Egy újságcikkben található utalás szerint Gútán 1920-ban indult a futball. Nem sokat tudunk a kezdetekről, s a két világháború közti időszakról sem. Mikor utóbbira először rákérdeztem, azt a választ kaptam, hogy nem tudni szinte semmit, de további kíváncsiskodásom után kiderült, hogy futballoztak Gútán, többnyire barátságos mérkőzéseken, és ha nem jött meg az ellenfél, akkor egymás ellen játszottak. Turczel Lajos Magyar sportélet Csehszlovákiában 1918–1938 című művében megemlíti, hogy a világháborúk között létezett a Gútai SC. A város labdarúgása 1948 és 1960 között élte aranykorát. Az 1965-ös árvíz vízválasztó volt a helyi sportban, utána újra kellett szervezni mindent, köztük a focit is. A 2000-es évek főleg a IV. ligában töltött időszakot ölelik fel. A közel kilencven éves Páczer Ferenc a világháború utáni időszakba kalauzol bennünket, de visszapillant a korábbi évekre is. 2022. július 23-án a gútai V. Hajómalom Fesztiválon kérdeztem az egykori kiválóságot.
A két világháború közti időszakról jóformán semmit se tudunk a gútai fociról. Valamire emlékszik?
Annyit elmondhatok, hogy mikor gyerekkorunkban kijártunk a pályára, fűzős labdával játszottak. Kettő volt belőle a sportegyesületnek. Hátha az egyik kilyukad, a másikkal lehessen futballozni. Nyugodjon Borka Feri azt mondta: ők azután edzettek, mikor a határból hazamentek. Vasárnap meg a meccsen futballoztak. Ennyit tudok. Velük, a háború után együtt játszottam. Az a csapat esett szét a kitelepítéskor, amelyik korábban futballozott. Azok között volt egy jó játékos, a Bereznai, aki áttelepült Magyarországra. Mi úgy tanultuk a szabadrúgást, hogy a kapu sarkától kötelet húztak ki, s oda kellett betalálni, aki berúgta, az végezhette el a mérkőzéseken is a szabadrúgást. Bereznai berúgta.
Hogyan találkozott annak idején először a gútai focival?
Akármilyen labdát láttam, abban bele kellett rúgni. Korombeli gyerekekkel a Dögösben kezdtünk futballozni. Minden vasárnap oda mentünk játszani. Az ebéd kihagyása nem számított, miután utána hazamentünk, akkor ettünk. Összejött egy olyan csapat, amely már kimehetett a futballpályára, ahol itt-ott játszhattunk, belerúghattunk a labdába.
Milyen években járunk?
Igazolt játékos lettem 1948-ban. Járási bajnokságot nyertünk az ifjúsági csapattal 1951-ben. Ehhez hozzáteszem: úgy lettünk bajnokok, hogy a komáromi Ráckertben, a víztorony melletti pályán zajlott a döntő, és olyan eső jött, hogy nem lehetett folytatni a játékot. A salakpálya nem nyelte el a bokáig érő vizet. Emiatt félbeszakadt a mérkőzés. Két héttel később újra ugyanott találkoztunk a komáromiakkal. Azt megnyertük 4:2-re, így lettünk bajnokok.
Mi következett ezután?
Tizennyolc éves koromban bekerültem a felnőtt csapatba, az öreg frontharcosok közé. Bufi, Borka Feri és társaik futballoztak akkor, azok, akik nem települtek át Magyarországra a kényszerű lakosságcsere következtében.
Mit jelentett tizennyolc évesen játszani a felnőttek között?
A tizennyolc éves kor elérése volt a feltétel, nem úgy mint most, amikor, ha jól futballozik valaki, akár tizenöt évesen is pályára léphet az A csapatban.
Hogyan emlékszik arra az időszakra?
Akik nem települtek át, azokkal játszottam együtt. Tíz-tizenkét év korkülönbség volt köztünk. Jó ment velük a foci, stabil ember lettem, végül zsinórban tíz évet az első csapatban futballoztam.
Közben már átléptünk az ötvenes évekbe...
1958-ban megnyertük a bajnokságot, és egy osztállyal feljebb kerültünk. Akkor már volt mivel járni a mérkőzésekre, nem úgy, mint azelőtt, amikor biciklivel, vonaton keltünk túra. Egyszer az is előfordult, hogy nem várt meg bennünket a vonat, és a sínekhez igazodva jöttünk haza gyalog Megyercsről. Jól elfáradtunk, de hát kibírtuk. Az egész csapat gyalogolt! Közben az idősebbeken csak mosolyogtunk, hogy elhagytuk őket, nem bírták az iramot velünk. Nyugodjon Bufi – tán ő volt a legöregebb a régi csapatban – azt mondta az egyik mérkőzésen, ha elmegy az ellenfél játékosa, fussak utána, és kapjam el őt, mert elég fiatal vagyok.
Mi következett a tíz év után?
1961-ig tartott. Egy évvel később már a B csapatba kerültem.
Miért?
Megöregedtem, s voltak fiatalabbak köztünk, helyet kellett adni nekik. Az 1965-ös árvízig ott futballoztam. Majd utána Ifjúságfalván honosítottam meg a labdarúgást, és magammal vittem oda korombeli gútai játékosokat is. Edzősködtem és futballoztam még ott öt évet. 1970-ben hagytam abba. Harmincnyolc évesen.
Az is ismert Feri bácsiról, hogy a játékos pályafutása után tovább edzősködött. Nem egy napig, egy hónapig, egy évig, hanem?
Már akkor edzősködtem, mikor még az első csapatban futballoztam. Azelőtt az ifjúsági gárda előmérkőzéseket szokott játszani, és mindig együtt utaztunk valahova. Tehát szem előtt volt minden fiatal játékos, tudtam, mit kell nekik teljesíteni, és így lehettem edző is és játékos is, de nem abban a csapatban. 1958-ig tartott ez az időszak.
Játékosi, edzői szinten mikor szakadt meg a kapcsolata a gútai focival?
Nem akarok senkit se megsérteni, miután befejeztem, én már csak néző voltam. Hangosan nem beszéltem, mert tudom, milyen belülről azt hallgatni. Mikor megszólaltam, sokan azt mondták, mutasd meg, mit tudsz futballozni. Mióta megöregedtem, vagy kezdek öregedni, nem járok már a mérkőzésekre. Az utolsón 2006-ban voltam. Azóta a gútai futballpályát nem láttam.
Kitörölhetetlen emlékei játékosi és edzői pályafutásából?
Szerettem futballozni. Amennyire lehetőség volt rá, mindig játszottam. Nem tartalékemberként, nekem stabil helyem volt a csapatban. A csatártól a centerhalfig különböző posztokon futballoztam. Mind a két lábam jól rúgott, én voltam a tizenegyesek végrehajtója, szinte valamennyit értékesítettem. Volt egy emlékezetes eset, Vágsellyén játszottunk, Kádár edző irányításával. Nekiálltam a labdának azzal, hogy be kell rúgnom a tizenegyest, 2:2-es állásnál, a tét pedig a feljutás volt. Nekifutottam, gondoltam a kapufa és a vas közé berúgom. Hát kapufa lett! És úgy repült ki a labda a pályáról, hogy nem tudtam ismételni se. Később újra tizenegyest ítéltek a javunkra. Beszólt Kádár edző, hogy én nem rúghatom. Nyugodjon Varga Feri, az órás Feri nekiment, és fölé is s mellé is szállt a lövése. Ettől új erőre kaptunk, a két elrontott tizenegyes fokozta bennünk a harci kedvet, rúgtunk még két gólt, s megnyertük a mérkőzést. Ilyen is volt!
Említette, a kapus kivételével minden poszton megfordult a pályán...
Ifiként csatár voltam, szerettem gólt rúgni, olyanok voltak mellettem, akik szintén megértették a játék örömét. Nem az volt a cél, hogy nem adom le a labdát, mert én akarok gólt szerezni, mert az nem szokott sikerülni. Megakad az ellenfél játékosában. Mikor ilyen jelenetet látok a tévében, elkiáltom magam: Úgy se tudod átrúgni őt. Az olyan futballistát le kell cserélni. A nagycsapatban kemény, gyors voltam, nem féltem a labdától meg az ellenféltől. És fokozatosan hátrább kerültem a csapatban. S a végén már centerhalfot kellett játszanom. De akkor már azt mondtam, hogy nem.
Azt már nem vállalta el?
Nem tudtam hirtelen beilleszkedni abba a helyzetbe. Nyugodjon Nagy Öcsi volt mindig a centerhalfunk. Időnkét bal bekk voltam, de főleg bal halfot szerettem játszani. Mert azon a poszton egészen a kapuig felmehettem. És mikor támadt az ellenfél, visszahúzódtam.
Hogyan fért bele életébe a gútai foci? Milyen szerepet játszott benne?
Edzésre és mérkőzésre pontosan jártam ki. És az otthoni munkámat is elvégeztem. Edzésre szakítottam időt. Ha volt, ott kellett lennem.
Milyen nyomokat hagyott Feri bácsiban a gútai futball?
Nem alakult ki a gútai játékosokból egy olyan csapat, amely megfelelő lett volna a magasabbra jutáshoz. Mindig voltak idegenek: Komáromból, Érsekújvárból... És ha nem feleltek meg, jöttek helyettük mások. El tudom sorolni, hogy kik voltak.
Fontos, hogy az idegeneket emlegessük?
Mindannyian gútaiak lettek. Nagy Oszkár Pozsonyban tanult, onnan jött, gútai lett a felesége. Stabil játékossá vált. Kovács Pista szintúgy. Gombos Árpi azokban az időkben katona volt Komáromban, azt elintézték, hogy edzésre, meccsekre járhasson hozzánk. Annak is gútai lett a felesége. Varga Ferinek szintén. A focin révén idekerültek, és itt is maradtak.
És nincsenek kevesen, talán sokáig sorolhatná...
Mikor már nem játszottam a gútai csapatban, arról az időszakról már nem tudok semmit. Nem is érdekel.
Miért?
Azért, mert mindig azt hallottam, hogy lejjebb megy a Gúta. Mi kiharcoltuk a divíziót, ami akkor országos méretekben a harmadik vonalnak számított. Ugyanott játszott a Komárom is, és ellenük futballoztunk náluk. Megvertük őket, Komárom kiesett, Gúta maradt a divízióban. Akkor is játszottam. Jó gyors volt a jobbszélsőjük, Karelnak hívták. Nyugodjon Kádár edző mondta, hogy: „Ráragadni, Ferikém!” És ráragadtam. Karel meccs közben rosszul magyarul odaszólt: Nincsen a másik oldalt játékos, oda kell adni a labdát mindig neked? Gondoltam, nem fogsz megélni mellettem, mert kemény, gyors voltam. Nem mindig jönnek elő az ilyen emlékek, most előjött ez is.
Más is előbújna?
Komjáton játszottunk. Nyugodjon Záhoran Palinak letépték a fülét. Felhasították, az újvári kórházban kellett neki összevarrni. Szabó Janikát, a bekkünket úgy térden rúgták, hogy nem tudott játszani tovább. Előfordult. De mikor eljöttek Gútára, más történt.
Visszaadták nekik?
Nem. Megbeszéltük, hogy szigorúan rájuk állunk, és nem csinálunk olyat, amit ők tettek. Elesett a játékosunk, rámentek öten, és azt se tudta, ki húzta meg a fülét. Nálunk az történt, hogy az ifjúsági csapatok lejátszották a bajnokit. Utána nyugodjon Csicsó Pali bácsi, mikor mentek fel a buszra, oda lépett az ajtóhoz, megtapogatta az egyik játékost, és mondta, hogy nagyon jól játszottak, s mikor az lépett fel, belerúgott a fenekébe. Mire a mérkőzésre került volna a sor, addigra a nagycsapatot motorbiciklikkel kivitték az egyik iskoláig. A busz odament, felszálltak, a mérkőzés meg elmaradt. Pedig nem lett volna durva.
Megijedtek? Megfélemlítették őket?
Mi semmit nem csináltunk. Mire a pályára kerültünk volna, akkorra elmentek.
Nem volt bátorságuk ebben a közegben játszani, ott lehetett az emlékezetükben, hogy mi történt az előző mérkőzésen...
Legalább tanulhattak volna belőle, hogy olyat nem kell csinálni.
Szívesen emlékszik különböző fociélményeire?
Kinek mondjam? Azt mondják, nem is voltál futballista.
Amit elmondott, az másról tanúskodik...
Arra is emlékszem, mikor mi játszottunk, sok néző járt meccsekre, dupla sorban álltak az emberek a pálya körül, és drukkoltak a csapatnak.
Akkor már ott volt a stadion, ahol napjainkban van?
Mióta én futballoztam, a stadion nem volt máshol. Egyszer egy régebbi játékostól azt kérdezték, hol a pálya, mert azt mondta, három is volt Gútán. De nem tudott a jelenleginél többet megmutatni. Ha ő nem tudta...
Azt említette, hogy a gútai focicsapatot már régen nem látta játszani. De milyen a ma labdarúgása? Nézi?
A tévében igen. És milyen a mostani játék azzal összehasonlítva, amit mi éltünk át a pályán? Valamelyik csapat rosszabbul játszik, mint mi akkoriban.
Milyen értelemben?
Ha hozzáér az ellenfél a játékoshoz, akkor jajgat, színészkedik. Amikor közülünk valamelyik elesett, vagy keményebben felvágták, egy-kettő felkelt. Annak nem adnak labdát, aki már lefekszik. Csak annak, aki várja, és továbbítani akarja.
Mikor az ifiket edzette Gútán, akkor tűnt fel köztük Gőgh Kálmán (1948–1995), aki később Csehszlovákiával Európa-bajnoki címet szerzett. Mire emlékszik vele kapcsolatban?
Szintén szerette a futballt. Sok, legalább tizenöt olyan játékosom volt, akik a csapatba kerülésért harcoltak. Kalmi mindenhol ott volt a pályán. Akkor még jobb lábasként, de bal oldalon is éppen úgy elvégezte a munkát. Csak egy évig maradt Gútán, Komáromba került, mert valamelyik üzem odacsalta. Onnan ment a Slovanba. A többi már ismertebb történet.
J. Mészáros Károly