Németh Pál labdát adott a nyárasdi lányok kezébe

A nyárasdi Németh Pál 2019 augusztusában volt nyolcvan éves. A múlt század hatvanas éveiben pedagógusként labdát adott a helyi alapiskolás lányok kezébe, aminek nagy sikertörténete lett a Csallóközben, Dél-Szlovákiában és Európa-szerte is megismerték a háromezer lakosú falu női kézilabdacsapatát. Mi késztette elhatározására a bélvatai származású fiatalembert? Milyen nyolc évtized van mögötte? És még sok más kérdésre válaszolt honlapunk Sportághonosítók sorozatának újabb vendége. A hosszú és értékes életműinterjút J. Mészáros Károly készítette.

Bélvatán, egy kis felső-csallóközi faluban született 1939-ben. Akkor még nem voltak körzetesített szülészetek, ezért otthon szültek az anyák. Palika a Németh család hányadik gyerekeként jött a világra?
Kis falunkban akkoriban szinte semmi nem volt, nem volt templomunk, nem volt iskolánk, de még egy rádiókészülék sem akadt. Én ide születtem. Édesapám szabó, édesanyám háztatásbeli volt. Én voltam az első gyerekük. Érdekesen alakult a születésem. Édesanyámnak volt egy igen jó illésházai barátnője, ő szintén babát várt, és pontoson egy napon, augusztus 21-én születtünk meg, s ugyanaz volt a bábaasszony is mindkét faluban. Már az anyukám barátnőjénél volt, amikor nálunk is szükség lett volna rá. Kicsit izgalmasan alakult, de sikeresen világra jöttem.

Születtek testvérei is?
Három évvel később húgom, öttel öcsém növelte háromra a gyerekek számát.

Mire emlékszik a gyermekkorából? Hol járt iskolába, hisz Bélvatán ma sincs alapiskola?
A II. világháború alatt nem volt lehetőség iskolába járni. Utána nyitottak a szomszédos faluban, Illésházán egy első osztályt. Nem elsősöknek, hanem mindenkinek, akinek a háború után volt cipője, ruhája, és el tudott menni az iskolába. Bélvataiak és illésházaiak jártak oda. Emlékszem, mi, háborús gyerekek létszámilag egy osztályt megtöltöttünk. Nekem jól jött a lehetőség, mert éppen akkor nyílt az iskola, mikor elsős korba léptem. De voltak köztünk nyolcadikosok is, akik már néhány évet a háború előtt is jártak iskolába. Én a háború alatt megtanultam írni és olvasni, s mikor beléptem az iskolába, a tanítónő a kicsiket ültette az első padba, de amint észrevette, hogy tudásban máshol tartok, átültetett a legutolsó padba, egy nyolcadikos mellé. Azzal, hogy veled már nem kell foglalkozni, az a nyolcadikos majd nevel téged.

Nincs nagy távolság a két falu között, a bejárás nem okozhatott gondot...
Egy-másfél kilométert kellett gyalog megtenni. Nálunk ez már természetes volt, a szüleink és a nagyszüleink is ebbe az iskolába jártak, az illésházai templommal szemben volt, közel hozzánk. Elég szép számban voltunk bélvatai harminckilences születésűek, de rajtam kívül senkinek sem volt cipője, ruházata, hogy belépjen az iskolába. Ez később is így történt, amikor Nagymagyarra kerültem. Nem volt osztálytársam Bélvatáról. Ha pótolnivalóm akadt, át kellett mennem Vajasvatára, Csenkére vagy Illésházára valakitől megkérdezni a leckét.

Mikor került Nagymagyarra?
Ötödikes koromban, a felső tagozatra. Nagy ugrás volt, tizennégy falu gyereke járt oda. Előnyömre szolgált, hogy már korábban tudtam írni és olvasni, Illésházán jó tanuló voltam, és ez folytatódott Nagymagyaron is. Ott is a jobb tanulók közé tartoztam.

Ugorjunk egyet. Hogyan lett a felső-csallóközi srácból komáromi gimnazista, az 1936-os szertornász olimpikon Sarlós József tanítványa?
Nagyon érdekes volt a nagymagyari pályaválasztásom, mert nyolcadikos koromban nem volt elképzelésem a jövőmet illetően. Kulacs Gertrúd csodálatos osztályfőnököm volt, s az utolsó évfolyam júliusában egy szép napon megszólított, s azt kérdezte: Pali, tudod, hogy jövő héten megyünk Komáromba? Azt mondtam neki, tanító néni, életemben nem voltam Komáromban, mit keresnék ott, miért mennék? Erre azt válaszolta, majd az anyuddal megbeszéljük. A következő héten tényleg Komáromba mentünk felvételire, s tanítónőm segítségével sikerült bejutnom a komáromi gimnáziumba. Mert akkor – azt hiszem – szlovákiai viszonylatban csak ez az egyetlen magyar gimnázium létezett, és oda tényleg a szlovákiai magyarság értelmiségének színe-java akart felvételt nyerni. Csak később lett szinte minden dél-szlovákiai járási székhelyen magyar gimnázium. Így kerültem Komáromba nagy ambíciókkal. Mint mondtam, de nem dicsekvésképpen, hogy már Nagymagyaron is jó tanuló voltam. Eltett bizonyítványaimból is kiolvasható. Ott viszont jött a csalódás, mert két–három hét után észrevettem, hogy a nagymagyari és a komáromi iskola elvárásai között nagy a különbség. Komáromban teljesen megváltozott az életformám. Amíg korábban az iskola mellett Bélvatán teheneket őriztem, állatokat gondoztam, és közben néha kivittem magammal a könyvet is, addig Komáromban ideális tanulási feltételek vártak rám. Diákotthonban laktam, s ott az igazgató a kérdésében említett Sarlós tanár úr volt, aki szigorú rendet tartott. Nagyon tartottunk tőle, roppant szigorú és következetes, csodálatos tanárember volt. Ugyanúgy mint a többi tanár. A Komáromban eltöltött három év életem további részében, gondolkodásomban, véleményalkotásomban, egyéniségemben is meghatározóvá vált. S bár ott már nem voltam kitüntetett tanuló, mégis a jobb átlagúak szintjét megugortam. Ez nagyon fontos volt abból a szempontból, hogy kapjak ösztöndíjat. Egyszerű családból származom, ahol a pénzt nagyon be kellett osztani, mert rajtam kívül fiatalabb testvérem is iskolába járt, voltak tehát kiadásai a szüleimnek. Mikor leérettségiztem, s dönteni kellett további sorsomról, nem az volt az elsődleges, hogy mit szeretnék, hanem az, hogy olyan pályát válasszak, melynek elérése, kitanulása nem túl hosszú időt vesz igénybe. Ilyen értelemben a négyéves főiskola nem jött számításba, kínálkozott lehetőség a kétéves pedagógiai képzésre, s ez az időtartalmát tekintve megfelelt nekem. A gondot az jelentette, hogy milyen szakot válasszak. Falusi létem miatt a természethez mindig közelebb álltam, ezért a biológia választása nem okozott gondot. Pechemre a másik szakom a kémia lett, ami az egyik nagyon nehéz tantárgy volt Komáromban, és nem tündököltem belőle. Csupán az osztályfőnököm volt kémia szakos, akit nagyon tiszteltem meg szerettem, és csak azért tanultam a kémiát, hogy neki ne okozzak csalódást. Aztán Pozsonyban annyira jó kémiatanáraim voltak, hogy megszerettették velem ezt tantárgyat, s később a kémiát talán jobban tudtam tanítani, mint mást. Főiskolás éveim alatt megértettem, mi az alapja annak, ami megszeretteti a kémiát. S mikor ezt átadtam a gyerekeknek, kellemes meglepetésemre, nagyon sok tanítványom igazán megkedvelte, és ezt a szakot, vagy olyan egyetemet választott, ahol szükségük volt a kémiatudásra, és vegyészmérnökök, gyógyszerészek, orvosok lettek belőlük.

Térjünk vissza Komáromba, Sarlós Józsefhez. Említette tulajdonságait. Milyen hatással volt Önre? Mennyire befolyásolta az életét? Tudták róla, hogy olimpikon volt?
A mi időnkben a diák és a tanár között tekintélyparancsoló távolság uralkodott. De volt egy kapocs, ami esetemben ezt megváltoztatta, mégpedig az, hogy a tanár úr nálamnál egy évvel idősebb fia, Attila nagyszerű, értelmes fiú volt, akivel jó barátságot ápoltam. Nem voltam bejáró hozzájuk, de a kapcsolattartás emberileg közelebb hozott minket egymáshoz. Sarlós József tipikus tanárember volt, akár a tornateremben, akár a diákotthonban találkoztunk vele. Amikor belépett közénk, szinte megállt az élet, de amikor kijöttünk a tornateremből vagy nem diákotthoni nevelőként jött közénk, akárcsak fia, ő is nagyszerű ember volt. Ez a hozzáállás nemcsak a Sarlós tanár úrra volt jellemző, hanem az összes komáromi tanárra.

Mi az, amit magával vitt az életbe a gimnáziumból?
Magának a komáromi gimnáziumnak volt egy atmoszférája, és ezt a hangulatot alátámasztotta az, hogy a két Komárom lányegében egy város, csak egy híd, folyó választotta el a két városrészt, és ez az iskola hagyományőrző szemléletében is megmutatkozott. Érezhető volt a hazafiasságra való nevelés. Anélkül, hogy ez a sovinizmus felé ment volna el, az iskola múltját és hangulatát tisztelve belénk jött, belénk nevelődött magyarságunk tudata. Sajnos, volt egy történelmi esemény, ami nagyon befolyásolta diákéveinket. Amikor harmadikosok lettünk, akkor tört ki az 1956-as magyar forradalom. Bennünket ez fizikailag is jobban érintett, mint azokat, akik Pozsonyban éltek. Ki se kellett mennünk a Duna-partra, és hallottuk az ágyúkat a túlsó oldalról, és az események automatikusan magukkal ragadtak. Ennek volt egy politikai vonzata is. Érdekes a maga nemében. Természetesen mi elítéltük azt, ami ott akkor történt. A legidősebb diákok voltunk. Akkor az itteni politika másként értelmezte azt, amit mi láttunk, tudtunk. Ez egy olyan akcióban csúcsosodott ki, hogy egy napon összehívták az iskola összes diákját az aulába azért, hogy pártemberek jönnek közénk, és akarnak velünk kisgyűlést tartani. Mi, harmadikosok rögtön tudtuk, mi várható. Az is kiszivárgott, hogy olyasmit akarnak velünk elfogadtatni, hogy politikailag ítéljük el a magyarországi forradalmat, és megszavaztatják velünk a szöveget is. Amikor ezt megtudtuk, rögtön szétfutottunk az alacsonyabb osztályosokhoz, és mondtuk nekik, hogy ti nem tehetitek fel a kezeteket, minket fogtok figyelni, s azt fogjátok csak csinálni, amit mi az első sorokban teszünk. Rájuk ijesztettünk, ha valaki felteszi a kezét, utána eltörjük azt. Valóban meg akarták velünk szavaztatni, hogy elítéljük a magyar forradalmat. Kérték, hogy tegyük fel a kezünket, amivel megszavazzuk a szöveget. Mi nem emeltük fel a kezünket, hátra néztünk, senki nem mozdult. És akkor elkezdték mondani: tudjuk-e, hogy milyen provokátorok vagyunk? Milyen következményei lesznek nekünk, érettségizőknek? Gondoljuk, hogy beleegyeznek abba, amikor a főiskolára kell ajánlaniuk bennünket? Megnyugodhattok, hogy ennek lesz következménye, jelezték. Megijesztettek bennünket, ami nemcsak ijesztgetés volt, hanem akkoriban reális veszély is. De biztos meggondoljuk magunkat, ezért adtak egy órát, hogy akkor ismét találkozzunk. Időközben mondtuk a srácoknak, hogy továbbra is kitartunk, és így volt. Én azért lehettem ennek az egyik éllovasa – amúgy a politikában sosem vettem részt –, mert akkor még azt se tudtam, hogy főiskolás akarok-e lenni. Gondoltam, legfeljebb maradok paraszt. Ha valaki bejutott a komáromi gimnáziumba, már akkor tudta, hogy az iskola elvégzése után nagy valószínűséggel könnyebben felveszik őt a főiskolára, mert olyan tekintélye volt az intézménynek. Azt is felvetették, hogy a tanárainkat meg az igazgatót is megbüntetik, el is távolították őt később az iskola éléről. Magatartásunk emlékére 2006-ban az évfordulóra az aula falára felkerült egy emléktábla, amelyen az 1957-ben végzős diákok aláírás szerepel. Azóta is a forradalom évfordulóján megemlékezést tartanak előtte. És picit mosolygok rajta, mi, kis hősök, politikai hősök lettünk. De volt valós alapja, s azóta sem szégyelljük, igaz, egyre kevesebben vagyunk, egyre kevesebben emlékezhetünk.

Azt már elmondta, hogyan lett biológia-kémia szakos tanító. Tanulmányai során már volt némi köze a kézilabdához? Tudta, hogy létezik? Ez csak később jött?
Igen. Még a sportág történéseit sem követtem. De a sport módszertanához genetikailag is közel álltam. Apám olvasott ember volt, róla szállt át rám is a könyv szeretete. Komáromi diákéveim alatt minden nap megvettem a Népsportot (a mai Nemzeti Sport elődje – a szerző megj.), anélkül nem mehetett le a nap. Nehézséget az okozott, hogy a szünetben nem szabadott kimenni az iskolából, s mindig ki kellett szöknöm, mikorra meghozták az aznapi számot. Sőt arra is megkértem az újságárust, hogy ne adja el, ha később jövök érte. Gyakorlatilag az 1952-es helsinki olimpiától napra készen képben voltam a sportélet területén. Minden sportágban, elsősorban a magyar sportolók szerepléséről. Mikor edző lettem, és igen sok kapcsolatunk volt magyarországi csapatokkal, kézilabdaedzőkkel, a tornákon este mindig volt összejövetel, ahol azt mondogatták nekem, hogy többet tudok a magyar sportról, mint az ottaniak. Ez csak azon múlik, hogy olvassuk-e az újságot, vagy nem olvassuk, válaszoltam. Mikor Pozsonyba kerültem, naponta az Orbisba, az akkori külföldi sajtót árusító üzletbe mentem kedvenc lapomért. Amikor tanító lettem, nagyon hiányzott a Népsport. Apám szerencsére az Orbistól harminc méterre volt szabó, így minden nap mehetett a lapért, s mikor este fáradtan megérkezett, első kérésem az volt, hogy hol a sportújság? Tehát a sporttörténésekből képben voltam, de a kézilabda mint játék nem fért ebbe bele.

Önként ment Nyárasdra, vagy oda helyezték, mint a pedagógusokat akkoriban gyakran?
Az volt a szabály, hogy mikor végeztünk a pedagógiai főiskolán, a befejezés előtt volt lehetőségünk választani, melyik járásba szeretnénk, hogy elhelyezzenek bennünket. Papírra rögzítettük a kérvényünket. Mivel én az akkori Somorjai járásból voltam, nem volt előre ismert, hova kerülök. Beírtam a járásomat, és vártam a választ. Júliusban megkaptam, hogy kihelyeznek tanítónak az akkori Nagymegyeri járásba, Csilizradványba. Útbaigazítás után megtaláltam az iskolát, bejelentkeztem, életemben akkor voltam először abban a faluban.

Hogyan lett ebből Nyárasd?
Mikor odaérkeztem a csilizradványi iskolába, egy ember éppen a motorját bütykölte az udvaron. Köszöntem, és mondtam neki, mi járatban érkeztem. Kérdeztem, hogy jó helyen-e vagyok, s nem ismeri-e az igazgatót? Erre azt válaszolta, hogy ő az igazgató. Közöltem, engem ide helyeztek ki. Megkérdezte, milyen szakos vagyok, s tudtomra adta, hogy náluk a kémia-biológia szak foglalt, és hogy menjek be Nagymegyerre, a járási központba. Eljutottam az ottani iskolaügyi szakosztályra, ahol elmondtam, hogyan jártam Csilizradványon. Rögtön felhívtak egy másik helyet, Nyárasdot. Hol van ez a falu, kérdeztem. Megtudtam, hány kilométerre fekszik Megyertől, még aznap autóbusszal oda utaztam. Napnyugta előtt értem oda, megmutatták, hol van az iskola, ahol találkoztam három férfival. Az egyik, az alacsonyabb az iskolaigazgató volt, a másik kettő tanító. Az igazgató nem kérdezte, hogy kinek a fia vagyok, milyen tantárgyat tanítok, hanem arra volt kíváncsi, hogy tudok-e focizni és kártyázni. Nem akarlak benneteket becsapni: valamikor fociztam, de miután komáromi diákéveim alatt nem kaptam rá lehetőséget, azóta nem játszottam. Hozzáfűztem, talán nem felejtettem el. Ezt elfogadta. És a kártyázás? Azt tudok. Akkor ma nem mész haza, mert mi hárman éppen arra készülünk, hogy végigkártyázzuk az éjszakát, közölte velem. Ez így történt, reggel azt mondta az igazgató, hogy fel vagy véve. (mosolyog)

És milyenek voltak első tanítói élményei?
Nem volt gond Nyárasdon, csak ott tudtam meg, hogy szimpatikus szak a biológia, mert sokan ugyanezt végezték. Nem okoztam fejtörést, mert felvételem csak két hónapra szólt, ugyanis kötelező katonai szolgálat előtt álltam. Szeptemberben és októberben még tanítottam, jó benyomásom lett a faluról, majd mentem a seregbe. Igen nehéz katonaságom volt, a csehszlovák-német határon szolgáltam. A hidegháború kellős közepén, az ötvenes években. Ráadásul a tankistákhoz kerültem, ami nem állt hozzám közel. Inkább a természethez vagyok közelebb, nem a technikához. De azért megment.

Aztán visszakerült Nyárasdra?
Időközben az a lényeges változás történt, hogy az öreg iskola helyén felépítettek egy teljesen újat, tanítói lakásokkal. Ilyen szempontból javultak a körülmények, nem is gondolkodtam azon, hogy esetleg máshova menjek. A tanítói kar is minden fenntartás nélkül elfogadott.

A focit már említette. Előtte sportolt-e valami mást is?
Tipikus falusi, életrevaló, mozgékony, jó fizikumú gyerek voltam. Többen vagyunk ilyenek, ha kell alapszinten mindent sportoltunk. Példa erre, hogy Komáromban kezdő diákként elkezdtem kosarazni, és ifjúsági szinten három év alatt az I. ligáig jutottam. Amikor Nyárasdon voltak egyéb, kötelező lehetőségek, amikor azt értékelték, hogy a futballon kívül más sportágat is űzünk-e, akkor belekóstoltunk a röplabdába is. És ez nemcsak a diákokkal folyt, hanem a tanítók között is, velük szintén röplabdáztam. Jobb voltam asztaliteniszben. Én alapítottam Nyárasdon az első csapatot, és részt is vettünk a járási bajnokságban. Télen a gyerekeket megtanítottam jégkorongozni. Éltem minden alkalommal, főleg a csapatsportágakat kedveltem igazán. Az egyéni sportágak közül nagyon elismertem az atlétikát és az úszást, a tornát, ezt mind fontosnak tartottam, edzőként is alkalmaztam a kézilabdában. Játékosaimmal mindig azzal kezdtem, hogy megtanítottam velük az alapsportágakat, vagy arányosan beledolgoztam az edzésükbe. Ezt azóta is emlegetik egykori védenceim, milyen jó volt, hogy tornából elsajátították a fordulékonyságot, a rugalmasságot, sok olyan elemet, ami kellett a kézilabdához.

Saját ötlete volt a lányoknak kitalálni a kézilabdát? Valóban nem tudtak mit kezdeni a fiúk focivilágában?
Erős lenne azt kijelenteni, hogy elképzeltem egy sportágat, el kezdtünk vele foglalkozni, hogy bizonyos idő múlva eljussunk valahova. A természetüknél fogva jöttek és rakodtak egymásra az események.

Kitől származott az ötlet?
Új iskola volt, új tantestület, tele fiatal tanítóval, akik nem csak délig tanítottak, hanem egész nap. Délután együtt maradt a tantestület. Mit csináljunk? – merült fel bennünk. Kinéztünk, az iskolaudvar tele volt gyerekkel. Hát kimentünk közéjük. Azt mondták, tanító bácsi csináljunk ezt-azt. De mit? Kettőnkről tudták, hogy focizunk. Hát itt is az lett belőle. A fiúk jól érezték magukat, ha fociztunk, a lányok is játszottak, de nem tetszett nekik, hogy a fiúkkal keveredve kell futballozniuk, azt mondták, nekik ez nemigen megy. Azt vetették fel, hogy ők, lányok is csináljanak valamit, de külön. Azt találtam ki, akkor játsszuk kézzel ezt a focit. Kicsit ugyan nagy a labda, de majd szerzünk kisebbet. Teljesen spontán indult, Másnap délelőtt már mondták a lányok, tanító bácsi, délután újra jövünk, és többen leszünk. Volt ennek a kezdésnek egy más vetülete is. Nyárasd település gazdasági fejlettsége is közrejátszott. Láttam, itt más a helyzet a szövetkezet alapításával, mint szülőfalumban, Bélvatán, ahol nem és nem akart létrejönni. Persze, ez akkoriban nem volt egyszerű dolog. Mert ki örült annak, ha lovait, kocsiját , földjeit be kellett adni a földműves-szövetkezetbe. Szülőfalumban nem akarták ezt a fajta gazdálkodást, de ez valahol öngól volt, mert nem mentünk előre, és végül mégis be kellett lépni a szövetkezetbe. Nyárasd viszont akkoriban rögtön talpraesett embereket talált, de a körülmények is mások voltak, mert Bélvatán mindenkinek volt földje, amit be kellett adni a közösbe, Nyárasdon viszont sok terület az egyházé és a nagybirtokosé volt, ami szinte adta a lehetőséget a nagyobb méretű gazdálkodásra. És a nyárasdi szövetkezet élén lévő emberek ezeken a területeken kezdték a gazdálkodást. Kaptak az itteniek munkát, dolgoztak, jól is kerestek. Mikor ide kerültem, már alig volt a faluban nádfedeles ház, feledésbe merültek a háború romos maradványai... Szóval jól éltek az emberek. Minden megvolt, igazán jól dolgoztak, de hiányzott a munka után egy kis szabad, egy kis szórakozás, egy kis időtöltés. És ez később is megmutatkozott. Mikor a kézilabda kezdeti lépéseit megtettük – volt pályánk, voltak ellenfelek, játszottunk mérkőzéseket, majd olyan szinten voltunk, hogy kihirdethettük: jöjjetek, nézzétek meg a játékunkat –, ezzel egy csapásra két legyet ütöttünk. Bevontuk egy olyan sportágba a gyerekeket, amit szerettek, ami örömet szerzett nekik, ugyanakkor a szüleiknek, a falu embereinek szórakozási lehetőséget teremtettünk. Ez mai szemmel érthetőnek tűnik, de az akkori viszonyok között nem volt egyszerű. A falusi emberben, aki reggeltől estig dolgozott, és nem volt szórakozása, kiverte a biztosítékot. Az a lehetőség, hogy elmegyek megnézni a gyerekemet, unokámat, a falubelieket, előrehaladást jelentett, mert nem kellett máshova járniuk. E két dolog párhuzamosan ment előre, igaz, akadály volt a vallás. Nem volt nagyon vallásos a falu, de a szülőknél az anyák és a férfiak véleménye nagyon lényeges volt. Szerencsémre olyan kézilabdás gyerekeim voltak, akiknél a szülők közül a férfiak voltak a hangadók. És nem az anyuka mondta meg, hogy vasárnap lányom az istentiszteletre a templomba fogsz járni, hanem az apuka szava számított: leányom, azt hagyhatod, inkább menjél a bajnoki mérkőzésre. Látszólag egyszerűnek tűnő volt, de mégsem volt az. Például a későbbi nejem, Joli apja szövetkezeti elnök volt, a Forró Zsuzsié a szövetkezet másik meghatározó alakja, és a többiek is elfogadott személyiségei voltak a falunak. Nagyon fontos volt a közhangulat, ami a későbbiekben is döntőnek bizonyult a nyárasdi kézilabda alakulásában. Két-három év alatt lelátót kellett építenünk az iskolapálya mellett, ahol háromszáz-ötszáz ember is tolongott az ifjúsági mérkőzéseken. De ehhez az kellett, hogy ezt elfogadják az emberek.

Meg kellett valakit győznie arról, hogy zöld utat kapjon a kézilabda?
A sportág meghonosításában nagyon fontos szerepe volt az iskolának, mert nemcsak én mentem ki a gyerekekkel délután focizni, hanem az összes tanító kijött. Nem mindenki focizott, valaki sétált, más énekelt, táncolt a diákokkal, A tantestület aktivitása nagy volt. Igen hamar egyetértésben voltunk a kollégákkal. Maga az igazgató nem volt sportos beállítottságú, viszont tudta, ha sportoló gyerekeket fogunk nevelni, akkor az csakis előnyére válhat az intézménynek. Ugyanis akkoriban a dunaszerdahelyi járási iskolaügyi szakosztályon a sportért felelős tanfelügyelő kidolgozta az iskolai sportversenyek szabályrendszerét. Évente ismétlődtek a bizonyítási lehetőségek atlétikában, kézilabdában, kosárlabdában, röplabdában... Megkapták az iskolák a némileg kötelező feladatot, hogy jó lenne, ha részt vennének benne, és ha jól fognak szerepelni, az az egész tantestületnek, az iskola vezetésének is javíthatja az értékelését. Az igazgatóval sok egyéb vitám volt, de a kézilabdát sohasem ellenezte, sőt partiban volt velünk. Például mikor már ifjúsági szinten játszottunk, ellenfelek jöttek, nem volt hol átöltözni, igazgatónk megengedte, hogy az iskola öltözőit használjuk. A tantestületiben öltöztek át a bírók, a jegyzőkönyv írásába besegítettek a tanító kollégáim, az iskola udvarán kiépíthettük a lelátót... Szóval élveztük az iskola, az igazgató teljes támogatását.

Testnevelést is tanított a nyárasdi iskolában?
Igen. Ez az iskolának is jó volt meg az ügynek is. Hogy a gyerekeket a testnevelési órán is taníthattam, szakmailag azt jelentette, naponta edzhettek védenceim. Úgy osztottam be az edzéseket, hogy kétszer vagy háromszor a kötelező óra napján nem volt edzés, a többi napon már igen. Így volt teljes a hetük a kézis gyerekeknek. És módszertanilag a testnevelési órán is a tanterv szerint haladhattunk, de azért volt módom az előírt sportágak közé belecserkészni a labdajátékot. Ez most is sokan praktizálják az edzőknél. Nejem jelenleg a diáklányokat edzi Nyárasdon, s nemegyszer már mondta, hogy nagyon kár, hogy kevés a testnevelésóra, mert így nem kapnak megfelelő alapképzést a gyerekek. A mai gyerekek szinte alig mozognak kint a természetben, az utcákon, védik őket mindentől és bizony így szinte lehetetlen élsportolókat kinevelni. Minden sportágnál meghatározó az alapok lerakása, utána már csak javítani lehet rajta. Leszoktatni sem egyszerű valakit rossz szokásairól, sokkal jobb, ha nulláról indul valami.

Mi volt az első lépése a kézilabda felé?
Utólag elmondhatnám az újságba való választ, mégpedig azt, hogy persze volt ilyen. Valójában azonban csak spontán jött minden. Nem vagyok dicsekvő, mellveregető típus. Hogy milyen eredményeket értünk el, azt nagyon ritkán szokom emlegetni. Mindig volt egy osztályom, a csúcsosztály a Joliéké (Dömény Jolán, a csapat egyik meghatározó alakja – a szerző megj.) volt, s velük kicsit többet foglalkoztam. Délutánjaim a sportpályán zajlottak, fociztam is akkoriban. Osztályom lányai jó kézilabdázók lettek, Az ő szeretetük vitt előre engemet is, meg az, hogy egyre jobbak lettek. Egy neves futballedző gondolata jut az eszembe ezzel kapcsolatban, a DAC-ra, a magyarországi csapatokra is érvényes. Van akadémiájuk, és mégsem érik el a várt eredményt. A mester nagyot mondott, mikor megjegyezte, ez azért van, mert hiányzik a játékosok és a edző közötti szeretet. Nálunk ez másképp volt. Mindig családias osztályfőnök voltam, s az együttlétet nem én szerveztem, hanem a lányok maguk. Nekem csak oda kellett mennem, felügyeltem, javítottam, amire szükség volt. Mikor jöttek a csapat sikerei, először járási méretben, ez még jobban feldobta a lányokat. Hatodikos-hetedikes korukban védenceim már járási szinten taroltak, s azt gondoltuk, hogy rohadt jó csináljuk már ezt a kézilabdát. Éltünk a lehetőséggel, s elindultunk a nyugat-szlovákiai kerületi bajnokságon, ahol csupa járási bajnok játszott. Első utunk a járáson kívülre Brezová pod Bradlouba vezetett. Tipikus falusi gyerekekkel érkeztünk, mindenki hozta a maga nagy csomagját, két-három napra felpakolva. A kirántott csirkétől kezdve a mindenféle süteményig minden volt a poggyászban, az egyiknek ilyen, másiknak olyan sportruházata volt. Az iskolában szállásoltak el bennünket. Észrevettük, hogy edzése van a brezovái csapatnak. Leraktuk az osztályba a cuccainkat, s mentünk nézni az ellenfelünket. Megdöbbentünk, mert hozzánk képest világsztárok voltak. Visszamentünk az osztályba, leültünk, azt mondák nekem a lányok, tanító bácsi, menjünk haza, mit akarunk mi itt. De a következő gondolat már az volt, hogyan is vetődött be az a játékos az edzésen, add ide a labdát, megpróbálom. Figyelmeztettem őket, ne hogy kidobják az ablakot. De a lényeg az volt, hogy ellestek valamit, s azt gyakorolták. Végül a négytagú csoportban kétszer kikaptunk, de egy mérkőzést megnyertünk. Ezek után mintha egy más csapat jött volna haza. Azt mondták, mi megtanuljuk, amit kell, és megmutatjuk, hogy tudjuk. Ők ezt komolyan is gondolták, nem szájhősködtek. Arra figyeltem mindig, hogy valami újat kínáljak nekik, s olyan ellenfelek ellen kézilabdázzunk, akiktől tanulhattak valamit. Rendre erősebb csapatokkal játszottunk, gyengébbeket nem szívesen vállaltunk, mert az nem segítette a felkészülésünket. Falusi csapat voltunk, de már a magasabb osztályú ellenfelekkel kézilabdáztunk. A lányok igényelték az újat, a többet. Ilyen szempontból nagyon hálás helyzetben voltam. Talán hazabeszélésnek hangzik, de ehhez egy szót nem tettem hozzá, mert valóban így volt. Azóta is, ha találkozunk, mindig emlegetjük a Brezovát. Igen, ott kezdődött...

Hogyan válogatta ki a lányokat az első csapatába?
Nem volt benne olyan tudományosság, mint a mai világban. Aki szerette, akart, az jött. Segített az, hogy elég sok gyerek járt az iskolába, minden évfolyamban volt két párhuzamos osztály. Mivel testnevelést is tanítottam, rögtön megszerveztem az osztályok közötti iskolabajnokságot. Két lehetőség kínálkozott: ha volt elég jelentkező, akkor már volt is kivel foglalkozni, de ahol nem volt megfelelő mennyiségű érdeklődő, akkor elrendeltem, hogy az egész osztály legyen ott a mérkőzésen. Aztán a bajnokság alatt már megmutatkozott, hogy kivel érdemes tovább foglalkozni. Ennek kölcsönösnek kellene lennie, mert a lány érdeklődése nélkül nem ment.

Tehát volt egy iskolán belüli kiválasztási rendszer, amiből összeállt a csapat. Nem volt olyan, hogy egy osztály lett volna a kiválasztott?
Egy kivétel akadt. Az ötvennégyes születésűek között volt egy osztály, ahol hatnál többen érdeklődtek. Az iskolaigazgató rájött arra, hogy a két harmincfős osztály gyerekeit szét lehetne osztani háromba. Behívta azokat az osztályfőnököket, akik ötödikig vitték a diákokat, engem meg két tanító kollégámat. Azzal állt elő, hogy a két osztályt osszuk el háromra. Tanakodtunk, kínálkozott többféle lehetőség. Végül az a nézet kerekedett felül, hogy mindkét osztályból kiválasztunk három azonos képességű diákot, s mind a háromba jut belőlük valaki. De ez sem ment sokáig, mert felvetődtek nézetkülönbségek. Javasoltam a másik két új osztályfőnök társamnak, tudjátok, hogy én sportos beállítottságú vagyok, az elosztásnál maradjunk a háromnál, de ti ismeritek a gyerekeket, hogy ki elevenebb, ki rosszabb, kivel nem lehet bírni, azt mindig adjátok nekem. Nem muszáj, hogy okosságban tűnjön ki, elég ha eleven, életrevaló. Így összeállt a három osztály. Enyém lett a C osztály. Mikor először találkoztunk, azt se tudtam, kinek a gyerekéről van szó. A véletlen úgy hozta, hogy ha ismerem a lányokat, és a modern kiválasztás elve szerint járok el, akkor sem tudtam volna jobb osztályt, csapatot összehozni. Mert öt olyan gyerek volt köztük – Dőmény Joli, Forró Zsuzsi, Németh Zsuzsi, Mikóczi Gabi és Krascsenics Kati – , akik utána az ifjúsági csapatomnak alkották a gerincét. Angyal Pirivel és egy kapussal kiegészítve lettünk országos ifibajnokok. És ha megtudtam volna őket később is tartani, ha nem szélednek szét mindenfelé tanulni, akkor többszörös országos bajnokok lehettünk volna talán a nőknél is.

Valóban az első hivatalos mérkőzésükre biciklivel mentek Csilizradványba?
Igen. A diákcsapattal. Volt aki gyalog jött. A lányoknak a meccs kedvencük volt, jobban szerették, mint az edzést. A mérkőzésen több nehezebb dolog történt. Emlékszem, egyszer voltunk Eperjesen, és 1:0-ra nyertünk. Azóta is emlegetik, hogy igen megdicsértem a Faragó Terit, aki erőteljes kislány volt. A mérkőzés előtti héten az átlövéseket gyakoroltuk, hogy nagyobb távolságból, talpról lőve, pattanva érkezzen a kapus elé a labda. Végül Terinek ilyen gólja döntötte el a meccset.

Tudatos lépések vezettek a kézilabda-szakosztály 1969-es megalakulásához, vagy inkább a szükség hozta így?
A szakosztály létrehozása akkor vált időszerűvé, amikor a lánycsapatom tagjai kiöregedtek az ifjúsági korosztályból. Már országos ifibajnokok voltunk, de szakosztály még nem volt, addig abszolút amatőr alapokon működtünk. A bajnoki cím már a falu és a járás érdeklődését is felkeltette, s körünkben is elgondolkodtató volt a kialakult helyzet. És ebbe már környezetünk vezetői is bekapcsolódtak. Tudták, hogy valamit tenni kell. A lányoknak osztályfőnökük voltam, s emlékszem annyira összetartottak, hogy nem tudtak elválni egymástól. Sírtunk, egymás nyakába borultunk, s nem akartunk azzal megbarátkozni, hogy most ennek vége. Egy lehetőség kínálkozott, hogy a testnevelési egyesületen belül megalakítjuk a kézilabda-szakosztályt. Ezt a szükség meg az akarat hozta magával.

Szóval nem voltak kézilabdaálmai, határozott elképzelése a sportág nyárasdi jövőjéről...
Ez így van. Azóta is azt állítom, a szakosztály létrehozása lényeges fordulópont volt kézilabdaéletünkben. Ha akkor példa lett volna előttünk, akkor másképp alakultak volna a dolgok. Mert ott voltak a leérettségizett lányok, akik országos bajnokok lettek, de nagy kérdés állt előttük: férjhez menjenek, tanuljanak tovább vagy szakmát sajátítsanak el, mit lehet egyáltalán ezzel a helyzettel kezdeni? Senki nem tudta megmondani, mi legyen. Profik legyenek? Akkoriban erre nem volt példa. Lányaink értelmesek, a tanulásban is a legjobbak voltak. Mégis szétszéledtek, ki Nyitrára ment, ki a pozsonyi Štartba vagy MDŽ-be. Ha előre tudtuk volna, hogy ennek a történetnek a nők között is lesz folytatása, magas szintre érhetünk a csapattal, akkor másképp alakulhatott volna. De nem volt víziónk. Ismétlem, ha lett volna, elérhettünk volna vele, hogy legalább egy városba menjenek továbbtanulni a lányok, s az már segített volna a következő időszakban.

Az ifjúsági csapat eredményessége már jelezte, hogy sokra vihetik a nők között is?
Elmondom, hogy mi történt. Az ifiknél is legalsó szinten kezdtük az akkori nyugat-szlovákiai divízióban. Az vezetett be bennünket a rendszeres bajnoki meccsek világába. Azt megnyertük. Onnan felkerültünk egy magasabb osztályba, ami a második szintje volt az ifik bajnoki küzdelmeinek. Kíváncsi voltam, mit mutatunk a nevesebb klubok társaságában. Azt is megnyertük. Aztán az következett, hogy a nyugati csoport legjobbja a keletiével találkozott. Oda-vissza alapon két mérkőzést játszottunk, megnyertük, és felkerültünk az I. ligába, ahol nagy múltú együttesekkel kerültünk szembe. Ez is földrajzilag ketté volt választva, s mi a nehezebb nyugati csoportot játszottuk. Borzasztó nehéz volt. Három csapat kimagaslott: a Nitra, a Vinohrady és mi. Hihetetlen ki-ki meccsek után végül is csoportgyőztesek lettünk. Így a két csoport első két helyezettje bejutott a praveneci szlovákiai négyes döntőbe. Mind a három ellenfelünket, a Nitrát, a Košt és a Pravenecet is megvertük, és mi lettünk a szlovákiai bajnokok. Egy héttel később a szlovák és a cseh bajnokság első két helyezettje találkozott Zlínben (akkor még Gottwaldov volt – a szerző megj.) a csehszlovák bajnoki címért. Ott is bajnokok lettünk. Ez a sorozat csupa győztes meccsből állt. Tehát ifjúsági szinten egyetlen egy vereségünk sem volt!

Milyen gondolatokat ébresztett ez az eredményesség a tanító bácsi edzői fejében?
Akkoriban sokat segített Horváth István, aki Dunaszedahelyen a járási testnevelési szövetséget irányította. Ő elvárta, természetesnek tartotta, hogy mindenkit tönkre verünk. Én örültem, és élveztem azt, hogy hihetetlen nagy szakmai elismerésben részesültünk. Mondok egy példát. Mikor Zlínben a döntőt játszottuk, megtelt a stadion, s utána a hozzáértő cseh szakemberektől, újságíróktól olyan cikkek jelentek meg, amelyekben kis csodának tartották szereplésünket. Egyikük úgy fogalmazott, hogy tanítani kellene, mert példa értékű a tehetségnevelésben, hogyan lehet a nulláról ilyen szintre feljutni. Odajött hozzánk a brünni főiskola professzora, és felajánlotta, hogy leigazolnák az egész csapatot a városukba! Négyen mentek egyetemre a lányok közül, ott is járhattak volna főiskolára, de valahogy ez még nagyon idegennek tűnt nekünk, így szóba sem kerülhetett. Orvos, építész, tanár bizonyára Brünnben is lett volna védenceimből, és jó kézilabdások is, de akkor egy szép mesével szegényebbek lettek volna, amit azután később együtt itthon megértünk.

Meglepő volt az edzőnek is csapata eredményessége?
Nem vagyok olyan, hogy egy megnyert meccs után büszke lennék, s egy picit magamat is kiemelném, mondva, hogy hihetetlenül jók voltunk. Bennem mindig a megnyugvás kerekedett felül, hogy jól csináltunk valamit, hogy örömet szereztünk azoknak, akiknek a kedvéért kézilabdáztunk. Elsősorban a szurkolóinkra gondoltam, az ő örömükre, ami jó érzéssel töltött el. Hihetetlenül jó kapcsolat volt köztünk, értelmes, elhivatott társaságot alkottak a lányok, engem abszolút jó helyre tesznek és ott tartanak napjainkig, amit a nyolcvanadik születésnapom megtisztelése is jelzett. Újra előjött az öröm, hogy megint együtt vagyunk. Korunknak az egyik legnagyobb átka, hogy nem szeretjük egymást mi, emberek, csak játsszuk a szépet. De köztünk nem így volt. Az az öt lány igazi pozitív példa volt a többiek, az utánuk következők előtt. Nyárasdon az emberek körében a kézilabda kitüntető helyet jelentett, tisztelet övezte azokat, akik művelték. Mindannyian értelmiségiek lettek, követendő példaként a fiatalabbaknak. Nem kellett idegeneket példaképül állítani a fiatalok elé, ha ott voltak a mi neveltjeink. Legyél olyan, mint az Angyal Piri, mondogattam nekik. Ez a pozitív példamutatás rettentően fontos volt sorainkban.

Tehát már az ifjúsági csapat sikere előrevetítette, hogy valaha nagy csapat lesz Nyárasdon...
Mert addig mi abszolút amatőrök voltunk. Csak kedvtelésből játszottunk, a pénz kérdése fel sem merült nálunk, a semmiből lettünk országos bajnokok. De mikor a női csapat feljutott az I. ligába, engem behívattak a járásra, s közölték velem, megkapták Prágából, a szövetségből, hogy a női csapatot csak profi edző vezetheti. Van két lehetőséged, ha tanító akarsz lenni, akkor nem lehetsz edző, ha edző akarsz lenni, akkor nem lehetsz tanító, közölték velem. Dicséretükre legyen mondva, nem utasításként hangzott el, lehetett választani, s én az edzői szerepet választottam.

Akkor is még tanított kémiát és biológiát?
Az utolsó napig. Már magam is éreztem ezt a kettősséget, mert mikor már profi útra tért a női csapat, akkor napi két edzésük volt, s ez már számomra több volt a tanítói teendőknél. Voltaképpen a munkásaim lettek a lányok, naponta kezdődött a munkanap, mint a más munkások esetében. Nem reggel hatkor indult, és nem délután négyig, hanem néha este nyolcig is. Ez logikusnak is tűnt. Picit pesszimista előrelátásom volt azzal kapcsolatban, ha úgy fogom érezni, hogy az edzőség sem anyagilag, sem másképp nekem nem fog megfelelni, visszamehetek-e tanítani. Mind az igazgatóm, mind a járási tanfelügyelő írásban adta, hogy ennek semmi akadálya.

Vagyis egy kiskaput hagyott nyitva...
Igen. Mintha éreztem volna, mi vár rám. Mert aztán ez sajnos, be is következett. Kétezerben, a rendszerváltás után, amikor megszűnt a régi világ, az nem tett jót a sportnak. Azt mondanám, hogy egyértelműen nem.

Edzői felkészültségével hogyan tartott lépést a feltörekvő csapattal?
Ez is nagyon érdekes kérdés, mert sokszor picit kakukktojás voltam csehszlovák viszonylatban. Azon kevés edzők egyike, aki korábban nem űzte ezt a sportágat. Általában úgy szokott lenni, hogy valaki sportágában sportolóként elér egy bizonyos szintet, aztán később automatikusan marad edzőnek is. Én mindent fokozatosan tanultam. A kézilabda világában különböző edzői minősítések vannak. Kezdődik a legalacsonyabbal, a negyedik osztállyal. Amikor elkezdtem a diákokkal foglalkozni, rögtön beiratkoztam ebbe az osztályba. Emlékszem rá, Kassán volt a vizsga, megcsináltam. Amikor kínálkozott rá lehetőség, eggyel feljebb mentem, elvégeztem a harmadik osztályt is. Utána a második osztályt, ami már diplomamunkával járt, s tovább is tartott. A legfelsőbb szinthez, vagyis az első osztályhoz már a főiskolát kellett elvégezni. Esetemben a másodikat. Beiratkoztam, s esti tagozaton zajlott, az első osztályú minősítést szintén megszereztem. A Dunaszerdahelyi járásban azok közé tartoztam, akik nem protekcióval, így vagy úgy szerezték a második diplomájukat. Amikor lehetőségem volt az edzői továbbképzésre, mentem. Hála Istennek Csehszlovákiában a kézilabdát Prágából irányították, ahol sok értelmes, hozzáértő szakember volt. Igen sok egy-kétnapos tanfolyamot tartottak, s én egyetlen egyet nem hagytam ki. Minden eseményen, ahol a kézilabdát lehetett látni, gondolok itt az Európa- és világbajnokságokra, a saját költségeimre kiutaztam. Kijevbe, Magyarországra, Németországba... A nagyjából egy hetes világversenyeket rendre végignéztem. Hazajövetelem után módszertani lapokat készítettem, tíz-húsz oldalasokat, amelyekben pontosan feldolgoztam, hogy a látott sporteseményen melyik csapat mi újat mutatott, ami a jövő lehet, amit a következő időben kell csinálnunk, hogy előre haladjunk. Mindig arra vigyáztam, hogy egy lépéssel a lányok, a csapat előtt legyek. Ha ők a harmadik osztályban játszottak, akkor én már minimum második osztályú edző legyek. Nem beszélve arról, hogy kézilabda-barátságot kötöttünk különböző csapatokkal, főleg a magyarokkal, s ezek a barátságok tényleg igaziak voltak. Nemcsak abból álltak, hogy elmentünk egy-egy tornára, s ott megvívtunk egymással, hanem a szakmai téma is előkerült. Mert kitől lehet a legtöbbet tanulni? Attól az edzőtől, aki hasonló cipőben jár, és hasonló problémákkal küzd. Elmerem mondani, hogy amikor minden szinten kimagasló eredményeket értünk el, abban benne volt az is, amit az iménti példámon végigjártunk. Számomra az, hogy előtte nem kézilabdáztam, valahol előny is volt, mert az az általános, sajnos, hogy a volt játékosok, akik velem is jártak az edzői képzésre, másképp viszonyultak az odafigyeléshez. Olyan volt köztünk a különbség, mint ég és föld között. Én faltam a hallgatni valót, ők meg csak azt hangoztatták, a maguk módján csinálják az edzésen. És általában a múltjukból éltek. Én mindig a jövőbe néztem. Ezt a játékosaim is tapasztalták. Emlékszem, mikor hazajöttem Kijevből, elmondtam a lányoknak, hogy az elkövetkező években mi várható, melyik válogatott törhet fel, ki lesz a legjobb, kit fogunk kopírozni Mondja, Pali bácsi: a Szovjetunió? Magyarország? – kérdezték játékosaim. Nem, Kelet-Németország, válaszoltam, mert pontosan olyan alkatúak voltak, mint ti, így mi is azt fogjuk játszani. Ez a Kretschmar idejében volt, amikor tipológiai szempontból is megválasztottuk magunknak a példaképet. Ilyen szempontból nem voltak gondjaim, mert birtokában voltam az új ismereteknek. Egyébként is nagyon figyeltem a változásokat a csapatsportokban. Gyakori kritika a játékosok részéről, hogy felsorolják, az edző ezt csinálja, azt csinálja rosszul, ebben nem értünk vele egyet vagy abban, nem tudja mit és mikor kell cserélni, kit, hogyan... Nálunk ilyen kritika nem hangzott el, vagy olyasmi, hogy valaki azzal jött volna, hogy Pali bácsi ezt nem jól tanította meg velünk. Nagyon sokat segített, hogy tanító voltam. A jó edző nem különítheti el a napi teendőktől a pedagógiát, a kettő édestestvér. Magam megítélése szerint még genetikailag is volt bennem egy olyan tulajdonság, hogy nem voltam rosszindulatú. Nagyon fontos, hogy aki emberekkel foglalkozik, legyen az óvónő, tanító, vagy bárki, aki ilyen téren tevékenykedik, szeresse a gyerekeket, tanítványait. Én se szerettem mindenkit egyformán, de az edzésen és a pályán senki nem tudta meg, hogy az egyiket jobban kedvelem, mint a másikat. Voltak némelyeknek magánéleti kilengéseik is, problémás természetük, de ezt a csapat összeállításánál soha nem éreztettem. Profi szinten a pályán nyújtott teljesítmény volt a mérvadó. Persze, ha tudtam, tapintatosan kezeltem a dolgokat.

Edzői meglátásaira, észrevételeire is igényt tartanak?
Azóta is elhangzott, hogy szakmailag, emberileg ilyen meg olyan edző voltam. Lelkiismeret-furdalásom sosem volt. Mindig inkább jó belső érzés fogott el, hogy amit tudtam és kellett tennem, azt megtettem ahhoz, hogy ilyen hosszú ideig vezethessek egy csodacsapatot, melyet sokszor mások neveztek annak. Sokan belém kötöttek, kirúgtak, bántottak, de belül mindig tiszta voltam. Soha nem volt olyan tettem, amiért nem tudtam volna elaludni, vagy szégyellenem kellett volna azt. Gyerekeimnek elmondhatom: Nyárasdon mindenkinek a szemébe nézhettek. Nem kell apátokat megtagadni.

Még nem is voltak az élvonalban, és 1978-ban megnyerték a Csehszlovák Kupát. Ez hogyan fordulhatott elő?
Első mondatom szokásos lesz: minden jó eredmény mögött több összetevő van. Számtanilag lehetne akár ötöt is mondani, csak az a kérdés, hányadikat mondjam.

Azt, amely döntő tényező volt...
Mondom, ami eszembe jut. Akkor a Szlovák Nemzeti Ligában (második osztály – a szerző megj.) játszottunk, ami nem volt rossz bajnokság, de mégse az élvonalat jelentette. Érdekes a dologban az, hogy a Zlínben csehszlovák ifjúsági bajnokságot nyert csapatom a nők között még jobb lett. Megnézhető a táblázatokban, hogy minden egyes évadban magabiztosan a második legjobb csapat lettünk. Mindig az első jutott fel az élvonalba, nekünk meg maradt a második hely. Ez négyszer fordult elő! Nem azért maradtunk le a feljutásról, mert mi voltunk a második legjobb csapat, hanem azért, mert minden évben akadt egy másik együttes, amelynek a sportdiplomáciája vagy talán egyéb is döntött. Kicsit, vagy nagyon elkeseredtünk, de évről évre tudtunk megújulni, talpra állni, újból nekirugaszkodni. Tisztában voltam azzal, hogy az a csapat, amely négyszer nem mehetett az élvonalba, minden idők legjobb nyárasdi együttese volt. Edzőként hogyan gondolkodtam? Tudtam, hogy a Szlovák Nemzeti Ligában nem lehetünk elsők, mert a legfontosabb meccsen egy góllal úgyis valahol majd kikapunk, s a többi bajnoki nekünk már nem sokat jelentett. Legfeljebb nem 20:3-ra, hanem 20:19-re nyertünk. Hétvégén voltak a bajnokik, hét közben pedig minden héten barátságos meccset játszottunk. Csak hogy kivel? Első ligás csehszlovák és magyar csapatokkal, olyan tornákon vettünk részt, ahol válogatottak indultak. Dániában a Szovjetunióval játszottunk egy csoportban, valamint a házigazdák utánpótlás válogatottjával. Azért tettük ezt, hogy a csapat ne süllyedjen le a Szlovák Nemzeti Liga mélységeibe, s állandóan fejlődjünk. Ekkor jött a kupa, miközben zajlott a bajnokság. Van szakmailag lényeges különbség a kettő között. A bajnokságban előre elkészül a sorsolás, lejátssza a csapat az őszi, majd a tavaszi szezont, összeadják a pontokat, s megvan a sorrend. Előre felkészülhetnek a fontos meccsekre még a bíróküldés ismeretében is. A kupameccseken ez nem így van. A jelentkezőket összesorsolják. Első körben a gyengébb ellenfelek jönnek, közülük továbbjuthattunk, a következőben már az első ligás csapatok is beszálltak. Jöttek nagy mellénnyel, mi ez a Topoľníky, gondolták magukban, s ugyanúgy a bírók sincsenek felkészülve a váratlan helyzetre. Innen is továbbmentünk, bejutottunk a négyes döntőbe. Először a Szlovák Kupában, ahol csak másodikok lettünk, de az első kettő lépett tovább a Csehszlovák Kupa négyes döntőjébe, ahova már csatlakozott a két legjobb cseh csapat is. Ott volt a menő Zlín Foltýnovával, a Partizánske a legjobbjaival és ott van a Nyárasd is, vélték. Mire észrevették, felocsúdtak, hogy mi is ott vagyunk, addigra miénk lett az elsőség.

Azok után, ami történt a nyárasdi csapattal a nemzeti ligában, a feljutás nem is volt meglepő...
Abszolút nem. Nem csak nekem nem. Azért az túlzás lett volna, hogy kimondjam előtte: megverjük a Partizánsket, mert a kezdőcsapata csehszlovák válogatottakból állt. Sorainkból meg csak Angyal Piri és Dömény Joli volt válogatott. De azért bennünk is volt potenciál. Később, amikor európai kupameccseket játszottunk a Kaunasszal meg a többiekkel, velük is abszolút partiban voltunk. Szóval az első kupasikerünk komoly lábakon állt. Azóta is nyertünk kupát. Meccs közben időnként elkapott a hév, de mikor véget ért, mindig odamentem a bírókhoz, elnézést kértem tőlük. Különben a bírók a legjobb barátaim közé tartoztak. Nálunk meccsértékeléskor soha nem hangzott el, hogy az egyik vagy másik játékvezető miatt kaptunk ki. A hazai kupamérkőzéseken már tárgyilagosabb volt a bíráskodás, mint olyankor, amikor hetekkel előtte tudták, hogy kik vezetik a bajnokit.

A Csehszlovák Kupa megnyerése után kiléphettek a nemzetközi porondra. És a Kupagyőztesek Európa-kupájában kiverték a francia Ivryt, majd szoros meccseken estek ki a világméretekben akkoriban élcsapatnak számító Zsalgirisz Kaunasszal szemben. Edzői énjének mit adott ez a kitörés külföldre?
Ha valahol kellemesen meglepődtem, akkor azok a külföldi kupameccseink voltak. Mióta foglalkoztam a lányokkal, ideális feltétel semmiben nem volt. A sárban, a hidegben, a pocsolyában, rossz körülmények között edzettünk. Bennünket senki nem dédelgetett, nem hordtak a vállukon. Tudtam, hogy technikai dolgokban, fineszekben nem leszünk jobbak, mint azok a játékosok, akik mögött klubjukban tíz- vagy húszéves kézilabdamúlt áll. Mi csak úgy lehetünk partiban velük, ha fizikailag felkészülünk. Nehezebb körülmények között, esőben, sárban, az iskolánk folyosóján, súlyzókkal. Ha az ellenfél tíz kilométert futott, akkor mi biztosan tizenötöt. Mindig idegenben játszottunk, ami részben kényszer volt, mert sokáig nem volt sportcsarnokunk, de még tornatermünk se. A barátságos meccseket, a tornákat is csak idegenben játszottunk. Nem voltunk elkényeztetve azzal, hogy szerettek minket. Máshol a bírók megadták a hazai csapatnak szükséges százalékokat, nekünk nem. Aztán jöttek a nehéz külföldi összecsapások, amelyeken semmi nem szólt mellettünk, nem ismertek bennünket, újoncok voltunk a nemzetközi porondon, de az ellenfelek sportszerűen viselkedtek velünk szemben, a bírók sem akartak elhúzni minket. Más szempont: sokféle módon lehet készülni egy mérkőzésre. Van pszichológiai felkészítés is. Úgy érzem, pedagógusként lehet, hogy taktikailag nem voltam mindig a csúcson, de a lelki felkészítésben igen. Annyira egy hullámhosszon voltam a lányokkal, hogy egymás buzdításában is megtaláltuk a lelkesítő, közös hangot. Az is feldobta őket, mikor mondtam nekik, mutassuk meg az ellenfélnek, hogy mi nem nyárasdi fejőnők vagyunk, meg azt, hogy mi, nyárasdiak semmik vagyunk a hatalmas Párizzsal szemben. Ez megtiszteltetés, hogy az ő csapatukkal játszhatunk, igazi alázattal, szívvel, ráadásul nemcsak Nyárasdért, hanem az egész országot is képviseljük.

Szóval működött a lelki felkészítés...
Az is fontos, hogy begyakoroljuk hét közben a játékelemeket, de a lelki feltörés lehetősége sem elhanyagolható. Micsoda megtiszteltetés volt számunkra, mikor megjelentünk Párizsban az egyszerű falusi lányokkal, életünkben először repülővel, nyugaton, mert abban az időben szinte lehetetlen volt oda kijutni. A nemzetközi szereplés egyben alkalmat kínált arra, hogy bebizonyítsuk a világnak, elhagytuk már Nyárasd és Csilizradvány térségét, már ott vagyunk a nemzetközi mezőnyben, amit nem lehet senki másnak köszönni, csak a lányoknak, akik ott voltak a pályán. És ők ezt elhitték nekem, s máig emlegetik pedagógiai húzásaimat, ráhatásomat. Egy titkos álmom sohasem teljesült, szerettem volna a válogatott edzője lenni.

Részben kötődik az előbbiekhez, de újra kérdezem: edzői énjében hogyan jelentkezett a nemzetközi porondra való kilépés?
Sokkal többet kaptam ettől, mint a bajnoki szerepléstől. Mert ez... Megint egy példát húzok elő. Kaunaszból közvetítette az akkori szovjet televízió a kupameccsünket, pár perccel a befejezés előtt még döntetlen volt az állás, és életünk egyik legjobb játékát nyújtottuk, ugyanúgy, mint Bakuban. Az egész Szovjetunió nézte a mérkőzést, s mikor jöttünk haza, a moszkvai repülőtérre kijött a szovjet televízió csak azért, hogy velem készítsenek interjút. Ekkora elismerés! Egy kis falu ilyen feltűnést keltsen a hatalmas országban? Ezt nem is lehet felfogni. Talán életem legkellemesebb emléke: Pali, azért valamit csináltál, gondoltam. Ennek a kis falunak, ennek a kis országnak, ennek a kis magyarságnak. Mikor hétfőn reggel hozta a postás az Új Szót, az volt az első az embereknek, hogy megnézzék, hogyan játszott a Nyárasd. És örömükben könnyezett a szemük.

Ötödik próbálkozásra 1979-ben feljutottak az I. csehszlovák ligába. Az egész Dunaszerdahelyi járásban még fedett sportcsarnok sem volt, miközben éppen akkor vitték terembe a kézilabdát. Hazai mérkőzéseiket is kénytelenek voltak idegen pályán, legtöbbször Komáromban játszani. Ezért estek ki rögtön az élvonalból?
Nem, de összefügg a kérdéssel. Nemcsak arról az egyetlen hazai meccsről volt szó, amelyet Komáromban játszottunk, hanem arról is, hogy egész héten hol készüljön a csapat. Ha napokig esőben, vízben a szabad ég alatt készülünk, annak marad nyoma a csapaton. A kézilabda voltaképpen téli sport, ezért nem éppen kedvező kinn készülni a bajnokikra. De lehet, s mi készültünk is. A heti program szerint hétfőtől csütörtökig a kinti bitumenes pályán edzettünk. Mit lehet azon gyakorolni? Technikát? A labda úgy csúszik, hogy meg sem lehet fogni. Csak a futás és az erőnléti fejlesztés jött számításba. Jött a hétvége, többnyire bajnokival. Ráadásul elég sok diákunk volt, akik hét közben nem is tudták látogatni az edzéseket. Szombaton már bemehettünk a komáromi csarnokba. Már reggel mentünk. Végre csarnok, örültünk. Délelőtt edzés, délben edzés, délután edzés. Ami jó volt, csak nem éppen hasznos, mert másnap délelőtt meccs várt a lányokra. És nem mindig Komáromban, máshova is kellett utaznunk. Amikor nekünk szombaton pihenni, regenerálódnunk kellett volna, akkor jött össze úgy-ahogy a csapat. Ez így nem működött. És még valami. Ha valamikor bántottak bennünket a bírók, akkor az az első I. ligás évadunkban volt. Megmondom, hogy miért. Addig nem volt gond velünk, míg vereségeket szenvedtünk. Mikor már egy szintre kerültünk az ellenfelekkel, és néha meg is vertük őket, azt már a nézőik nehezebben viselték. Be-be szólogattak lányainknak, sőt szidták még a szlovák nemzetiségű játékosainkat is. Az I. liga, első bajnoki mérkőzésén tizenöt perc után piros lappal kidobtak a pályáról, fogalmam sincs, hogy miért. A bajnoki után odajött hozzám a bíró, s azt mondta: Ne haragudj, meg kellett csinálnom. Mi mindenben újoncok voltunk. Nem volt diplomáciánk, nem voltak embereink a bírói karban, a szövetségben.

Egy év múlva visszakerültek az élvonalba, s rögtön másodikok lettek. Mit kellett tennie edzőként, hogy így feltörjön a csapata?
Az életem végéig nem felejtem el ezt a történetet. Mikor kiestünk, az utolsó csoportmeccsen Olomoucban vált biztossá, hogy búcsúzunk az élvonalból. Ha jól emlékszem egy ponttal volt kevesebbünk a bennmaradónál. A bajnoki torna után összeültünk egy szobában, búcsúzásképpen, szinte mindegyikünk sírt, nagyon lehangoltak voltunk. Kérdezték a lányok: mi lesz, Pali bácsi? Jövőre lesz értelme folytatni? Sok próbálkozás után bejutottunk, most meg egy év elteltével kiejtettek bennünket. Tanácstalanok voltunk. S akkor néhány lány felállt, és azt mondta: Pali bácsi, nehogy feladja. Menjünk tovább! S ezzel eloszlattak minden kételyt. Ide tartozik az is, hogy amikor felkerültünk az I. ligába, több játékosunk már kismama lett, akkor már nem volt jó csapatunk, mint a nemzeti ligás évek idején. Próbáltunk hozni játékosokat, de az összes közül csak a Halmová volt jó. Mikor kiestünk, a kismamák visszajöttek. Ha egy év után kiesel, aztán első vagy a II. ligában, majd az élvonalban másodikként végzel, a mögött kell lenni valaminek. És ez a jelentős játékerőt képviselő kismamák visszatérése volt. Nem az volt a döntő, hogy a Németh Pali eddig rosszul dolgozott, most meg jobban, esetleg még jobban dolgozik.

Edzőként nem kellett semmit bevetnie az élvonalba visszakerülés után?
Stabil, megbízható volt a csapat. Hájosné, Faragó Teri, Nagyné... Meghatározó emberekről volt szó.

Azt mutatta a csapat, amire képes volt?
Egyértelműen. Például Nagyné válogatott szinten játszott, több volt, mint egy játékos.

Ahogy újra felkerültek az élvonalba, elkezdődött egy tizenhét évadból álló sorozat, amelyben végig ott maradt a csapat, hol Németh Pállal, hol mással a kispadon. Volt-e olyan pillanat, időszak eközben, amikor nem gondolt a nyárasdi kézilabdára?
A partizánskéi kitérőt leszámítva nem volt. Megalázónak tartottam volna, ha ez előjön, hiszen mindig meg tudtam győzni elég embert, hogy folytassuk, menjünk tovább. Igaz, hozzáállásom kapcsán nem mondható el, hogy anyagilag sokra jutottam volna, mert közismerten mindig a leggyengébben fizetett edző voltam. Ezt tudomásul vettem, a tanítónak sose volt magas a fizetése. Ez nem játszott szerepet. Természetes volt, hogy kötődtem a nyárasdi kézilabdához. Bár sok külföldi ajánlatot kaptam. Hihetetlenül jókat.

Azok után, hogy kiléptek az európai kupaporondra?
Inkább akkor fordult elő. Megszólított például a Dortmund. Először az itthoni meccs, aztán a visszavágó alkalmából beszéltek velem. Az utóbbi helyen már konkrétak voltak, megmutatták a lakást is, a neveket is felsorolták, a pénzről hadd ne beszéljek. De nekem akkora a szülőföldszeretetem, hogy nem tudnám elhagyni azt a közeget, amelyben felnőttem. A szüleimet, a gyerekeket... Ha sokszor meg kellene születnem, remélem, meg is fogok, de ez az egy, a szülőföld elhagyása, az nem menne. Tehát ez is közrejátszott abban, hogy nem szakadtam el a nyárasdi kézilabdától.

Ragadós volt a nyárasdi példa Dél-Szlovákiában. Dunaszerdahelyen, Naszvadon, Csallóközaranyoson is meghonosodott a női kézilabda. Úgy nézett ez ki, mintha kivetették volna a hálójukat. Az említett településeken ösztönszerűen követték Németh Pál törekvéseit, vagy tett is valamilyen lépéseket feléjük?
Naszvaddal kezdődött. Ott az elindítója a nagymagyari Vlahy Jenő volt, tehát majdnem egy faluból valók voltunk. Nála értelmesebb, kedvesebb, sportszerűbb emberrel nem találkoztam. Mi egy lépéssel hamarabb kezdtünk. Nyáron megszerveztük a Barátság-kupát, de egy csapat visszalépett. Hatot szoktunk meghívni, és nem volt meg a hatodik. Eszembe jutott, hogy elmegyek Naszvadra, szólok a Jenőnek, gyertek. Eljöttek. Attól kezdve élt a kapcsolatunk, ami nevezhető barátinak, majd hivatalosnak is. A torna a naszvadiaknak igen sokat jelentett. És amikor nálunk az első játékoshullám kezdett kiöregedni, felfrissítésre volt szükség, akkor találkoztam Jenővel, megbeszéltük a kialakult helyzetet. Neki akkor volt egy nagyon jó ifjúsági csapata, három csehszlovák válogatottal, a két Dobosi lánnyal és Dibúz Erikával. Később a Kiss Jitka is hozzánk jött tőlük. Jenő barátságunk jeléül irányította felénk a lányokat. Semmi gond, különösebb pénzigény nélkül. Teljesítette, amit ígért, s a lányok megpróbáltak a csapatba illeszkedni. Azután kifelé mindig jeleztem, hogy a csapat már közös. Talán akkor szakadt meg ez a vonal, mikor feltűnt soraikban Kovacsicz Mónika, majd Zácsik Szandra, akik másfelé, Magyarországra mentek játszani. Kovacsiczról jut eszembe. Ifjúsági csapatunk mindig tíz-húsz góllal szokta verni a naszvadiakat. Egyszer szintén elmentünk hozzájuk, szintén jött a várt siker, de a jobb oldalon feltűnt egy hazai kislány, aki tíznél több gólt dobott nekünk. Hazajöttünk, mondom a lányoknak, jó, nyerteket, de egy valamire való játékos van a naszvadiaknál, és dob nektek tizenegy gólt. Azt mondtam a védenceimnek, hogy jövő héten újra elmegyünk Naszvadra, s ha az lány ötnél több gólt dob nektek, akkor gyalog jövünk haza onnan. Azon a meccsen Kovacsicz nem tizenegyet, hanem tizenhat gólt dobott. Ez volt a Mónika. A meccs után Joli, aki akkor már vezető volt, odament az edzőkhöz, Jenőhöz és Miskovics Gyurihoz, és azt kérdezte, hogy mikor jön hozzánk a Mónika. Jött a válasz: a Mónika már nem Nyárasdra megy. Azt felvetettük, hogy adunk a szokottnál többet érte. Ti már ezt nem tudjátok kifizetni, jelezték. Attól kezdve megszakadt felénk a naszvadi játékosáramlás. Nagyon jó volt a kapcsolatunk, Jenő pedagógiailag magas szinten csinálta, érdeklődött, tanácsot adott, mit hogyan, és sorolhatnám. Ettől jobb kapcsolatunk nem volt.

És a többiek?
Nem volt rossz a viszonyunk Szenczi Jánossal sem, aki Dunaszerdahelyen foglalkozott a fiatalokkal, ő inkább lokálpatrióta volt, de azért a lányok onnét is hozzánk jöttek.

És a csallóközaranyosiak?
Velük már nagyon egyoldalú volt a kapcsolatunk. Mert ők csak a mieinket vitték. Ott fejezte be a Nagyné is a pályafutását és még sokan mások. De gondolom, az indulást náluk is a nyárasdi példa motiválta. Ilyen megközelítésben Párkányt és Gútát is említhetném talán.

Voltaképpen az volt a követendő, hogy magával ragadta őket a nyárasdi csapat eredményessége. Külön lépéseket nem tettek feléjük?
Arra nem volt szükségük. Példánk az említett településeken egyszer csak követőkre talált, felbukkant náluk a női kézilabda.

Végül a legtöbben Naszvadról tartottak Nyárasdra.
Ez így volt. Azért a játékosoknak sem volt hátrányos hozzánk igazolni, mert ismert környezetbe jöttek. Más, városi klubnál, talán szlovák csapatoknál, lehetséges, nem érezték volna otthonosan magukat. Lehet, hogy egy hét után hazamentek volna.

1984-ben újra ezüstérmes lett a nyárasdi csapat a csehszlovák ligában, immár másodszor, s ekkor mondtak fel Németh Pálnak először?
Igen. Fájt, hogy kidobtak Nyárasdról. Volt ennek egy más vetülete is, amit nem szeretnék kifejteni.

Elbocsátása után Laco Gross ült a nyárasdi kispadra, de csak bronzérmes lett a csapat. Időközben az történt, amire a nyárasdi ténykedése alatt egyszer sem volt példa: 1985-ben bajnok lett a Partizánske csapatával. A bajnoki címért szerződtették a cipővárosba?
Mikor a cipővárosiak megtudták, hogy engem menesztettek Nyárasdon, éppen Prágában voltak gyűlésen. Az első útjuk nem haza, hanem Dunaszerdahelyre vezetett, hozzánk. Rögtön felajánlották, hogy leigazolnak engem és Jolit is. S mikor úgy nézett ki, hogy beleegyezek, feltettem nekik a kérdést, milyen csapatuk van. Erre felírtak nyolc nevet egy papírra. Kontčekovától kezdve Brezányiováig. Jól hangzik, gondoltam, de az elnök rögtön jelezte, ők nem lesznek a csapatban, mert Partizánskeban a nyolc válogatott játékos különböző okoknál fogva abbahagyta a játékot. Akkor minek hívtok engemet, kérdeztem tőlük. Mert úgy gondoljuk, te vagy ebben az országban az, aki a maradék játékosokkal legalább megmented a csapatot, hogy ne essen ki a ligából. Szóval ezért hívtak. Ennek ellenére aláírtam a szerződést, és mentünk hozzájuk. Mikor az első edzésre odaértünk, már folyt a munka a másodedzővel, s azt gondoltam, egy megyei szintű csapathoz érkeztem. Alig volt játékosuk, de azután szerződtettek tehetséges ifiket az egész országból. Elkezdtük a munkát, és egy valóban jó csapat állt össze. Hummel Pali csodálatos edzőtársam volt, kevés edzővel dolgoztam együtt, de ő jelentette a csúcsot számomra. Egy hullámhosszon voltunk. És kis társaságból érett össze a bajnokcsapat. Pedig Partizánskéban nagyon nehéz körülmények között kézilabdáztak a nők, reggel hatkor a gyárban kellett jelentkezniük. Mikor odamentem, az volt az első kérdésem, miért van ez így? Lehetetlen, ők rabszolgák! Pali, te itt ehhez nem értesz, nem tudod, hogy megy ez nálunk, egy munkásvárosban. Légy edző, azt csináld, ahogy akarod. A lányok reggel hatkor mentek munkába, tizenegykor kezdtük az első edzést, délig. Akkor hazamentek, főztek valamit maguknak, vagy a családnak, kettőkor folytattuk a másik edzéssel. Négyig, fél ötig. Hazavitték a gyereket az óvodából, és végre már otthon lehettek. Ez volt a napi programjuk. Ilyen nehéz körülmények között máshol nem éltek a játékosok, s ez lehetett talán a jó. Kedvesek, szófogadóak voltak, Megtaláltuk a hangot velük és a posztjaikat. És nem hogy bennmaradtunk, hanem utcahosszal megnyertük a bajnokságot. A nyárasdi csapat, amely hihetetlenül erősített, mert Gross vitt magával játékosokat is, csak harmadik lett.

Elégtétel volt ez a fegyvertény?
Az életben talán először éreztem azt, hogy igazán sikerült megmutatnom, mi van bennem. Sokszor használhattam volna ezt a szót az életemben, mert voltak itt-ott eredményeim, de máskor nem húztam elő. Van még egy momentum, ami akkori esetemet kihangsúlyozta: később megtudtam, hogy a játékosokat is be akarták venni a Németh Pali nyárasdi eltávolításába. Volt akivel elhitették, hogy kishitű vagyok és mint ilyennel nem lehet bajnokságot nyerni. Ezek után egy kicsit elégtétel volt a bajnoki cím a Partizánskeval. És bebizonyosodott, hogy a sok pénz, magabiztos fővárosi edzők és sok-sok kiváló játékos még a bajnoki elsőség megszerzéséhez sem garancia, hiszen csak bronzérmes lett a nyárasdi csapat.

Egy év múlva, 1985-ben újra Németh Pál ült a kispadra. Mivel csalogatták vissza?
Szoktam emlegetni, hogyan haladtam felfelé az edzői ranglétrán a csúcsig. Emögött nem az áll, hogy még egy szakmát akartam magamnak, és olyan edzőnek lenni, aki egyszer itt, máskor ott edz, aztán megint tovább lép. Éreztem, hogy a Nyárasdnak kellek, megfelelő tudásom van hozzá, hogy jó edző legyek, vagyis mindenem megvan, ami ehhez szükséges.

Vagyis a Nyárasdra volt berendezkedve.
Pontosan.

És nem is kellett a nyárasdiaknak győzködniük, hogy menjen vissza?
Azt küldték el utánam, akivel jobb kapcsolatom volt, mint a többiekkel. De nem ez volt a fő ok, hanem fiunk, Gergő. Mikor Partizánskéba mentünk, még óvodába járt, de szerettük volna, ha itthon kezdi az iskolát.

Ami Partizánskeban sikerült, annak hazai családi vetülete nagy teher lehetett...
Nem volt ezt könnyű elviselni, szétszakítani a családot. Én borzasztó családcentrikus figura vagyok minden szempontból. Ez volt a döntő abban, hogy egy év után hazajöttünk.

Maradhatott volna még Partizánskeban?
Nem is akartak elengedni.

Bajnok egyszer sem volt a nyárasdi női csapat. Négy második helye (1982, 1984, 1993, 1994) mellett kétszer volt harmadik (1985, 1989). Az európai kupákban egyszer másodikok és kétszer harmadikok lettek. Évtizedek múltán is emlékszik arra, hogy melyik éremszerző csapatot irányította?
Csak a Coimpex-érában, az 1992/1993-as évadban nem voltam a csapatnál a bajnoki éremszerzésnél.

A komáromi Coimpex-érában került először magánkézbe a nyárasdi csapat. Edzőként volt jelen a nyitányon és a záráskor is. Ez volt az egyetlen járható út akkor?
Szakmailag teljesen más mutatkozott. Soha nem szerettem abba beleavatkozni, ami nem az edző hatásköre. Mikor idejöttek Nyárasdra a komáromiak, álltunk ahogyan álltunk, kellett, hogy valaki segítsen. Az érkezéskor nem volt rossz az elképzelésük, magam és ők is úgy képzelték el, hogy én leszek a következő időszak edzője, sőt ennél egy kicsit több is, mert ők úgy vélték, hogy a magyarlakta kézilabdabástyák – Párkány, Csallóközaranyos, Naszvad – legjobbjaiból összeállna a csapat, a többi helyen pedig fiókcsapat működne. Egyszer volt is egy összejövetelünk, ahol a tulajdonosok felvázolták, mi a céljuk. Elhitették velem, hogy én lennék az egésznek a szakmai felügyelője. Aztán megváltozott a szemléletük, amiből már kimaradtam. Csak azt közölték velem, nem úgy lesz, kivárjuk, hogy felnőnek a tehetségeink, és majd segítenek, hanem nekik rögtön kell eredmény. S ezt csak úgy tudjuk elérni, hogy hozunk minőségi, jó nevű játékosokat. Ez meg is történt, s ahhoz a csapathoz már nem engem képzeltek el edzőnek. Tudatták velem, és...

Végigvitték a szezont, utána meg 1992 nyarán jött a nagy bevásárlás. Egy csomó kézilabdázót hoztak, és Daniš edzőt ültették a kispadra. Ez ideig óráig éltette a nyárasdi kézilabdát. Más lehetőség nem kínálkozott akkor?
Összetettebb a szakosztály élete, mint az első látásra tűnik. Több fontos szerep húzódik meg benne. Bugár Árpi tanító kollégám idején ezt leegyszerűsítettük, ő mindig azt mondta, Pali, tied a szakmai munka, a csapat, én meg a társaimmal viszem a többit. Ebbe valahogy beleegyeztem, s aztán mikor jöttek a komáromiak, én már kimaradtam belőle.

Profi világot vittek Nyárasdra, legalábbis azt jelezték. Országos viszonylatban is az első magánklubot hozták létre a vadkapitalizmus éveiben. Az új tulajdonosok is jöttek valamivel, és amikor nem találkoztak az érdekeik a helyiekkel, akkor kútba dőlt az egész. Ezt nem a védelmükben említettem, de akkor elég nehéz idők jártak a Csallóközben...
Erre nem azért nem adok egyenes választ, mert nem akarok, tényleg nem tudom részletesebben az akkori történéseket. Egyszerűen szerettem a nyárasdi csapatot meg a kézilabdát, és ha jönnek, segítenek, mit mondtam volna nekik? Menjenek el, mert lehet hogy csalók vagytok? Vártam, hogy csak jobb lesz. És aztán a többibe már nemigen láttam bele. A lényeg az, hogy a csarnok majdnem árverés tárgya lett. Hogy mi az igazság az egész körül, talán ötven év múlva kiderül, ha még egyáltalán valakit érdekelni fog.

Mikor ide kerültek a komáromiak, újszerű volt a magánkézben levő klub. Valahol olvastam korábban, hogy a tulajdonosváltással a nyárasdi kézilabda 1992-ben túlnőtte korábbi önmagát. Valóban?
Erre nem tudok válaszolni, csak találgatnák, azt meg minek. Nem pontosan magántulajdonba került a klub, mert a közgyűlésen a tulajdonosok jóváhagyattak ötezer koronás tagságit. Azt senki nem fizette be. Állítólag csak ők, s ezáltal öttagú lett a kézilabda-szakosztály. Ehhez azonban az kellett, hogy előtte megszavazva a kézilabda-szakosztály lépjen ki a Družstevník egyesületből. S akkor a tulajdonosok ölébe esett az egész. Utána már azt csinálhattak, amit akartak, vagy ahogy ők magyarázták, nem volt sok választásuk...

Aztán a falu tulajdona lett a sportcsarnok, miután a Dexia bank tönkrement. Az is egy homályos történet, inkább ne menjünk bele... Mikor 1992 tavaszán szabadságra küldték, Németországba költözhetett volna. Miért nem ment ki véglegesen? Megint a szülőföldhöz való ragaszkodás döntött? Mert ez is egy olyan pont volt, amikor eltávolodhatott volna Nyárasdtól...
Nem is tudok válaszolni, mert az életemben van egy-két dolog, amikre egyáltalán nem gondoltam. Ha van valami, ami ha tízszer is újraszületnék, mindig megmaradna bennem, akkor ez az, a szülőföldhöz való erőteljes kötődés. Még ha az Északi sarkon élnék, miután ott születtem, akkor is ragaszkodnék hozzá. És ez olyan erős, hogy még a távozás gondolatáig sem tudok elmenni annak, hogy mást válasszak. A németországi kiköltözés akkor volt aktuális, mikor a fiunk jó focista volt. Úgy gondoltuk, hogy Gergőben több van, és próbáljuk meg Stuttgartban vele. Konkrét lépés is történt, de végül, gondolom, az én negatív hozzáállásom végett, légióskodásából inkább Joli jött haza, így itthon maradt a család. Egyébként nekem már volt két lányom az első házasságomból, s végre volt egy fiúgyerekem, s őt is elengedni, ez egyszerűen nem ment. Nem tudom, hogy ha Gergő gólkirály lenne a német Bundesligában, jelentene-e az nekem annyi örömet, és csak évente háromszor látnám őt, mikor megjelenik a kocsijával. Aki ismer, tudja, hogy szülőfalumat, Bélvatát sem tudom elhagyni, meg a Csallóközt sem.

1992-ben megpályázta a szlovák válogatott vezetőedzői posztját. Miért? Volt egyáltalán esélye?
Az 1952-es helsinki olimpiától kezdtem a sportot figyelni, számomra a csúcs, ha magyar sportoló nyer, és eljátsszák a Himnuszt. Ennél nagyobb öröm csak az, ha valakinek gyereke születik, vagy valami nagy esemény történik. Az életem alakulása, a sport belelopakodása következtében a magyar sikerekben nagyon benne van a lokálpatriotizmusom. Szlovákiai edzőnként nem voltak ambícióim, célratörő elképzeléseim.

Akkor miért pályázta meg?
Igen sok jó edzőbarátom volt akkortájt, és lehet hogy elfogult voltam magammal szemben, úgy éreztem, hogy elég sok minden van bennem, képesítésben a topon álltam, tele voltam tapasztalattal. És volt még más okom is. Ha valaki azokban az években az országban a semmiből tudott összekaparni csapatot, az én voltam. Nyárasdon elég sokszor a nagyon kevésből kellett építkezni. Azt gondoltam, országos viszonylatban is lehet ilyen gond, hogy a szerény kínálatból kell kihozni, összeállítani egy válogatottat.

És volt egyáltalán esélye arra, hogy megválasztják?
Rosszul kommunikáltam ezt a helyzetet. Előtte voltak beszélgetéseim, ráadásul, akinek mondtam, azzal tegezőviszonyban voltam. Magyarként miért nem lehetnék a szlovák csapat edzője? – kérdeztem tőle. Nem tudom, hogy ez verte-e ki a biztosítékot, de később egy kollégától hallottam, hogy nem én vagyok a befutó. Az egész dolog nem hagyott mélyebb sebet bennem, bánatot sem.

Ez egy kísérlet volt?
Megpróbáltam, de rosszkor jelentkeztem, mert akkor volt az első szlovák válogatott. Talán, ha tíz év múlva érdeklődöm, akkor más helyzetben találom magam – vagy nem.

1993-ban a klubtitkári teendői mellett edzőtársa is lett Pavol Streichernek. Egyszerre volt edző és klubtitkár?
Nem kimondottan titkár voltam. Mikor kiderült, hogy Dušan Daniš befejezi, emlegetni kezdték, hogy engemet visszahívnak, és, hogy ne úgy legyen, hogy az egyik napról a másikra történik a váltás, hanem ahogy az állatok világában van, megszoktatják az újat, előbb kiengedik, de csak rövid időre, másnap már hosszabb időre, szóval szoktatják a megváltozott körülményekhez. Engemet is ide rendeltek, bizonyos részfeladatokat kaptam. Nagyon érdekesek voltak, például elküldtek az ekecsi borospincébe a vendégeknek borért vagy üdítőitalért. Ez volt a bejáratásom a szakmai munkába. A titkári teendőkön keresztül.

És arról tudott előre, hogy együtt ül le Streicherrel a kispadra, mert úgy emlékszem, kinevezésekor Németországban tartózkodott? Azt mondták az új edző bemutatásakor, hogy Németh Pállal még nem is beszéltek...
Én erre már nem emlékszem, nem tudom, hogyan volt. A Palit annyira nem ismertem, de ahogyan a sors összehozott bennünket, tudomásul vettem, és megpróbáltunk együtt dolgozni. Elmondom magának, nagyon nehéz segédedzőnek lenni. Nem is gondoltam volna.

Segédedző volt? Azt mondták, két egyenrangú edzők lesznek...
Ez így ebben a formában sehol nem működik. Valakinek mindig nagyobb kell, hogy legyen a felelőssége. Ha két rutinos edzőről van szó, azoknak van tapasztalatuk, múltjuk, kijárt útjuk. Pali értelmes, szakmailag kiváló, képzett edző. Neki is voltak elképzelései, de nekem is. Ez nem szükségszerű hogy ugyanazt jelentse. Az edzések levezetésében, a meccs vezetésében, a taktikában, a hiba kijavításának megítélésében... Az edzői munka nagyon sokrétű, összetett feladat. Sokszor, ha más a véleményed, nem ildomos azzal előrukkolni sem a játékosok sem a klubvezetés előtt. Erre nagyon odafigyeltem. Ha hozzászóltam valamihez, nagyon burkoltan próbáltam a mondanivalómat közölni. A Pali volt a főedző, és nemigen jöttek az eredmények, ami nem tetszett a magántulajdonosoknak, így leváltották. Sajnáltam, de nem hiszem, hogyha belebeszélek az edzői munkájába együtt sikeresebbek lehettünk volna. Mindkettőnk más-más felfogást képviselt akkor.

2020-ban ő a válogatott vezetőedzője?
Igen. Nagyon szimpatikus, művelt ember, azóta már rengeteg nemzetközi tapasztalattal és sikerrel is rendelkezik. Jóban vagyunk, nagyon szurkolok neki és csapatának. Hogy őt akkor elküldték Nyárasdról, és rögtön engem ültettek a helyére, nem tehettem. Ráadásul egy érdekes időszakban mondtak fel neki. A vágsellyeiekkel játszottunk a Szlovák Kupa döntőjében, és idegenben hat-nyolc góllal kikaptunk. Ekkor döntött a vezetés, hogy menesztik. És a következő héten már én lettem az edző, s jött a Sellye a visszavágóra. Magam sem tudtam elképzelni, hogy azt a hatalmas hátrányt behozzuk. Akkor kézilabdázott nálunk a romániai Edlerné, a Marianna, aki nagyon bízott bennem. Jól játszott az első meccsen is. De a visszavágón szinte maga verte meg a vágsellyeieket. Tíz góllal nyertünk hazai pályán, és mi lettünk a kupagyőztesek. Szóval nagyon nagy siker lett a visszatérésem. Ez még talán nem is az én érdemem volt.

Mit váltott ki Németh Pálból, amikor 1994-ben két év után távozott a klubból a Coimpex?
Ez a legnagyobb kérdés. Engem a Coimpex, sem mikor idejött, sem mikor a fénykorát élte, sem mikor távozott nem hozott annyira lázba. Tudtam, hogy valakire szükségünk van, kellene, hogy segítsen, mert az nekem is lehetőség, hogy Nyárasdon megmarad, és jó lesz a kézilabda. Viszont az, ahogy ez a történet végződött, ahogy lezárták és amit csináltak, arra nem vagyok vevő, nem is találok rá a mai napig szavakat, sem magyarázatot. Remélem, egyszer valamelyikük bekopog hozzám, elmondja a teljes igazságot, és rendezi a tartozásukat velem szemben is. Lenne mit!

1994-ben nyilatkozta: „Látom a korszerű kézilabda irányvonalát. Azt, hogy mi hoz manapság eredményt, de változatlanul hiszek az elvégzett munkában, az összefogásban. Ez lehetne az edzői krédója is?
Főleg Partizánskeban kellett hoznom valamit szakmailag, s amit ott hoztunk, azt egy kis önzéssel magaménak tulajdoníthatom, de ez szó szerint nem igaz, mert az ottani edzőtársammal borzasztó jó viszonyban voltunk. Nem szeretnék most szakmai dolgokba belemenni, de a játéknak egy-két elemét elsősorban Partizánskeban sikerült megvalósítanom. A szakma iránti elkötelezettségemmel, meg azzal, hogy minden jelentősebb világ- és európai eseményen részt vettem, és leszűrtem magamban más edzők titkát, mi kell ahhoz hogy sikeres legyen a csapatod. Nem szégyelltem másoktól, a tapasztaltabbaktól tanulni a tanfolyamokon. Nagyon segítettek nekem, mert nemcsak elmentem oda, és visszajöttem, hanem meg is hallgattam a felszólalókat. A kézilabda is olyan sportág, amelyben mindig valami szakaszosan fut, ami aktuális, ami modern, amerre fejlődik. Egyszer a védekezés, máskor a támadás, az ilyen védekezés, vagy olyan támadás kerül előtérbe. Ezt észre kell venni. A nőknél például a férfiak mutatják meg már  az irányvonalat, amit azután három-négy év múlva nekik is követni kell. Tehát mindig van valami újszerű. Most is ha nézem a meccseket, egyszer csak arra döbbenek rá, hogy edzői szemmel szemlélem a történéseket, eszembe jut, hogy mit csinálnék, ha én lennék a kispadon. Nem abban, hogy kit mikor cserélnék le, miért nem fújta a le, vagy miért fújta le a bíró az esetet, hanem szakmailag megítélem, hogy ez vagy amaz lenne-e a fontos, vagy más a fontosabb.

Lépjünk tovább. Gyorsan fordult a világ, és eljött 1995/1996-os bajnoki évad, amikor a megmenekülést ünnepelték Nyárasdon. Ismét Németh Pállal. Megannyi korábbi siker után valóban sikernek számított a bennmaradás az élvonalban?
Akkoriban volt egy kicsit erősebb, érzengősebb nyilatkozatom, hogy életem nagy dolga történt. Azt visszaszívnám, mert nem ezek a nagy dolgok az ember életében, mikor a sportpályán kikap a csapat, vagy bennmarad. Akkor a gond és az öröm az volt, hogy a szokottnál is gyengébb játékosanyag jött össze Nyárasdon. A vége felé nem tudtuk a keretet felfrissíteni, mivel anyagi fedezete az egyesületnek sose volt arra, hogy minőségi játékosokat vegyünk. A Naszvaddal kialakított kapcsolatunk már nem volt olyan, mint az előző időszakban. Az akkori szintű játékoskeretnek a bennmaradás tényleg siker volt.

„Úgy viselkedem, mint a igazi szülő. Ha megbántja őt a gyermeke, nem fordul elő tőle, megbocsát neki, és támogatja tovább” – nyilatkozta egy visszatérése után. Hány ilyen visszatérése volt a nyárasdi csapathoz? Számszerűleg is emlékszik rájuk? Vagy a távozások hagytak mélyebb nyomot Németh Pálban?
Inkább arra emlékszem, kik voltak az elnökök, akik menesztettek. Első a Lojkovič Sámuel, aztán egyszer a Singhoffer Lajos, és elküldött a Bors József is. Ez a három biztos volt. És még a Coimpex-érában is távozni kényszerültem, de az más történet volt.

És hogyan volt a visszatérésékkel?
Érdekesség, az elmenés volt nehéz általában. Maga a visszatérés sokszor logikátlanabb volt, mint az elmenés. Az embert elküldik, akkor elmegy. Mit tehetne mást?

Melyiket élte át a legnehezebben?
Legnehezebb az volt, mikor autóval Partizánskeba tartottam feleségemmel, Jolival, aki játékosként jött velem, és a kisfiúnk, Gergő. A többi valahogy jobban összefolyt. Az utolsó távozásom, amikor Aranyosról jöttem vissza, mert ott is edzősködtem, az egy kicsit elhamarkodott volt.

Számszerűleg akkor háromszor távozott, majd tért vissza?
A Coimpex-szel együtt négyszer.

Edzői pályafutásában volt egy csallóközaranyosi kitérő is, amikor még a nyárasdiak és az aranyosiak is az élvonalban játszottak. Milyen nyomokat hagyott Németh Pálban ez az időszak? Hányszor vezette az aranyosiakat volt csapata, a nyárasdi ellen?
Azt hiszem, négyszer. Mikor a Bors is elküldött Nyárasdról, akkor jött elő ez a lehetőség. Családfenntartó apánál, akit edzőként nem biztos, hogy az eredménytelensége miatt küldtek el, ilyenkor a lélektani fájdalma mellett az igényei, az elvárásai és önbizalma is kicsit leapad. Akkoriban az aranyosiak érdeklődést mutatottak irántam, és felajánlották, hogy elvinnének edzőnek. Ha nem lettek volna anyagi nehézségeim, nem hiszen, hogy elfogadtam volna, ugyanis annak az elvei, aki ott irányított, nagyon messze állt tőlem. Éreztem, hogy csak idő kérdése, mikor kerülünk egymással szembe. Mikor jött a nyárasdi megkeresés, éppen egy komoly, családtagomat érintő eset történt, ami jó oknak láttam a távozásra. Ami viszont érdekes, a játékosokkal szintén nagyon korrekt, jó volt a kapcsolatom. Sajnáltam, hogy ott hagyom őket, féltem, ha visszajövők Nyárasdra, ők esnek ki. Jó kis csapata volt akkor az Aranyosnak, szerény képességű játékosokkal, de emberileg nagyon szerethetők voltak. Jogosan érezhették, hogy csalódást okoztam nekik.

Nyáron ment Csallóközaranyosra, és nem vitte végig az egész évadot se...
Pontosan így volt.

Idény közben hagyta őket cserben?
Bizony, bizony. Méghozzá az őszi és a tavaszi idény között...

1998. május huszadikán volt a nyárasdi csapat utolsó bajnokija az élvonalban. Mindössze huszonnégyen váltottak belépőt rá. A közönség is kiérezte, hogy ez a mélypont?
Nem egy mondattal válaszolnék erre. Aranyoson voltam edző, karácsony körüli időszakban történt, az őszi szezon után. Ha jól emlékszem a Nyárasd volt az utolsó, mi, vagyis az Aranyos valamivel feljebb álltunk a táblázaton. És akkor ott támadt egy nézeteltérésem az egyik helyi vezetővel. Ebben a helyzetben fordult hozzám Bugár Árpád elnök, akinek a nyárasdi vezetők közül a legtöbbet köszönhetek, s a legtöbbször kitartott mellettem. Behívott az irodába, s barátságunkra hivatkozva közölte, nagyon rosszul áll a csapat, éppen nagy csalódás volt nekik a nagyszombati RimPollal kialakított kapcsolatuk. Meggyőzött, régi ismeretségünket felelevenítve, hogy jöjjek vissza, és próbáljam megmenteni a csapatot. Anélkül, hogy érdeklődtem volna, hogy mi a helyzet Nyárasdon, beleegyeztem, és visszajöttem. Az első edzésen alig volt játékos, hárman-négyen lehettek. És azt kérdezték tőlem, hogy miért csodálkozom, hiszen ők már két hónapja így léteznek, csak ennyien vannak. Próbáltam hatni rájuk, bevetve a Nyárasdhoz való hűséget is, de az volt a válasz, amíg nincs fizetés, és nem látnak konkrét lépéseket, addig nem tesznek semmit. Erre felhoztam nekik, ha másra nem, legalább rám legyenek tekintettel, hogy ide jövök, és nem tudunk egy meccsre sem kiállni. Néhányan belementek, hogy amennyi játékos kell egy meccsre, annyian lesznek, mondták. És ez így is volt. Mikor az utolsó bajnokit is lejátszották, s láttuk, hogy ezek az emberek, akik egész évben csalódottak voltak, nem kaptak fizetést, állandóan be voltak csapva, s jöhetne ide bárki, aki rögtön fizetne is, akkor sem biztos, hogy maradnának. Ennek a tetőfokaként az utolsó idegenbeli bajnoki meccsre, amit Eperjesen kellett volna lejátszanunk, el sem mentünk, ami szégyenletes volt. Ezért mondtam, hogy ez a visszatérésem ilyen volt. Ha még egyszer hívna az a barátom, akivel negyven évig egy helyen tanítottam, aki engem közvetlenül sose alázott meg, s nem is bántott, s bár nem állt mindig mellettem, újfent nem mondanék nemet neki.

Egyértelműen visszahúzta a szíve Nyárasdra?
Próbáltam visszatérni. Azt mondták, csak idő kérdése, mikor egyenlíti ki a tartozását a nagyszombati cég, vagyis hogy lesz pénz. A játékosokat pedig ismertem. Kár, hogy ennyire nem voltak senkihez őszinték, pedig lett volna keresnivalónk a bajnokságban.

Csallóközaranyoson akkor egy fél idényt töltött?
Igen. Szakmailag nem is volt rossz időszak.

Akkor csak egyszer vezette az aranyosiakat a nyárasdiak ellen?
Nem, többször. Ebből nem csináltam rivalizálást. A nyárasdi sportcsarnokban a Partizánskéval szerettem volna bizonyítani, ami sikerült is. Aranyosi színekben nem volt ilyen szándékom.

Úgy tudom, az aranyosiak még pontot sem szereztek a nyárasdiakkal szemben...
Ezt nem tudom. Mikor a Partizánskéval játszottunk Nyárasdon, az első meccsen elhúztak bennünket a bírók, pedig jobbak voltunk. Akkor kettős bajnokik voltak: szombaton és vasárnap. Nagyon akartam, hogy a második összecsapáson mi, vagyis a Partizánske nyerjen, és ez sikerült.

Hogyan emlékszik a csallóközaranyosiak és a nyárasdiak összecsapásaira?
Azok más jellegű mérkőzések voltak, mert a két csapat játékosai között szoros volt a kapcsolat. Nemcsak az volt a nyárasdi csapat és a Partizánske versengésének hátterében, hogy a Németh Pali meg akarta veretni a csallóközi csapatot, hanem az is, hogy sok olyan játékos volt a nyárasdiak között, akiknek picit köszönhetem partizánskei száműzetésemet is. Azokra a kézilabdázókra kicsit nehezteltem, és próbáltam úgy felkészíteni akkori csapatomat, hogy nyerhessen. Sportbeállítottságomra azonban nem ez a jellemző, vagyis az, hogy kit megverni, meg kit nem, visszavágni, megmutatni... Számomra az edzői pálya nem erről szól. Sajnos pályafutásom során Nyárasdon is, Aranyoson is, találkoztam olyan edzőkkel, de még jó nevű játékosokkal is, akik saját megélhetésük(?), egójuk (?) végett képesek voltak másokat kifúrni, lejáratni, csakhogy magukat fényezzék, előtérbe rakják. Ha a vezetés nem felkészült ilyen konfliktusok kezelésére, nincs elég tapasztalata, meg abban az időben őszintén szólva, honnét is lett volna ezekben a klubokban, a dolog szinte mindig rosszul sül el. A klub nem halad előre, a játékosok a túszok, rajtuk csattan az ostor.

Ráadásként jött egy bajnoki évad a II. vonalban. Akkor klubelnök és edző is volt egy személyben. A végére mindkét teher a nyakába szakadt?
Ez következett a kiesésünk után. Hosszú ideig vártunk, hogy mi lesz. Hogy a falu, a volt elnök, vagy valaki valamit segít. Nem történt semmi. Erre két dunaszerdahelyi ízig vérig sportember, Seres Csaba és Manczal László, akiknek a feleségük is nálunk kézilabdázott, megkerestek, hogy azért legyen folytatás. Főleg az ő kezdeményezésükre mentettük a menthetőt. Ebben a helyzetben kellett vezetőséget összehozni, elnököt választani. Úgy emlékszem, azzal győztek meg, hogy vállaljam az elnökséget, mert engem jobban ismernek, tisztelnek Nyárasdon, ha bemegyek a képviselő-testületi ülésre az elképzelésünkkel, mint őket, szerdahelyieket. Ez így is volt, de nem nagy sikerrel jártam, egy bizonyos összeget azonban megígértek. És elkezdtük hármasban a munkát. Sikerült összehozni egy olyan csapatot, amely az adott időszakban, helyzetben és a lehetőségeinkhez mérten elfogatható lett volna. Vissza akartuk hozni Lépes Évát, számítottunk a Hájos lánnyal. Úgy éreztük, méltóan képviselhetjük a klubot. Minden volt első ligás játékost felkerestünk, de legtöbben, mivel csúnyán elbántak velük, visszautasítottak bennünket. Játék szempontjából egy jobb középcsapatunk volt a nemzeti ligában. Ezt végigjátszottuk. Rossz lett a vége. Azért mehettünk a befejezésig, mert a nejem, Joli, és a másik két kezdeményező konkrét segítséget nyújtott, s a két szerdahelyi némi támogatást is szerzett. Az az összeg, amit ígértek a képviselők – megmondom 110 ezer akkori korona, azaz 3600 euró volt – elszámolása után a következő évben megint megjelentem a képviselő-testületi ülésre. Elmondtam, hogy nagyjából egy millió kétszázezer koronába, vagyis 40 ezer euróba került a bajnoki szereplés, ha lett volna a játékosoknak minimális juttatás, az ennyit tett volna ki. Azt gondoltam, hogy megköszönik a munkánkat, vagy azt mondják, hogy bravó, gyerekek, amiért ezt megcsináltátok, lényegében ingyen. A falutól kapott összeg legfeljebb egy-egy eperjesi és kassai kiutazásra volt elég. Tavaszra sem ígértek többet, még ma sem tudjuk miért döntött így a képviselő-testület. Illetve tudjuk, csak ez sem nyilvános.

Akkor kilencvenkilencben nem volt más út, mint a második vonal feladása?
Mit kezdtünk volna ezzel az összeggel, támogató nélkül?

Bő húsz év telt el azóta. Ma is létezik nyárasdi női csapat, mégpedig a legalacsonyabb osztályban. Van némi kötődése az elmúlt két évtized törekvéseihez?
Vannak dolgok, amivel már koromnál fogva nem akarok foglalkozni. Végiggondolva szinte hihetetlen számomra, miért engedi a klub, hogy a kézilabda-szakosztály úgy működjön, ahogy működik. Itt a faluban most már minden adott. Van sportcsarnok, ami fenn tudja tartani magát, van tornaterem, népes szomszédfalvak, edzői háttér is lenne, ha az illetékesek megkeresnék az évek óta arra várókat. A lányok, mert a fiúk inkább focizzanak, akkor edzhetnének, amikor akarnak, mégsem nevelődik ki már húsz éve, még ifi szinten sem egyetlen 1. ligás játékos. Ki érti ezt? Én nem, az biztos. Meg igény is lenne rá, hiszen végül is volt itt legalább 150–200 kézilabdás a faluban minden szinten, van mire építkezni, alapozni. A kézilabda-szakosztály működése egy olyan faluban, mint Nyárasd nemcsak egy női csapat és annak a létezése. A Dunaszerdahelyi járásban, sőt lehet országos szinten is a legjobb feltételek egyike nálunk van.

Akkor tovább ne is foglalkozzunk az elmúlt húsz évvel?
Négy-öt évig nem volt semmi, az biztos. Aztán szerettünk volna jönni, akkor már nem engedtek bennünket.

Milyen köze van Pali bácsinak ehhez az időszakhoz?
Semmilyen.

1999-ben véget ért, aztán újraindult, s most is van egy női csapat Nyárasdon. Mit próbáltak felvállalni ebben az időszakban?
Egyszer próbálkoztunk, hogy segítünk, nem kaptunk azonban lehetőséget az iskolás korú gyerekeknél, ezért Nádszegre mentünk, meg Alistálba, Bősre, Megyerre és Dunaszerdahelyre, a semmiből kezdeni. 2019-ben újraszerveződött  a nyárasdi szakosztály vezetése, új elnök áll az élen. A 2019/2020-es évadtól fogva az alapiskolában, a győri kézilabda-akadémiát és a vágsellyei női csapatot is megjárt unokám, Rajkovics Orsolya vezetésével és még három edző segítségével elkezdődött  a gyerekek felkészítése. Hát reméljük, hogy a vírus végett felemásra sikeredett bajnoki idény végeztével új erőre kap a nagymúltú kézilabdaklub Nyárasdon. Mennyiség már lenne, hiszen vagy negyven kislány látogatja az edzéseket,

2019-ben volt nyolcvanéves, ugyanabban az évben volt ötvenéves a nyárasdi női kézilabda. Nem bánta meg, hogy életéből évtizedeket a sportág nyárasdi meghonosításának és éltetésének szentelt, miközben jókora pofonokat is kapott ebben a kézilabdaközegben?
Kezdeném a másik oldalról. Mi volt a célom? Általában az a kérdés érkezik, ha valaki elkezd valamit, megkérdezik tőle: mi lesz a célod? Milyen céllal indulsz? Én fordítva veszem. Előre sose tudtuk, az a cél, hogy ötödikek legyünk, ne essünk ki, vagy valami, hanem csináljuk minél jobban. Stabil az volt, amikor ezt olyan szintre hoztuk, hogy már szórakozást adott az embereknek, és utána lehetőleg ezen a szinten maradva folytatni. Emberek milliónak varázsoltunk mosolyt, örömet az arcára, s nekik ez biztos pont volt az életükben, mégpedig az, hogy a hétvégén lesz egy olyan esemény, ahol öröme lesz, ahol a saját véréből kikerülőket látja hogyan játszanak. Ez volt az egyik. Úgy érzem, ez sikerült. A másik momentum az volt, hogy megmutassuk magunknak és az embereknek: egy kisebb közösségű faluban is lehet megszerettetni és népszerűsíteni egy sportágat, és példaértékűen, sikeresen játszani. Harmadik szempont az volt, hogy a mintánkra Dél-Szlovákiában a mi vidékünkön rendkívül sok követőnk lépett be a kézilabda világába. Elkezdte és folytatta. Némelyik még tőlünk is sikeresebben és kitartóbban. Ha ezt a három megközelítést összegzem, azt hiszem, elégedett lehetek, hogy valamit sikerült a nyolcvan év alatt letenni az emberiség asztalára.

Tehát megérte a lányok kezébe adni a labdát?
Kíváncsi voltam a nyolcvanadik születésnapom ünnepségeire. Felmerült bennem kicsit feszengve a mennyire kérdése. Ez egyben mérce is volt velem szemben, hogy hogyan vagyok jelen az emberek fejében, hogy mit is jelentettem és jelentek nekik életemben. Az általam vezetett konkrét eredmények arról, mikor milyen vendégeim, gratulálóim voltak is árulkodnak valamiről. Vagy két-háromszáz ember jött, különböző összetételben, ami fantasztikus és jó érzéssel tölt el utólag is. És annak is a bizonyítása, hogy egy olyan hivatásban, szakmában, amely nem mindig jár nagy népszerűséggel, elég rázós, mégis úgy lehet helytállni, hogy megtiszteltetés érje az embert. A gratulációk se általánosíthatók, mert sokféleképpen lehet azt tenni. Mert mi szeretünk gratulálni, kezet nyújtani, pléhpofával, rá se nézünk az illetőre, elmondjuk kötelezőt, de a felém jövők annyira közeliek, érzésen alapuló gratulációk voltak, hogy most büszkeséggel töltenek el. Minden várakozásomat felülmúltak. Kötetlen találkozók voltak, mindenki jól érezte magát. Elmondták a sztorijukat velem, én meg a velük átélteket. Hihetetlenül jó volt. Augusztustól indult, szeptember végig tartott.

Tehát csupa jó benyomások érték...
A vendégek fogadásánál igényes vagyok. Nálunk szokás, hogy ha a család az ünnepeken összejön, olyankor mindig a pedagógia is kijön belőlem, mindig felkészülök valamilyen szöveggel, és különböző hosszúságban próbálom elmondani. Ezekre a találkozókra is próbáltam készülni tartalmilag is. Jó, hogy eljön valaki, gratulál, megisszuk a magunkét... Tartalmilag is annyira gazdagok voltak a találkozók, hogy szinte nem tudtunk elválni egymástól. Kimondottan feltöltöttek. Nem csak a filozófus Mészáros Bandival volt élmény beszélgetni, mással is a vendégek közül. Nagyon különböző típusú emberek jártak nálam, korosztályban is. Például itt volt Pósa Lajos, aki nyárasdi és ötödikes korában diákom volt. Beszédes típusú manusz vagyok, de csak azzal, akivel van tartalma a mondanivalónak. Az jött el, aki engem is szeret. Akik nem szeretnek, azok nem jöttek el.

J. Mészáros Károly

(Az interjú 2019. novemberében készült)

Dél-szlovákiai sportághonosítók sorozatunk korábbi vendégei: Németh Ödön, Miholics Zoltán, Madari Béla és Forgács Oszkár