezükbe emelve hordozták városuk olimpiai bajnokát.

Ez volt pályafutása csúcsa, de messze nem a vége. A következő évben az oslói kontinensviadalon már nem volt egyenrangú ellenfele, és megint győzött. A korabeli sajtó meg a fellegekbe emelte: „Három napig az ötlet, a pontosság és megérzés klasszikus példáit láttuk. Amikor Torma bokszol, sajnálhatja az ember, hogy csak háromszor három percig tart a mérkőzés. Harcmodora a legnagyobb ütőkártya azokkal a laikus rágalmazókkal szemben, akik a bokszot nyers verekedésnek minősítik. Stílusa a technika, a fürgeség, az ügyesség kész koncertje, amely energiával és bátorsággal párosul.” Mikor egyszer felhozták neki, az emberekben olyan kép alakult ki a bokszolókról, hogy fejütéseket kapnak, verik egymást, mint a bolondok, és megbutulnak tőle, ő azt válaszolta: „Sok butát ismertem, de egyikük sem bokszolt.”

Nagy elvárásokkal utazott a helsinki olimpiára (1952) is, de kiesett a negyeddöntőben. Nem bokszolt barátja, Papp László ellen, inkább lejjebb ment egy súlycsoporttal, ahol a későbbi győztes búcsúztatta.

Éremközelben volt négy évvel később Melbourne-ben is, chilei ellenfele már a vereségre várt, amikor egy véletlenszerű ütés után felszakadt Torma szemöldöke, és ezért leléptették. Megint elúszott az olimpiai éremesély.

Versenyzőként közel ezer meccsből csak hetet vesztett el. Arra tanította védenceit, hogy „Győzd le ellenfeledet, de közben tiszteld is!“

Pályafutása befejezése után is hű maradt a bokszhoz, Prágába költözött a családjával, ahol edzősködött. 1960-ban filmszerepet kapott: a Túléltem a halálomat (Prežil som svoju smrť) című alkotásban egy koncentrációs táborból visszatérő ökölvívót játszott.

Torma Gyula elődei Párkányból származtak, ő azonban már Budapesten született, szülei ugyanis ott találtak munkát, ezért Magyarországra költöztek. Később egyes források szerint 1944-ben, de valószínűbb, hogy 1946-ban érett bokszolóként érkezett az egykori Csehszlovákiába. Akkor már hatszoros magyar bajnok volt.

Szlovákiába kerülésének körülményeiről lánya, a Prágában élő Darina Kratochvílová vallott egy interjúban. „A háború után szüleimnek szinte mindenük odaveszett Budapesten. Apunak jelentkezett Szlovákiából egy barátja, Kubala László labdarúgó. Hívta őt, hogy menjen ő is oda, mert jól érzi magát. Így apám új hazát választott. Néhány héttel később mamám is követte. Titokban egy dunai hajón csempészték át Csehszlovákiába. Néhány személyi tárgyat és a diófa bútort vitte magával, meg engem, mert akkor már én is a hasában voltam.”

Baťovanyba (a mai Partizánske) költözött a család. Jozef Trojan cipőgyári igazgató segített rajtuk. Baťa-házacskában laktak, később családi házat kezdtek építeni. Közben Torma olimpiai bajnok lett Londonban, ahol lánya szerint ajánlatot kapott, hogy menjen Amerikába profinak. Idehaza felesége tanácsot kért Trojantól, de a gyárigazgató lebeszélte Tormát a tengerentúlra távozásról. „Annyit mondott anyámnak, hogy Julo elveszt egy-két meccset, és mi lesz aztán? Nálunk van házatok, biztonságban éltek…”

Mint később kiderült, Torma szerencsétlen döntést hozott, hiszen Trojant 1949-ben egy perben elítélték, és kivégezték. „Apám szerint ehhez Jozef Lenárt későbbi ismert kommunista politikusnak volt köze” – állítja Torma lánya. Abbamaradt a házépítés, és Komáromba költöztek, ahol nagyjából egy évet éltek. Innen kerültek később Prágába, ahol Torma a Duklában bokszolt. Amíg a hadseregben maradt, jól éltek a csehszlovák fővárosban. Később a katonai klubot Kroměřížbe helyezték át, de Torma a lánya miatt nem akart oda költözni. Prágában, az Uholné sklady klubban folytatta. Feleségét nem engedte dolgozni, ezért hétvégeken szenet rakott ki a vagonokból, hogy megőrizze családja életszínvonalát. Az lett a vége, hogy ezerszáz korona nyugdíjat kapott, ami nagyon kevés pénz volt számukra. Torma újabb döntés elé került. Mikor meglátogatta barátja, Papp László, és meglátta, milyen körülmények között él, csalogatta vissza Magyarországra. Pappnak jó dolga volt, Torma azonban nem hallgatott rá, és maradt Csehszlovákiában. Ennek az országnak szerezte az olimpiai aranyat, ezért itt marad, állította. Abban reménykedett, törődnek majd vele. Később – ausztriai és kanadai edzősködése idején – javult az anyagi helyzetük. „Apám tisztességes férfi volt, de ezért nem adtak sokat az üzletben. Nem tudta eladni a nevét“ – mondta róla lánya, aki apja londoni aranyérmét, további trófeákkal együtt, családi kincsként őrzi.

Torma felfedezője, Adler Zsigmond az Aranykesztyűk című könyvben nagyon találóan emlékezett védencére: „A legnagyobb tehetség volt, akivel valaha foglalkoztam. Csodálatos technika, kemény ütés és az ellenfelek szurkálásainak tisztességes elfogadása jellemezte. Ha olyan erős akarata lett volna, mint Pappnak, néhányszoros olimpiai és Európa-bajnok lehetett volna. Papp magánéletében nem volt naplopó, nem érdekelte az éjszakai élet. Ugyanez Tormáról nem mondható el. Egyfajta vagabundus volt. Mindig végighallgatta a tanácsokat, de amint a szorítóba lépett, mindent sajátos módon csinált.“

Más források a csehszlovák boksztörténelem egyik legjobbjának emlegetik, őt tartották a ring gentlemenjének. Értékrendjében a barátság nagyon előkelő helyen szerepelt. Ilyen tekintetben Papp László külön könyvet írhatott volna róla. Erkölcsi tartását sugallta környezete felé versenyzői pályafutása után is – edzőként.

Torma Gyula 1991-ben Prágában halt meg, 2007-ig boksztornát rendeztek emlékére Ústí nad Labemben.

5. Bajnokokat nevelt Jády Károly, a Torma-tanítvány

Érdemes foglalkozni Torma Gyula komáromi követőivel is. Keveset tudtam meg ugyan arról, hogy az olimpiai bajnok mikor és mit tett az ökölvívásért a Duna-menti városban, de néhány utalásban azért felbukkant a neve. Jády Károly (1937-ben született) tizennégy évesen kezdett bokszolni, és neki éppen Torma Gyula volt az edzője. Jády később két társával Pozsonyba került, mert Komáromban nem volt I. liga. A Závod mieru Iskra Bratislava bokszolója lett, a katonaság évei alatt a szintén élvonalbeli Dukla Louny sorait erősítette. Összesen 230 találkozót öklözött le az I. ligában. Legnagyobb egyéni versenyzői sikere, hogy 1954-ben, tizenhét évesen csehszlovák ifjúsági bajnoki címet szerzett. Pehelysúlyban. Ő azonban másban tűnt ki: a klubalapításban és irányításban, miközben edzőként és sportágvezetőként is tevékenykedett. 1959-ben visszatért Komáromba, műszaki ellenőr lett a hajógyárban. Egy évvel később összeszedett néhány srácot, és megkezdte edzői ténykedését. „Két év múltán Kovács Sándor ifjúsági bajnok lett! Klubot alapítottunk, a hajógyári Spartak lett az egyesületünk” – meséli Jády Batta György Arcok a sportévszázad színpadáról című könyvében. Később a Jády-tanítványok közül Kovács Sándor nyolcszoros csehszlovák bajnok lett, és kitűnően öklözött Sárközi János, aki három bajnoki aranyérmet szerzett. Igaz, ez már az általunk kutatott időszak utánra esik, de fontos hozzátenni, hogy Jády a bajnokok nevelése mellett tizenöt évi szívós munkával felvitte védenceit az I. osztályú csapatbajnokságba, majd Érsekújvárott megismételte ugyanezt a felemelkedést. 1960-tól huszonkét évig volt szakosztályelnök a Spartakban, két évig Galántán is edzősködött, 1966-tól a válogatott szövetségi kapitánya volt, és komoly érdemei vannak a hivatásos ökölvívás szlovákiai meghonosításában is. 1991-ben létrehozta a Probox Slovakia Hivatásos Bokszszövetséget. Első védence a 2010 januárjában visszavonult Paszterkó László volt.

A 2006-ban elhunyt Jády Károly életútjáról sorstársaiban biztosan sok emlékfoszlány megmaradt, eddig aligha mondtak el mindent róla. Hogy Komárom egyik legsikeresebb sportjának kiemelkedő képviselőjéről van szó, azt nem vonja kétségbe senki. A Ki kicsoda Kassától Prágáig kiadvány is hosszas listát közöl róla. Pályáját meghatározta a Komáromhoz, a hajógyárhoz való kötődés. Az ötvenes évek második felében újra a Duna parti városban bukkant fel. Erről az említett Batta-könyvben így beszél: „Pozsonyból visszatértem Komáromba, mert négyen voltunk testvérek, pénzt kellett keresni, segíteni kellett a családot. Külföldi szerződésajánlatokat is lemondtam, hogy itthon maradhassak. Nagyon szeretem Komáromot.”

Későbbi tanítványa, a komáromi Kovács Sándor sikereit edzőjének is köszönheti. Jádyt nem tartotta szigorú trénernek. „Együtt bokszoltunk, együtt kezdtük Komáromban. Tizenöt évig dolgoztam vele, semmi rosszat nem mondhatok róla. Bratyizott mindenkivel. Edzés előtt fociztunk is, ez megmaradt bennem” – emlékezik mesterére az egykori nyolcszoros csehszlovák bajnok.

Amikor Jády Károly az ökölvívók szövetségi kapitánya lett, nem kellett volna bejárnia a hajógyárba, de ő bement. „Minden reggel megjelentem a munkahelyemen, és dolgoztam egészen addig, amíg nem kellett edzésre menni” – nyilatkozta magáról. Ehhez társítható még az interjúkészítő Batta György néhány Jádyt jellemző mondata: „Szorgalmas, megbízható, csendes ember volt. A csehszlovák szövetségi kapitányi posztot is betöltötte, és ez nem volt akármi, mert akkoriban nem mindenkit engedtek maguk közé a csehek. Becsületességének lett az áldozata: a hajógyárban anyagröntgenezéssel foglalkozott, nem törődve az ezzel járó veszélyekkel.”

Jády Károly 2006-ban 68 évesen halt meg.

6. Kovács Sándor és nyolc bajnoki címe

Tizenöt évig tartotta magát a csehszlovák élvonalban, ami abban nyilvánult meg, hogy ha elindult az országos bajnokságon, akkor legalább második lett, 1968 kivételével, de arra külön kitérünk. Kovács Sándor (1946-ban született) komáromi ökölvívó és később edző pályafutása a hatvanas évek elején csak kezdett kibontakozni, mégis említést érdemel, mert ökölvívásunkban a Torma-Jády vonulat egyik markáns folytatója.

Társa és tanítványa volt Jády Károlynak, amikor 1962-ben megszerezte első ifjúsági bajnoki címét. „Nagyon jól emlékszem. Még nem értem el az alsó, azaz a tizenhat éves korhatárt, ezért kissé megöregítettek az igazolványomon, csak így szerepelhettem az ifik között – mesélte, amikor visszakalauzoltam a kezdetekhez. – Nem az ökölvívás volt az első, amit sportoltam. A focival kezdtem. Bátyám, Tibor már akkor járt bokszra, és egyszer edzés után ottmaradtam velük. Először csak néztem őket, aztán én is felvettem a kesztyűt. És megtetszett. Nyolc-kilencéves koromban a suliba is vittem magammal a kesztyűket, hazafelé menet megálltunk a szokásos helyünkön, és bokszoltunk egyet. Már az utcai bajnokságban is jól ment.”

És a folytatás sem maradt el. Még két ifjúsági bajnoki cím, majd öt a felnőttek között. Légsúlyban (51 kg) kezdett, aztán évekig pehelysúlyban (57 kg) gyűjtötte az érmeket, s a legvégén (1973) könnyűsúlyban (60 kg) lett csehszlovák bajnok.

1964-ben bevonult Kroměřížbe katonának, ami további kitörési lehetőséget jelentett számára. „Rászedtek, hogy hamarabb rukkoljak, és mikor letelt a két év, akkor ráhúztam még újabb kettőt, így 1968-ig öklöztem a Duklában“ – emlékezik vissza Kovács Sándor arra az időszakra, amelynek végén pályafutása hatalmas törést szenvedett, elment a kedve a boksztól, de szerencsére nem annyira, hogy abbahagyja. Azért is firtatom ezeket az éveket, mert 1968-as esete fura sporttörténeti tényeket is tartalmaz, s ezek némi képet adnak az akkori és korábbi állapotokról. „A strakonicei Vincent Vojík gyakori nagy ellemfelem volt. Ötször találkoztunk tétmeccsen, abból négyszer megvertem. Az 1968-as České Budějovice-i bajnokság elődöntőjében is 3:2-re nyertem. Ez volt életem legjobb meccse, jó formában bokszoltam, már a mexikói formaruhám is megvolt az olimpiára. Következhetett volna a döntő, de elmaradt. A dél-csehországiak és a Dukla kakaskodásának lettem az áldozata. A Vojík pártiak azt mondták, ha nem ő nyeri a bajnokságot, szétszedik a ringet. Hát szét ugyan mégsem szedték, de azt elérték, hogy a Dukla egyetlen súlycsoportban sem állt ki a döntőre, így én sem bokszolhattam. És nem mehettem a mexikói olimpiára sem, mert az ötkarikás rajtra csak a bajnok lett volna jogosult. Azóta mindig eszemben van ez a elszalasztott esély.“

Hogy árnyaltabb legyen a kép, rákérdeztem, 1968-as esetén kívül tapasztalt-e , hogy a cseheket favorizálják a sportban, amit főleg szlovákiai sportolók emlegettek gyakran. „Akkoriban minden sportágban, így a bokszban is észlelni lehetett ilyesmit – nyomatékosította a felvetést 2010 márciusában 64 éves Kovács Sándor. – Nyomták a cseheket, ahogyan csak lehetett. A válogatott edzői általában csehek voltak, ezért saját versenyzőiket részesítették előnyben. Ez nyilvánvaló hátrányt jelentett másoknak.“

7. A római olimpián is bokszolt Tőre József

Pályafutása alakulásáról keveset tudni, későbbi sorsáról még annyit sem. Tőre József (1933-ban született) ökölvívó története két oknál fogva is izgalmas lehet: először is azért, mert tájainkról származott. A Losonc közelében található Bolykon született, de – mint egykori bokszolók jelezték – valójában füleki volt. És valószínűleg őt is Torma Gyula fedezte fel, és csalogatta Prágába.

Tőre József neve csupán az olimpiai múltat felidéző nyilvántartásokban, és a Szlovák Olimpiai Bizottság (SOV) kiadványában szerepel. Ebben is születési adatain kívül mindössze annyi található, hogy 1960-ban indult a római nyári olimpián, és könnyűsúlyban (60 kg) már az első fordulóban kiesett.

Szülőfalujában, Bolykon semmi hír róla. A polgármester asszony nyomozása, érdeklődése eredménytelennek bizonyult.

Egykori ringbeli sorstársaitól először azt hallottam, hogy Prágában él, később ezt Hornig Tibor, a Szlovák Ökölvívó-szövetség főtitkára csehországi értesülései alapján pontosította. „Három éve meghalt“ – ennél többet ő sem tudott mondani. Ráadásul a szövetség sem őriz nyilvántartást Tőre bokszolói pályafutásáról.

Kovács Sándor, a hatvanas-hetvenes évek komáromi bokszbajnoka tőlem hallotta először Tőre József halálhírét. Versenyzői erényeiről mondott néhány jellemző mondatot: „Kemény, küzdő típusú öklöző volt. Nem a technikájával, hanem a harcosságával tűnt ki. Eredményes volt a válogatottban is, sokáig szerepelt a címeres mezben.“ És adott egy prágai telefonszámot. A vonal végén egy Kapín nevű úriember jelentkezett, Tőre József egykori klubtársa. „Sajnos, ő már halott. Két-három éve, már én sem emlékszem pontosan – reagált érdeklődésemre. – Még temetése sem volt, felesége nem temettette el. Ha igaz, még mindig Prága tízes kerületében, Malešicében él a család, próbáljon tőlük érdeklődni. A fia is egy kicsit bokszolt, de többet nem tudok róla.” Aztán mielőtt letette volna a kagylót, még egyszer sikerült megnyitnom újabb kérdésemmel: „Jozska kiváló bokszoló, az ökölvívás mestere volt. Emlékszem, amikor egy csatában teljesen egyenrangú ellenfele volt az olimpiai bajnok Němečeknek. Torma fedezte fel, és hívta Prágába. Harcos fiúnak ismertem, a technikai trükköket csak Prágában sajátította el. Katonaévei után a Duklában maradt, később a Slavoj Žižkovban bokszolt, s végül az US Prahában fejezte be. Én úgy tudom, még a római olimpia előtt Prágába költözött, innen ment ki a játékokra.” És csak áradtak belőle a mondatok. Kiderült, együtt dolgozott Tőrével, sofőrök voltak a bányászklubnál. „Nem voltak jó feltételek a sportolásra. Kétkezi munkával kerestük a kenyerünket” – hangzott a prágai visszaemlékezés vége Tőre Józsefről.

Nyomoztam a malešicei telefonszám után is, eredménytelenül.

8. Karcsi bácsi a kispadon

Ő is ott volt az 1954-es labdarúgó-világbajnokságon, ő is a kispadon ült, de nem a végül ezüstérmes magyarokén, hanem a csehszlovákokén. Talán az Aranycsapat tájainkon taroló imádata, talán a csehszlovák válogatott szerényebb helytállása, vagy valami más tette, hogy a budapesti születésű Borhy Károly (1912) a sportmúltat felszínesen ismerő emberben nem szövetségi kapitányi szerepkörében, hanem a trencséni futball felemelésében közreműködő edzőként maradt meg.

Borhy játékosként a Gama Budapestben kezdett, de komoly sérülése után korán befejezte pályafutását. 1942-ben költözött Csehszlovákiába, ebben az évben, harminc esztendősen már a losonciak edzője volt. Ekkor indult hosszú és eredményes edzői útja. Kétségkívül a legkiemelkedőbb feltörés az volt, amikor 1953-54-ben rábízták a csehszlovák válogatottat. Már az sikernek számított, hogy az ország csapata Bulgária és Románia keverésével kijutott az 1954-es svájci világbajnokságra. Ott azonban mindkét csoportmérkőzését elvesztette, és hazautazhatott. Ezzel Borhy tíz mérkőzésből álló kapitánykodása is véget ért. Két évet Érsekújvárott töltött, majd jöttek a fővárosi évek 1960-ig, miközben 1959-ben bajnok lett a szlovák élcsapattal, a ČH-val. Ült még a pozsonyi Slovan kispadján is, volt kétszer négy évig focit tanítani Kuvaitban, de a legnagyobb elismerésben Trencsénben volt része, ő volt az ottaniak Karcsi bácsija, rengeteg játékos az ő irányítása alatt vált országos hírűvé. Valóban aranykora volt az a trencséni Jednota klubnak, ahol az aranykovács egy magyar, Borhy Károly lehetett.

Nem fogadta kitörő örömmel a korabeli sajtó Csehszlovákia vb-szereplését 1954-ben. „A világbajnok Uruguaytól elszenvedett 0:2-es és az Ausztria elleni 0:5-ös vereség a továbbjutástól és az illúziótól is megfosztott bennünket. Svájcban meggyőződhettünk róla, hogy minden másképp van, és a csodálatos WM-rendszer már nem hatásos” – üzentek soraikban a kapitánynak a szakírók, akik bizony többet vártak a Borhy-csapattól.

Klubszinten nagyobb elismerés és tisztelet övezte Borhyt. A ČH egyetlen bajnoki címének volt a fegyverkovácsa, igaz, ez úgy került a focitörténelembe, hogy az aranyérem a B+B+B hármas érdeme, vagyis Borhyn kívül az atlétikai edző Jozef Bujnáé és az orvos Alexander Bínovskýé. „Ez a trió a közös ügy érdekében dolgozott, kiválóan kiegészítették egymást, s mivel a rendőrcsapatnak akkoriban nem okozott gondot a játékoskeret feltöltése, törvényszerű volt, hogy a csehszlovák futball csúcsára érkeztek” – áll egy értékelésben. Akkoriban kiemelte a szaksajtó Borhy szakmai tudását, szinte dicshimnuszokat írt róla és csapatáról, amely mozgékony, erőnlétileg jól felkészült tizenegy volt.

Borhy Károly már tizenöt éve Csehszlovákiában élt, de a szlovák nyelv nagy akadály volt számára. Edzőtársa, Bujna volt a jobb keze és mentőöve, ha valamilyen nyelvi érthetetlenségbe keveredett. Akkoriban a klubban humoros történetek sora keringet szájról szájra, s a legtöbben Borhy volt a főszereplő. Olyan szokás járta, hogy a csapatoknál a gyúró egyben szórakoztató ember is volt. A ČH-ban ezt a szerepkört egy Hynek nevű úr töltötte be. A csapat utcai sétálása közben mindenféle mutogatással szokta utánozni Borhyt. De csak addig, míg nem jött rá az edző. Utána már a gyúrónak kellett a többiek előtt mennie, és hallgatnia Borhy irányváltási utasításait.

Karcsi bácsi vacsorakor szeretett duplázni is. Mikor befejezték az evést, mindig megkérdezte a fiúkat: „Ki fog még vacsorázni? – és a porciók számolását magával kezdte.

Különben az edzésen roppant szigorú volt, semmit nem engedett el játékosainak. Bár akkoriban a futballistákról azt mondták, hogy amatőrök, egy rossz átadás után Borhy rögtön a „A profi játékos nem így adogat” mondattal reagált. Egykori védencei évek múltán is szórakoztak furcsa kiejtésén, de mindig nagy tisztelettel emlegették. Ez nem véletlen, hiszen többen is – Borhy kiadós segítségének köszönhetően – egyetemi oklevelet szereztek. És sportvezetőként vagy edzőként folytatták, nem akármilyen sikerrel. Borhy egyszerűen hatni tudott tanítványaira. Kuvaiti ténykedésével utat nyitott további csehszlovákiai követőinek, köztük a tardoskeddi születésű Móder Józsefnek. Borhy Trencsénben úgy megszerették, hogy családi házat építettek neki. Egy egykori játékosa a ČH-ban így jellemezte edzőjét: „Kozmopolita volt, de ő a magyar ágról érkezett. Futballtudósnak tartottam.”

Borhy Károly 1997-ben Losoncon halt meg.

9. Ladislav, László. Ladislao, a világpolgár

Barcelonában utca őrzi a nevét, 2009-ben egy kétméteres szobrot állítottak az emlékére, s bár Kubala László (1927-ben született) fénykorát a katalán fővárosban élte át, azért mi is a magunkénak valljuk. A maga nemében világcsúcstartó, hiszen három ország válogatottjában futballozott. Csehszlovákia mezében (1946–48) hatszor, Magyarországéban (1948) háromszor és Spanyolországéban (1953–57) tizennyolcszor (más források szerint tizenkilencszer) futballozott, mindhárom országban letette a névjegyét, így neve is három nyelven, Ladislav, László és Ladislao alakban fordul elő a sportkrónikákban. Ő világpolgárnak tartotta magát. Legnagyobb bánatára nem szerepelt soha világbajnokságon. 1962-ben ugyan kiment Chilébe a spanyolokkal, de sérülés miatt nem lépett pályára.

Kivételes csatári képességei voltak, rendkívül gyors és mozgékony játékosként ismerték, ötletesen kombinált, és szinte minden megmozdulása veszélyt jelentett az ellenfél kapujára. A Ganzban kezdett futballozni, majd a Ferencvárosban folytatta, s miután átkerült Csehszlovákiába, a Slovan elődjéhez, az ŠK-hoz igazolt. Két év elteltével újra Magyarországon, a Vasasban kötött ki, ám a kommunista hatalomátvétel után emigrált, s megkezdődött olaszországi, de főleg spanyolországi ténykedése. Ez az időszak jelentette pályafutása kicsúcsosodását, majd edzői felemelkedését. Utóbbinak a legjelentősebb időszaka az volt, amikor 1969-től 1980-ig spanyol szövetségi kapitány lehetett. Barcelonában sokak bálványa lett, ő az FC klub valaha élt egyik legnépszerűbb játékosa, 2009-es szoboravatására több mint húszezer szurkoló gyűlt össze a Camp Nou stadion központi helyén.

Kubala szülei az akkori Csehszlovákiából származtak, de ő már Magyarországon született. Édesapja lengyel-szlovák, édesanyja magyar-szlovák gyökerekkel rendelkezett. A háború után Kubalát besorozták, ezért elmenekült Csehszlovákiába. Apja 1946-ban meghalt, anyjával pedig Pozsonyba költözött. Hamis útlevéllel gyalogolt át a komáromi határon. Az ŠK 15 ezer forintért vette meg az FTC-től. A bohém Kubala életvitelén új országában sem változtatott. Előfordult, hogy két órával a meccs előtt is valamelyik vendéglőben szórakozott, de teljesítményén ez nem látszott meg. Gyorsan válogatott lett, miközben benősült klubedzője, Ferdinand Daučík családjába. Feleségül vette Daučík Annát, az edző hugát. De ez sem mentette meg őt a csehszlovák katonai behívótól. Ekkor visszamenekült Magyarországra, a Vasas egy családi házat adott neki azért, hogy Angyalföldre ment játszani. Ott sem focizott sokáig, egy évvel később, a kommunista hatalomátvétel után külföldre szökött. Néhány csempész közreműködésével szovjet katonai egyenruhába bújva került Bécsbe, majd onnan Torinóba. Később Spanyolországban a Real Madrid is megvette volna, de soknak tartotta a vételárat. És ezután jött az FC Barcelona... Hispániában már sportszerű életet élt, sikeres edzői pályája idején pedig rendkívül szigorú embernek tartották. Azt hangoztatta, tudja, mit jelent a csapat számára egy fegyelmezetlen labdarúgó.

Készült róla 1954-ben egy nem teljesen hiteles életrajzi film, amely kiragad és kihagy életéből bizonyos részeket, a nyolcvanas években egy katalán énekes-dalszerző pedig dalba foglalta Kubalát. 1999-ben, a Barcelona megalapításának 100. évfordulóján a csapat történetének legjobb játékosává választották. Tisztelői még nem mondtak le arról, hogy egyszer stadion viselje híres játékosuk nevét. Mi pedig legalább annak örülhetünk, hogy Kubala (Ladislav, László, Ladislao) két évig Pozsonyban is futballozott, s ahogy érkezése, úgy távozása is a katonai szolgálat elöli menekülés jegyében történt. Az már fura fordulata életútjának, hogy végül mégis mundérban szökött ki a nagy európai futballporondra.

Dunai Antal egykori magyar labdarúgó ott volt 2009 szeptemberében a barcelonai Kubala-szobor avatásán. „Nagy megtiszteltetés, hogy részt vehettem Laci, vagy ahogy a katalánok mondják, Laszi szobrának átadásán – nyilatkozta hazaérkezése után. – Elmondtam Kubaláról, amit egyébként mindenki tud róla, aki ismerte: nagyszerű játékos és remek ember volt. Büszke vagyok arra, hogy ismerhettem, és azt gondolom, ahogyan a Barcelona, úgy Kubala is kiemelkedik a világ labdarúgásából.“

A világpolgár Kubala 2002-ben Barcelonában hunyt el.

10. Kozma Gyula Talt is legyőzte

Huszonnyolc évesen lett nemzetközi mester, a szlovákiai sakkozók közül ő volt az első, aki ezt a nemzetközi minősítést kiérdemelte. Kozma Gyula (1929-ben született) 75. születésnapja alkalmából a Pátria Rádiónak adott interjújában versenyzői pályafutásának három csúcsáról beszélt. Az elsőre 1954-ben jutott, amikor a csehszlovák csapattal főiskolai világbajnoki címet szerzett Oslóban. Ő volt az együttes húzóembere, az összes résztvevő közül a legjobb eredményeket érte el, hiszen kilenc partiból nyolc pontot szerzett. Másik kiemelkedő éve 1957 volt, amikor a Bécs melletti Bádenben rendezett I. csapat Európa-bajnokságon bronzérmes lett Csehszlovákia, és Kozma Gyula két későbbi szovjet sakkvilágbajnok ellen is remekül helytállt: Szpaszkijjal döntetlenezett, Talt pedig legyőzte. Utóbbi partija bejárta fél Európát. „Kétfordulós torna lévén cseh csapattársamnak már másodszor kellett volna sötéttel játszania. Vezetőnk azt mondta, ő nem lehet préda, játsszon inkább Kozma – mesélte az említett interjúban. – Gyorsan kiegyenlítettem az állást, és békés döntetlen felé haladtunk. Ekkor Tal váratlanul tisztet áldozott. Az első pillanatban sokkolt vele, de aztán kezdtem megnyugtatni magamat, s gondoltam, ő sem engedhet meg magának mindent. Megtaláltam a helyes ellenlépéseket, és később én áldoztam tisztet. Amikor már reménytelen állásban volt Tal, odajött hozzám Szpaszkij, megveregette a vállamat, és azt mondta: Július, jó hogy megvered ezt a fiatalt, mert azt hinné, hogy már mindent megengedhet magának. Végeredményben Tal nem akarta feladni, inkább túllépte a játékidőt, de már teljesen reménytelen állásban.” Kozma Gyula ugyanebben az évben lett nemzetközi mester, és megnyerte a pozsonyi nemzetközi versenyt. Sakkozói pályafutása harmadik csúcsa 1967-re esik, amikor megnyerte Csehszlovákia egyéni bajnokságát.

Azt állította, hogy az ember sorsát a véletlenek irányítják. Ő is így került a sakkhoz, mikor tizenéves korában egyszer karácsonyra egy Maróczy Géza-művet, A modern sakk vezérkönyvét választotta ajándékba a szomszéd könyvespolcáról. Betanulta az ünnepek alatt, és ezután sorra verni kezdte azonos képességű társait. Később versenyszerűen játszott. A II. világháború után, a kitelepítés éveiben abbahagyta a sakkozást. Egyszer egy lapban véletlenül bukkant rá arra, hogy kiírták a pozsonyi bajnokságot. Kíváncsi volt arra, tud-e még játszani. Elindult, és megnyerte a B tornát, így lett ismert szlovákiai sakkozó.

Kozma később két sakkolimpián (1958, 1960), három csapat Európa-bajnokságon (1957, 1961, 1970) és öt főiskolai világbajnokságon (1954 – Oslo, 1955 – Lyon, 1956 – Upsala, 1957 – Reykjavik, 1958 – Várna) ült asztalhoz. Hosszú versenyzői pályafutása 1979-ben egy bagdadi versenyen ért véget. „Az életemben nagyon fontos szerepet játszott a sakk, mert az ötvenes években, amikor senki nem került ki ebből a bezárt világból, én végigutaztam egész Európát. S mivel a sakkversenyek három-négy hétig tartottak, másképpen láttam a világot, mint azok, akik el voltak zárva” – vázolta fel versenyzése előnyeit. Később sakkozói pályája mégsem bontakozhatott ki teljesen egyes cseh sakkozók intrikái és 1968-as szerepvállalása miatt. Külföldre azonban a hetvenes években is kijutott, mivel akkoriban három útlevele is volt: polgári, újságírói és sportolói. Polgári útlevelét bevonták, mert feketelistán volt, az újságíróival csak a Varsói Szerződés tagállamaiba járhatott, de a sportolóival sakkozóként egész Európába eljutott, sőt még Iránban is megfordult. Egyszer, mikor a családjával készült volna nyaralni a mai Horvátországba, arra hivatkozva nem engedték ki őket, hogy nincs kiutazási engedélye, pedig abban az évben több nyugat-európai városban is járt – sakkozóként.

Kozma Gyula származását tekintve tipikus közép-európai. Apja magyar és evangélikus, anyja félig habán, félig szlovák és katolikus volt. „Már ez főbenjáró bűnnek számított akkoriban, ha ilyen emberek egybekeltek – folytatta az interjúban. – Ráadásul feleségem apja cseh mérnök volt. Tehát családunkban minden keveredett. Ennek hatására kiskoromtól kezdve gyűlöltem minden nacionalista megnyilvánulást, intoleranciát. Nagy bűn, hogy 1945 után Pozsonyban megszűnt a korábbi sokszínűség, ezért is élesen elítélem a Beneš-dekrétumokat.”

Kozma Gyula a pozsonyi magyar gimnáziumban érettségizett, utána jogot végzett, de aktív jogász soha nem volt. „Jogászságom csak az Új Szónak írt bírósági jegyzeteimben nyilvánult meg. Rövid ideig, de nagy kedvvel csináltam” – árulta el az interjúban.

Egy évvel az egyetem befejezése előtt beutalót kapott a belügybe, oda viszont nem volt kedve menni, ezért elintézte a rádióban, hogy ott kapjon állást. Előtte már bemondóként dolgozott az intézményben, és Nagy Jenő, a magyar adás akkori vezetője felvette őt munkaviszonyba is, még mielőtt esti tagozaton befejezte volna az egyetemet. 1968-ban a Gabonaváros rádióműsor vezetőjeként tájékoztatott a katonai megszállásról, az akkori történésekről, amiért később elbocsátották a rádióból. 1971-től a szlovák Šport napilapba került, és haláláig (2009) annak hasábjain publikált. Közben a sakkal kapcsolatos könyvei is megjelentek.

11. Székely István, a nevelőedző tornatanár

Életének hetvenhetedik évében járva is naponta edzi a somorjai kajak-kenusokat. Székely István (1933-ban született) ezt teszi már hosszú évtizedek óta, tanítványainak sokaságát vezette és vezeti be a sportág titkaiba. Kevesebben tudják róla, hogy egykoron ismert tornász volt és versenyzőként is foglalkozott a kajak-kenuval. E sportágon kívül még a kosárlabdát is ő honosította meg a csallóközi városban. A gömöri származású fiatalember közép- és főiskolás korában versenyszerűen tornázott, az ötvenes évek első felében talajon és gyűrűn szlovák bajnok is volt. Egy idő után azonban rájött, hogy nem megy neki, és soha nem érheti utol a világ legjobbjait. Bukott tornászként találkozott egy bukott úszóval, és elkezdtek kajakozni. Napi harminc-negyven kilométeres adagokkal. A következő évben már vitték őket a prágai válogatóra. Juhász Tiborral két évig voltak a válogatottban, igaz, nem ők alkották a kajakkettesek első számú hajóját az országban. Legnagyobb eredményük az volt, hogy 1956-ban megnyerték Csehszlovákia maratoni bajnokságát, amely során a száz kilométeres távot Liptószentmiklós és Zsolna között tették meg. Székely István kajak egyesben egy évvel korábban bronzérmes volt az 500 méteres váltóban. „Akkoriban egész jól ment, míg egyszer el nem ütött az autó. Pozsonyban történt az eset, és tönkre ment a térdem, kénytelen voltam abbahagyni” – emlegette e sorok írójának egy korábbi interjúban. Utána már csak az edzősködés, a testnevelő tanári munka foglalkoztatta.

Református lelkész fia volt, aminek következtében eleve rossz káderként könyvelték el a háború utáni években. Miután a szertornától megvált, elhatározta, hogy sportoló akar lenni. Még a pozsonyi testnevelési tanszéket is otthagyta, csakhogy a kajakozásnak hódolhasson. Közbeszólt azonban a hatalom, és lehelyezték Somorjára. Pedagógust neveltünk, nem pedig sportolót, hallotta útbaigazításként. „Akkoriban hoztak egy központi rendeletet, és mindenkit vidékre küldtek tanítani. Olyan végzős kellett nekik, aki tud magyarul is, így kerültem gömöri gyökerekkel Somorjára – mesélte érdeklődésemre. – 1956-ot írtak, pártag nem voltam, anélkül karrierem úgysem lehetett volna, különösebb ambícióim meg nem voltak. Végül nem bántam meg, hogy a Csallóközbe kerültem. Két-három évig Pozsonyból jártam oda, aztán letelepedtem a városban. S mindent, ami ezután jött megnyugvással fogadtam, még a kudarcokat is.”

Iskolájukból, a somorjai magyar gimnáziumból később fokozatosan húsz-harminc olyan diák került ki, akikből testnevelő tanár lett. Világbajnokot eddig nem sikerült nevelnie Székely Istvánnak, de több nemzedék képviselőinek adta át szakmai tudását, és jelenleg már egykori versenyzői közül is néhányan edzőként dolgoznak a klubban. „Sohasem akartam csak tanár lenni, nem akartam begyepesedni. Tanítványaimat mindig arra vezettem, hogy akkor dumáljunk valamiről, ha már jól megy. Hozzám a katonás rend áll közel. Ezt szoktam meg a szertornánál, s olyan iskolát kaptam, amely a porosz módszeren alapszik” – árulta el önmagáról.

S vajon befolyásolta-e sportolói, tanári, sportághonosítói hétköznapjait a sztálinizmus? „Nem érzékeltem – válaszolta. – Somorján soha nem volt ellenségem, megbecsültek az emberek. Kuruc elvtárs, a járási párttitkár is meg volt elégedve mindennel, amit tettem a magyar gimnáziumban, mert főleg iskolai vonalon tevékenykedtem. Jobb volt, ha az ember beletemetkezett a dolgába.”

És az ő dolga a tanítás és az edzés volt, s ez egyfajta menekvést is jelentett számára. „A versenypályán nem számított se a párt, se a protekció, mindenkinek magáért kellett bizonyítania. A mai fiatalok talán azért gyakorlatiasabbak, mert a sajátjukat részesítik előnyben. Én mindig másokkal próbáltam foglalkozni. Magamat és családomat is elhanyagoltam. Mert az ember mit csinálhatott Somorján? Belemenekült a sportba. Másképp tenném, ha még egyszer ugyanezt kellene végigjárnom. De a sportágakat meghonosítanám. Az egy jó érzés!”

12. Oszi bácsi, a sportághonosító

Nevelt és vívást oktatott. Előtte sokáig vívott, s azon belül is főleg kardozott. Forgács Oszkár (1919-ben született) sajátos alakja volt a szlovákiai vívásnak. Nem tartoztam a tanítványai közé, de volt alkalmam leckét venni életiskolájából. Számtalan beszélgetésünk során kedvenc sportágáról, védenceiről és minden másról szívesen mondott véleményt, énjébe azonban csak ritkán adott betekintést. Nyolcvanadik születésnapja előtt is hetekig győzködtem, míg kötélnek állt, pedig volt és még lett volna miről kérdezni. Utólag derült ki, hogy versenyzői évtizedeiről csak szerény emlékfoszlányok maradtak meg. Húsz éven át (1938–58) volt az országos válogatott tagja, de hogy hány csehszlovák bajnoki címet szerzett, azt nem sikerült megtalálni. Legkiemelkedőbb nemzetközi eredményét az 1954-es luxemburgi világbajnokságon érte el: elődöntős volt, ami a 9–12. helyet jelentette. Versenyzőként még többre is vihette volna, de pályafutását visszafogta a II. világháború „Kétéves vívás után csehszlovák bajnok lettem, elindultam a vb-n, és nem szerepeltem rosszul – utalt születésnapi interjújában tehetségére, feltörési lehetőségére. – Ha nem jön közbe a háború, egészen biztosan töretlenül fejlődöm tovább. Szlovákia bezárkózott, alig mehettünk külföldre, így versenyzői mozgásterem is beszűkült.”

Oszi bácsi versenyzői éveivel azonban kevesen foglalkoztak, ő azzal vonult a köztudatba és a szlovákiai vívás történetébe, hogy 1962-ben Somorján lerakta a sportág alapjait, ami közreműködésével évtizedek során fellegvárrá épült a csallóközi városban. Visszaemlékezéseinkben csak ritkán merészkedtünk ennél korábbi időszakra. Annyi azért kiderült, hogy a háború alatt vívósikerek helyett hadifogságba esett, majd a világégés után szüleinek magyarságuk miatt családjukkal Pozsonyból Somorjára kellett költözniük. De ő tizenhárom évig naponta járt a fővárosba edzeni. „Megszállottja voltam és vagyok a vívásnak. Gondolja, hogy ebben a korban még csinálnám, ha nem volnék ilyen? – mondta nyolcvan évesen e sorok írójának. – Ha már egyszer leraktam Somorján a vívás alapjait, ott van a helyem a folytatói között.”

Külön kitérőt érdemel 1962, a somorjai nyitás éve. „Kertészeti gyalogmunkás voltam, és akadt egy ember, a járási párttitkár, aki felismerte, hogy lehetőség kínálkozik és van, aki csinálhatja – olvasható Oszi bácsi válasza az előkerült interjúból. – Engem nem segített anyagilag senki. Adtak negyven gyereket, és velük kezdtem el foglalkozni az ifjúsági házban. A furcsa csak az volt az egészben, hogy ötvennyolcban egy általam nem látott rossz kádervélemény miatt rúgtak ki a válogatottból, négy év múlva pedig ugyanaz a hatalom hívott vissza. S mikor összejött a sok gyerek, láttam, hogy fejlődnek, aztán már nem lehetett abbahagyni.”

Forgács Oszkár közel hatvanöt évig tevékenykedett a vívásban, és nem csak a somorjaiak körében, hanem családjában is megszerettette a pengeforgatást, fia, unokái is vívtak, vívnak. Közben rengeteg (cseh)szlovák bajnokot nevelt. Mindegyik tanítványa megkapta tőle útravalóul a becsületességet, a kitartást és a sportszerűséget. Nyolcvankét éves korában hagyta el végleg a vívótermet. De a munka, amelyet elkezdett, mai is folytatódik a szlovákiai tőrvívás egyik bástyájában.

Forgács Oszkár 2003-ban hunyt el.

13. Sirola Pál, az első Szlovákiából származó csehszlovák vívóbajnok

Öt év alatt négyszer volt csehszlovák tőrbajnok Sirola Pál (1937-ben született) kassai vívó. Ezután lelépett a pástról, hogy az élet más területén érvényesüljön.

„Vívni 1955-ben kezdtem Kassán egy kíváló edző, Samuel Pačenovský keze alatt. Ő több élvívót is nevelt Kassán, amely akkor a szlovák tőrözés fellegvára volt. Korábban sok más sportágat űztem, így jó felkészültségem és kondícióm volt a víváshoz. Huszankét évesen, 1959-ben úgy lettem először csehszlovák bajnok, hogy előtte nem kerültem be első osztályú versenyeken a döntőbe“ – meséli a 73. életévében járó gépészmérnök.

Az ungvári születésű Sirola Pál két évig (1959–60) hazai páston egyetlen asszót sem vesztett, aminek két bajnoki aranyérem lett az eredménye. „Azután hullámvölgybe kerültem, 1961-ben csak második voltam az országos bajnokságon. Visszaesésem elsősorban egyetemi tanulmányaim befejezésével volt összefüggésben, ebben az évben lettem gépészmérnökké avatva a prágai Cseh Műszaki Egyetemen (ČVUT) – folytatja szinte sehol sem fellelhető részletekkel pályafutásáról. – Utána viszont kétszer, 1962-ben és 1963-ban nyertem bajnokságot. Közben 1959-ben indultam a budapesti világbajnokságon, valamint a torinói főiskolai vb-n, ahol az elődöntőig jutottam. 1961-ben erős nemzetközi mezőnyben megnyertem Lengyelország főiskolai bajnokságát, majd a szófiai főiskolai vb-n a 2. körben estem ki.”

Ötéves tőrözői érájában tagja volt a csehszlovák válogatottnak is. „Mivel a hazai versenyek többsége Prágában zajlott, nekünk, nem prágaiaknak jóval többet kellett teljesíteni a sikeres szereplés érdekében, mivel a zsűri nagy része rendszerint a fővárosiakhoz húzott. Akkoriban a tőrversenyeket többnyire villamos készülék nélkül rendezték, így a mérkőzésvezető jobban befolyásolhatta az eredmény alakulását – magyarázza. – Azokban az években is kategóriákba sorolták a sportágakat, és a fontossági sorrendben a vívás az utolsó csoportba került. A nemzetközi kapcsolatok minimálisak voltak. Akadt év, amikor nem is versenyeztünk külföldiekkel. A hazai pástokon már csukott szemmel is vívhattunk volna, úgy ismertük egymást. 1959-ben a főiskolai vb-n még ment a versenyzés, de két év múlva ugyanazok az ellenfelek, akiket ott simán legyőztem, könnyen leköröztek, mivel ők közben több nemzetközi versenyen szereztek tapasztalatot.“

Elérkezett az 1963-as év, és Sirola Pálnak négy tőrbajnoki címmel a tarsolyában döntenie kellett: folytatja-e a vívást vagy a szakmát választja. „Nem láttam távlatot a vívásban, amely a minimumot kínálta a kitörésre. Nem lehetett belőle megélni, edzősködni meg nem akartam. Gépészmérnöki oklevéllel a Kelet-szlovákiai Vasműben helyezkedtem el. A beruházás és a környezetvédelem terén dolgoztam nyugdíjba vonulásomig.”

Versenyzői időszaka óta már közel fél évszázad telt el, és Sirola Pál életének tőrvívással teli öt éve lassan feledésbe merült, sportmúltat kutató kalandozásunk azonban újra felszínre hozta. És 2009-ben gondolt rá a Cseh Vívószövetség is, amellyel rendszeres kapcsolatban van. Akkor volt ugyanis ötven éve annak, hogy első csehszlovák bajnoki címét szerezte. Ebből az alkalomból meghívták egy baráti összejövetelre.

A találkozó előtt elkérte az 1918 és 1993 közötti csehszlovák vívóbajnokok névsorát. Mikor végigböngészte, rájött, hogy ő az első Szlovákiából származó csehszlovák vívóbajnok. Ezt az elsőséget már senki nem veheti el az egykori kassai pengeforgatótól.

14. Tóth Béla, a Teplicén élő bakai birkózó

A Csallóközből, egészen pontosan Bakáról származik. Tóth Béla (1938-ban született) azonban csak inasévei alatt, Komáromban ismerte meg a birkózást. Addig nem is hallott róla. Meszes István aztán jó útravalót adott neki. Felkészültségével kijutott az 1960-es nyári olimpiára, és Rómában hatodik lett a kötöttfogásúak 62 kilós súlycsoportjában. Évtizedek óta Csehországban, Teplicén él. Örömmel fogadta telefonhívásomat. Szívesen beszélt magáról, családjáról, pályafutásáról. Magyarul indult az ismerkedés, ám a tizenvalahányadik mondatnál már cseh nyelvre váltott. Könnyebb volt így kifejeznie magát. Tehát két nyelven készült az alábbi interjú.

Csak az alaptényeket találtam meg Önről. Mikor kezdett el birkózni, és hogyan jutott el a válogatottságig?

1954-ben elmentem Komáromba inasnak. Iskolatársaim a diákotthonból jártak birkózni, és elcsaltak magukkal. Szerettem futballozni, s azt mondták, lehet ott is játszani. Először a szőnyeget segítettem összerakni, aztán a hidalásban közreműködtem, szóval mindent csináltam velük. Aztán következett a birkózás, és elég jól ment. Szeptembertől edzeni kezdtem. 1955 januárjában már második lettem a szlovák bajnokságon. Ugyanebben az évben 55 kilós ifistaként a csehszlovák bajnokságon is a második helyen végeztem. Nagyon gyorsan feltörtem, hiszen 1957-ben már a csehszlovák felnőtt válogatottban szerepeltem. Ebben az évben kivittek az Adria-kupára, ahol harmadik lettem, pedig még a tizennyolcat sem töltöttem be. 1958-ban, 57 kilóban már megnyertem a bajnokságot, de mind a két fogásnemben, szabadfogásban és kötöttfogásban is. Aztán már végleg a szőnyegen ragadtam.

Előtte soha nem birkózott?

Bakán még azt se tudtam, mi a birkózás.

Milyen szakmát tanult Komáromban?

Hajólakatosnak készültem. 1955 nyarán jött Komáromba edzeni Meszes István. Addig nem voltak igazán komoly edzések, birkózó viszont volt elég sok, csak az edzők felkészültsége nem volt az igazi. Meszes felkészült emberként érkezett.

Mikor végezte el az iskolát?

1956-ban. Ekkor Meszes Pozsonyba ment, ott megalapították a ČH klubot. Én Komáromban laktam, és átvettem Meszes után az edzői munkát. Amit másfél év alatt megtanultam tőle, azt adtam tovább a fiúknak. Vezetésem alatt ificsapatunk második lett Csehszlovákiában. Mikor öt évvel később találkoztunk, azt mondták a volt tanítványaim, hogy azóta sem volt olyan edzésük, mint velem.

De akkor még javában versenyzett is.

Közben a pozsonyi ČH színeiben vendégként birkóztam. A rendőrcsapattal megnyertük a második ligát, majd a selejtezőt, és felkerültünk az élvonalba. 1957-ben azonban kiesett a csapat, és én éppen akkor rukkoltam be tényleges katonai szolgálatra a ČH-ba. Mivel alacsonyabb osztályba kerültünk, a prágai RH, a cseh rendőrklub érdeklődött irántam, és én beleegyeztem abba, hogy a csehszlovák fővárosba küldjenek. 1958-tól a katonaság végéig versenyeztem az RH mezében.

Tehát 1957-ben már felnőtt válogatott volt. Arról is szó esett, hogy 1958-ban mindkét fogásnemben bajnok lett. Összesen hányszor volt bajnok?

Tizenháromszor. Ennek közel felét szabadfogásban szereztem. Nekem mindegy volt, melyik fogásnemben birkózom.

Legnagyobb sikere a római hatodik hely az olimpián?

Voltam hatodik az 1961-es jokohamai világbajnokságon is, még pedig szabadfogásban a 62 kilósok között. És még egyszer hatodik lettem, mégpedig a manchesteri vb-n, 1966-ban. Európa-bajnokságon pedig Szófiában végeztem hatodikként.

Mindig hatodik lett. Egyszer sem állt közel az éremhez?

Sajnos, nem. Miután 1962-ben Teplicére kerültem, nem maradt már sok időm a versenyzésre, bár még sokáig voltan válogatott birkózó. 1963-tól főállású edző lettem Teplicén.

Mikor és miért került Csehországba. Arról már tudunk, hogy 1958-tól a prágai RH-ban birkózott…

Válogatott versenyző voltam, jártunk különböző viadalokra, ezért számoltak velem a római olimpiára. 1960-ban három hónapos edzőtáborozáson voltunk a dél-csehországi Třeboňban. És ugyanide jött edzőtáborozni a későbbi feleségem, Ludmila is, aki prágai főiskolásként röplabdázott. Ott találkoztunk először. Később küldtem neki egy képeslapot az olimpiáról. A lánytestvérének a fiúja szintén birkózó volt, Ludmila vele üzent nekem. Címet cseréltünk, találkozgattunk Prágában, majd összejöttünk.

De még mindig nem tudjuk, hogyan kötött ki végérvényesen Csehországban.

1959-ben, a katonaság után visszatértem Pozsonyba, a Dunajplavbába. 1962-ig ott birkóztam, igazán kiváló csapatunk volt akkoriban. Meszesnek nem tetszett, de 1962 őszén elköltöztem Teplicére, későbbi feleségem ott kapott állást, és én követtem őt. Először lakatosként dolgoztam. 1963-ban megnősültem.

Tehát 1962 óta teplicei lakos. Említette, hogy edzősködött…

De birkóztam is, egészen 1968-ig. Mikor csapatom megnyerte az I. csehszlovák ligát, én még a szőnyegen is segítettem őket.

1964-ben és 1968-ban nem volt esélye kijutni az olimpiára?

Tokió előtt ugyan megnyertem egy ausztriai tornát, de volt egy cseh fiú az RH-ból, aki nyomult felfelé, és ő utazott az olimpiára. Mexikó már nem jött számításba. Aztán már tanítványaimmal voltam elfoglalva, ifi koruktól neveltem őket. Egyikük, Mirek Janota kijutott három olimpiára. Ennek köszönhetően edzőként még sikeresebb voltam, mint a szőnyegen. És ha a bajnoki címeket veszem alapul, akkor még jobban észrevenni a különbséget.

A komáromi kezdés után sikeres szakember lett…

Még pozsonyi tartózkodásom idején jelentkeztem edzői képzésre. Prágában szereztem képesítést.

Mikor tanult meg csehül?

Nem beszélem jól a nyelvet. Csak azt mondom, ami kijön a számon.

Maradt még kapcsolata a sporttal?

Az utóbbi tizenöt-húsz évben a lábammal volt bajom. Túl vagyok hét forgóműtéten, négyet a bal- és hármat a jobb lábamon hajtottak végre. Nem a birkózás következménye volt, inkább öröklődő valami. Az első operáción már 1965-ben voltam, azóta kicserélték a forgóimat, és nincs baj a lábammal.

Megtudhatnám: van-e még valamilyen kapcsolata a sporttal?

Nincs. Huszonhét évig rámentek a hétvégéim. A gyerekek is megnőttek, külön élnek, megígértem a feleségemnek, hogy már nem folytatom. Csak néha benézek a fiúkra. Akik ma űzik Teplicében, mind az én tanítványaim voltak.

Gyerekei is sportoltak?

Fiam volt csehszlovák ifjúsági birkózóbajnok, aztán abbahagyta. Elvégezte a testnevelési egyetemet, de mással foglalkozik, kereskedő. Van egy lányom, kicsit röplabdázott, közgazdasági egyetemet végzett, tanácsadóként dolgozik. Már négyszeres nagyapa vagyok. Az unokáim leginkább Bakára szeretnek járni velem.

Milyen gyakran jár Bakára?

Nyaranta tíz napra. A húgom él a faluban. A fiútestvérem már meghalt. Idősebb lánytestvérem pedig Komáromban lakik, hozzá is elszoktam menni.

Utódai közül tud-e valaki magyarul?

Senki.

Tagja a Csallóközi Olimpikonok Klubjának. Közvetlenül kapcsolatban van valakivel, vagy csak közvetve tud a tagságáról?

Nem vagyok kapcsolatban senkivel. Prágában jártak legutóbb az olimpikonok között. Ott találkoztam a volt csallóközi diszkoszvető világbajnokkal, Bugár Imrével is.

Térjünk vissza római olimpiai szereplésére. Hatodik lett, s bár volt hatodik világbajnokságon is, az ötkarikás helyezést tartja a legértékesebb eredményének?

Igazi élmény volt, hiszen húszévesen szerepeltem Rómában. A világbajnokságokat már nem tudtam annyira átélni.

Hogyan jutott ki Rómába? A sporttörténészek szerint nem mindig kaptak esélyt a szlovákiai sportolók, vagy nem annyit, mint a csehek. Önt ez hogyan érintette?

Én annyira jó voltam, hogy egyszerűen beválogattak, és szerettek Prágában. Már a katonaévek alatt is. Tizennyolc éves koromban felfigyeltek rám, hiszen már akkor az Adria-kupán harmadik lettem, s rajtam kívül még egy harmincéves cseh versenyzőnek sikerült érmet szereznie. A többiek mind kiestek. Látták, hogy tehetséges vagyok.

Hogyan ment a birkózás a római olimpián?

Nagyon jól. Egyáltalán nem taktikáztam, ahogy jöttek az ellenfelek, úgy győztem le őket. Huszonheten voltunk a 62 kilós súlycsoportban, zsinórban öt meccset nyertem. Pontozással. A hatodikat a későbbi tokiói olimpiai bajnok magyar Polyák Imrével vívtam, egyetlen ponttal kaptam ki tőle. Egy húszéves srác számára kiváló volt az a hatodik hely, mert hatalmas versengés folyt az érmekért.

Sportolóként találkozott-e a sztálinizmus megkülönböztető jegyeivel?

Nem nagyon. Nem voltam párttag, de nem vettem észre, hogy félreállítanának. Még akkor sem, mikor Teplicére telepedtem. Nincs mire panaszkodnom.

Környezete szlováknak vagy magyarnak tartja?

Szlováknak. Akik személyesen is ismernek, tudják, hogy magyar vagyok.

És Ön saját magát kinek tartja?

Nem tudom. A feleségem szokta mondani: nem tudsz rendesen se magyarul, se szlovákul, se csehül.

Magyarnak született…

Magyarnak tartom magam, a személyimben is az szerepel.

Nincs nagyon kivel magyarul beszélnie…

Csak nyáron, ha hazamegyünk. Lánytestvérem is tud szlovákul, Bakán sem szoktunk sokat magyarul beszélni, csak akkor, ha eljön valamelyik rokon vagy ismerős, aki csak magyarul beszél. Lánytestvéremmel hetente telefonálunk, szlovákul vagy magyarul csevegünk, persze én inkább csehül.

15. Bottlik László, a háború utáni legsikeresebb szlovákiai vízilabdázó

Hosszú sikerlistája révén lett a második világháború utáni időszak legeredményesebb szlovákiai vízilabdázója. Bottlik László (1942-ben született) harminc (cseh)szlovák bajnoki címmel büszkélkedhet. A kassai ČH aranykorában előbb játékosként, majd edzőként ért el nehezen megismételhető sorozatot, amely egy év megszakítással 1962-től 1987-ig tartott. Utána még ötször volt bajnok a Nováky és egyszer a kassai ČH Hornets csapatával. Szövetségi kapitányként kétszer vitte ki a csehszlovák válogatottat az olimpiára, kétszer a világbajnokságra és kétszer az Európa-bajnokságra. Az 1972-es bécsi Eb-n 9. lett az általa irányított válogatott, ami Csehszlovákia legjobb eredménye a háborútól napjainkig. Bottlik edzősködött az egykori Jugoszlávia területén Horvátországban, Szlovéniában és Montenegróban, továbbá Máltán és Svájcban is. A 67 éves elismert szakember jelenleg is a szlovák válogatott szövetségi kapitánya. Edzői munkát nem végez, csak szakmai felügyelő.

Besorolását kiválasztottjaink közé az indokolja, hogy elévülhetetlen érdemei voltak a hatvanas évek elején indult kassai sikersorozatból, és meglátásai, észrevételei képet adnak arról, hogy milyen állapotok uralkodtak akkor a sportágban. „Egy szövetségben tevékenykedtünk az úszással, a műúszókkal és a toronyugrókkal. A póló csak a legalul volt e szakágak fontossági sorrendjében – kalauzol a múltba. – A hatvanas években a szlovákiai csapatok többet edzettek, mint a csehek, eredményességben eléjük kerültünk, ezért Prágában nem volt érdeklődés a vízilabda iránt. Inkább tizenegy úszó legyen a csapatban, mint a tizenegy pólós, akik amúgy is csak egyetlen helyezést érhettek el, míg az úszók többet is – hangzott az érvelés. Ráadásul a szövetség elnökségében nagy többségben voltak a csehek, ami a döntésekben is megmutatkozott. Akkoriban még Szlovákia területén kevés volt az ötven méteres fedett uszoda, anélkül meg nem lehetett nagyon versenyképessé válni. Az első ilyen fedett uszoda 1963-ban nyílt Zsolnán. A pólósokat ilyen helyzetben sokáig ki sem engedték a világversenyekre. Nagyobb lehetősége volt a belügyminisztérium által finanszírozott rendőrcsapatnak, a ČH-nak, mint a válogatottnak. Mindig azokat vitték az olimpiára is, akik éremesélyesek voltak. Ráadásul a kollektív sportok közül a pólót az alsó fiókban tartották.“

Nemzetközi megmérettetésre válogatott szinten alig kínálkozott lehetőség, s a klubcsapatok közül a ČH viszont élt az alkalommal, évente kétszer-háromszor találkozott a világon élenjáró magyarok és szovjetek élcsapatával, az Újpesttel és a moszkvai Dinamóval. Ezekből a kapcsolatokból Bottlik szerint sokat merített a kassai együttes hazai hangadó szerepének megőrzéséhez. De ez a fejezet már egy későbbi időszak története.

16. Egy szlovák a magyarok között

Volt egy sportoló, aki csak František Tokár (1925-ben született) néven szerepel mindenhol, még a magyar statisztikákban is, de a csallóközi asztaliteniszben ténykedők mégis Feri bácsiként ismerték. Szlovákia legeredményesebb pingpongozójáról van szó, aki az általunk vizsgált időszakban 5 arany-, 2 ezüst- és 3 bronzérmet gyűjtött a világbajnokságokon. Négy győzelmét csapatban, egyet párosban ért el. Ő az egyedüli szlovákiai, aki bekerült a sportág hírességeinek Japánban található csarnokába.

S mi köti hozzánk, magyarokhoz? Az az öt év (1975–80), melyet a dunaszerdahelyi asztalitenisz aranykorában a DAC-ban töltött. Ebben döntő szerepe volt Horváth Istvánnak, aki a sportág vezető beosztású tisztségviselőjeként a Csallóközbe csalogatta a híres versenyzőt, aki már akkor túl volt sportolói zenitjén, és edzőként tevékenykedett, de oda állt a zöld asztalhoz is, ha kellett. És Dunaszerdahelyen is kellett, hogy segítsen a bajnokikon és a gyerekek tanításában. A vásárúti Vími Tibor, a későbbi vb-bronzérmes Vími Roland apja, aki szülőként ismerte Tokárt, érdeklődésemre találóan beszélt róla: „Nagyon szerette a magyarokat. A DAC-ért dolgozott – kutatott emlékeiben. – Szerette a borocskát is, s aki a bort szereti, rossz ember nem lehet. Korábbi világra szóló sikerei ellenére rossz körülmények között élt, mikor Dunaszerdahelyre került jobbra fordult a sora. Konyhanyelven beszélt magyarul. Edzőnek jött a DAC-ba, de inkább játszott, és elég szépen pontozott a maga faütőjével. Mindent beleadott klubunk sikeréért. Ő volt a gyerekek példaképe, és bárki kérte, leállt vele játszani, senkit nem utasított el. Fantasztikus embernek tartottam.”

František Tokár 1993-ban hunyt el.

17. Összegzés

Tizenhárom sportoló, tizenhárom eltérő életpálya. Egy azonban közös bennük: hosszabb vagy rövidebb ideig Csehszlovákia színeiben versenyeztek, ennek az országnak szereztek dicsőséget. És magyarként tették, bár eredményességükben tehetségük, felkészültségük volt az elsődleges. Emiatt jegyzik őket a sporttörténészek és kutatják életük eddig feledésbe merült részleteit.

Felhasznált irodalom és forrásanyagok

Slovensko v znamení piatych kruhov (Ján Grexa. Ľubomír Souček)

Arcok a sportévszázad színpadáról (Batta György)

25 sportoló elmondja… (Szepesi György, Lukács László)

Gólok és érmek (Batta György)

Svet devätdesiatych minút II. (Olympia Kiadó)

Malá encyklopédia futbalu (Olympia Kiadó)

Osobnosti slovenského športu (Anton Gajdoš)

Interjú Kozma Gyula 75. születésnapjára (Pátrai Rádió)

Ki kicsoda Kassától Prágáig? (Babits Kiadó)

Wikipédia (internetes lexikon)

Hvězdy českého športu (internetes változat)

Sme, Pravda és Új Szó (napilapok)

A szerző gyűjtése és saját írásainak archívuma

Tények a szereplőkről

BORHY KÁROLY labdarúgó, később edző, szövetségi kapitány (1912. 6. 21., Budapest–1997. 1. 9., Losonc). Rövid játékosi pályafutása után edzőként tevékenykedett Losoncon, Érsekújvárott, Pozsonyban (ČH, Slovan), Trencsénben és Kuvaitban. Csehszlovák szövetségi kapitányként (1953–55) kivitte a válogatottat az 1954-es világbajnokságra.

BOTTLIK LÁSZLÓ, vízilabdázó, később edző, szövetségi kapitány (1942. 3. 31., Kassa). (Cseh)szlovákia legsikeresebb vízilabdázója a II. világháború után. 148 alkalommal szerepelt a válogatottban, harmincszoros bajnok játékosként és edzőként együttvéve. Szövetségi kapitányként két olimpiára és két világbajnokságra vitte ki a csehszlovák válogatottat. Volt edző az egykori Jugoszláviában, Máltán és Svájcban is. Jelenleg a szlovák válogatott szövetségi kapitánya szakmai felügyelői szerepkörben.

FORGÁCS OSZKÁR, vívó, később edző (1919. 12. 9., Fél–2003. 7. 9., Somorja). Húsz évig (1938–1958) volt csehszlovák válogatott kerettag. Elődöntős volt az 1954-es luxemburgi világbajnokságon. Meghonosította Somorján a vívást, közel negyven évig nevelte tanítványait, bajnokok sokasága került ki a keze alól.

JÁDY KÁROLY, ökölvívó, később edző, szövetségi kapitány, tisztségviselő (1937. 12. 20., Komárom–2006. 3. 15., Komárom). Egyszeres ifjúsági bajnok. Volt edző Komáromban, Érsekújvárott és Galántán is. 1995-ben megalapította a Probox Slovakia profiboksz szövetséget.

KOVÁCS SÁNDOR, ökölvívó, később edző (1946. 3. 14., Komárom). Nyolcszoros csehszlovák bajnok, három címet ifiként szerzett.

KOZMA GYULA, sakkozó, sportújságíró (1929. 6. 1., Pozsony–2009. 11. 26., Pozsony). Szlovákia első nemzetközi mestere. Egyszeres csehszlovák bajnok, két sakkolimpián, három csapat Európa-bajnokságon és öt főiskolai világbajnokságon indult, utóbbikon egyszer az első és kétszer a harmadik helyen végzett együttes tagja. Sakk-könyveket írt, és sportújságíró volt a Šport napilapban.

KUBALA LÁSZLÓ, labdarúgó, edző, szövetségi kapitány (1927. 6. 10., Budapest–2002. 5. 17., Barcelona). Egyedüli játékos a világon, aki három ország válogatottjában futballozott: csehszlovák mezben hatszor, magyarban háromszor, spanyolban tizennyolcszor. Később edzősködött, volt spanyol szövetségi kapitány is (1969–80).

SIROLA PÁL, vívó (1937. 7. 1. Ungvár). Négyszeres csehszlovák tőrbajnok, ő az első Szlovákiából származó csehszlovák vívóbajnok. Megnyerte az erős mezőnyű lengyel főiskolai bajnokságot, és elődöntős volt a torinói főiskolai világbajnokságon. 1963-ban befejezte a vívást, gépészmérnöki diplomával környezetvédelmi és beruházási szakemberként dolgozott a Kelet-szlovákiai Vasműben – nyugdíjba vonulásáig.

SZÉKELY ISTVÁN, szertornász, kajak-kenus, később edző (1933. 3. 23., Felsővály). Tornában kétszeres szlovák bajnok, kajak-kenuban maratoni távon egyszeres csehszlovák bajnok. Edzőként és testnevelő tanárként meghonosította Somorján a kosárlabdát és kajak-kenut, utóbbiban számtalan bajnokot nevelt.

FRANTIŠEK TOKÁR, asztaliteniszező, később edző (1925. 5. 25., Veľké Chrasťany–1993. 10. 26. Pozsony). (Cseh)szlovákia minden idők legeredményesebb asztaliteniszezője. Világbajnokságon 5 arany-, 2 ezüst- és 3 bronzérmet szerzett. Egyedüli szlovákiai, aki bekerült a sportág hírességek csarnokába. Edző és játékos volt Dunaszerdahelyen a DAC-ban 1975 és 1980 között.

TORMA GYULA, ökölvívó, később edző (1922. 3. 7., Budapest–1991. 10. 23., Prága). Három olimpián indult: 1948 (London), 1952 (Helsinki), 1956 (Melbourne). Londonba megnyerte a 67 kilót, Helsinkiben (67 kg) és Melbourne-ben (75 kg) negyeddöntős volt. 1949-ben Oslóban Európa-bajnok lett. Hatszoros magyar és tízszeres csehszlovák bajnok.

TŐRE JÓZSEF, ökölvívó (1933. 11. 16., Bolyk–2006??, Prága). Indult az 1960-as római olimpián. 60 kilóban az 1. fordulóban kiesett.

TÓTH BÉLA, birkózó, később edző (1938. 11. 16. Baka). Hatodik lett a római olimpián kötöttfogásban (62 kg). Két világbajnokságon és egy Eb-n is hatodik volt. Tizenháromszoros csehszlovák bajnok, bajnoki címeit mindkét fogásnemben szerezte. Már 1956-tól edző is volt. Későbbi tanítványai közül a cseh Janota három olimpiára is kijutott. 1963 óta a csehországi Teplicében él.

Szlovákia mai területén születtek, Magyarországra távoztak

BURONYI LÁSZLÓ, súlyemelő (1918, Krompachy–1982) – szlovák források szerint. Két olimpián indult: 10. (1948, London, +82,5 kg), 18. (1952, Helsinki, +90 kg). Megjegyszés: A magyar források is feltüntetnek egy Burunyi László nevű súlyemelőt – eredményeit. Halálhíre közlésekor azt írják, hogy 1948-ban született, 1976-ig emelt Csepelen, és 2008 áprilisában halt meg.

CSERMÁK JÓZSEF, atléta – kalapácsvető (1932. 2. 14., Szenc–2001. 1. 14., Tapolca). Olimpiai bajnok (1952, Helsinki), további két olimpián szerepelt: 5. (1956, Melbourne), 18. (1960, Róma).

IGLÓI LÁSZLÓNÉ (ELEŐD ANIKÓ), alpesi síző (1908. 11.11., Kremnica), Férjével, Lászlóval a huszas évek végétől 1948-ig a magyar sísport meghatározó alakjai, Anikó 18 éven át verhetetlen volt Magyarországon. Indult egy olimpián (1948, St. Moritz): 22. műlesiklásban, 36. lesiklásban, a kombinációt nem fejezte be.

JÓZSA DEZSŐNÉ (SZIKORA ILONA), atléta – diszkoszvető (1918. 1. 17., Turócszentmárton). Nyolcadik lett női diszkoszvetésben az olimpián (1952, Helsinki).

LIBIK GYÖRGY, alpesi síző (1919. 10. 18, Rózsahegy–1995. 1. 23., Budapest). Indult egy olimpián (1948, St. Moritz): 77. lesiklásban, műlesiklásban kizárták.

NÉMETH IMRE, atléta – kalapácsvető (1917. 9. 23., Kassa–1989. 8. 18., Budapest). Olimpiai bajnok (1948, London), olimpiai bronzérmes (1952, Helsinki).

SIDÓ FERENC, asztaliteniszező (1923. 4. 28., Vágpatta–1998. 2. 6. Budapest). Kilencszeres világbajnok asztaliteniszező, labdarúgó, edző, sportvezető. Pályafutása 1935-ben a Pozsonyi TE asztaliteniszezőjeként és labdarúgójaként kezdte – 1947-ig futballozott, aztán már csak asztaliteniszezett. A II. világháború utáni magyar asztalitenisz meghatározó egyénisége. 1940 és 1961 között 190 alkalommal szerepelt a válogatottban.

TÁBORI (TALABIRCSUK) LÁSZLÓ, atléta – futó (1931. 7. 6., Kassa). Világcsúcstartó közép- és hosszútávfutó, olimpiai helyezett (4. 1956, Melbourne. Az olimpiáról nem tért haza, Kaliforniába költözött, ahol előbb versenyzett, majd edzői pályára lépett.

VÁNYA PÁL, síugró (1904. 6. 13., Vrbovka–1955 ??). hétszeres magyar bajnok. Indult egy téli olimpián (1948, St. Moritz): nagysáncon bukott az első fordulóban, nem fejezte be a versenyt.

(A tények és a Tóth Béla interjú kivételével megjelent 2011-ben a Szlovákiai Magyar Kultúra Múzeumának Magyarok a sztálinista Csehszlovákiában 1948-1963 című kiadványában)