Nem tudok még egy ilyen sportkrónika-gyűjteményről. Ennek a birtokosa Miholics Zoltán (szül. 1943), a bátorkeszi sakk meghonosítója. 2015-ben ünnepelte a Komáromi járásban fekvő község sakkélete létezésének ötvenedik évfordulóját. Az ebből az alkalomból készült reprezentatív könyvből az is kiderült, hogy a helyi alapiskola egykori tanítója krónikás is volt egyben, megörökítette az iskolai sportéletét, eredményeit. A kiadványban megjelent interjúban erről is szó esik:
„Nem hiszem, hogy van még valaki Dél-Szlovákiában, aki összeírta az iskola összes sporteredményét, nem csak a sakkról szólókat. Hogy miért csináltam? Nem is tudom. Becsülettel összegyűjtöttem negyvenöt év történéseit, csak az utóbbi öt év hiányzik. Ereklye számomra a hat meglévő krónika. 1965-ben kezdtem, s most ebből is válogathatunk a jubileumi kiadványba” – nyilatkozta Miholics Zoltán.
Mi történt azóta az egyedinek tűnő gyűjteménnyel? Mit tudtam meg 2023-ban a krónikákról Miholics Zoltántól? Ezt elárulja a következő beszélgetés.
Megvannak még a krónikák?
Persze hogy. Hatból négy nálam van, kettőt kölcsönöztem Zsok Gizellának, aki az internetre tesz fel belőle képeket a falu emlékeinek digitalizálása során. Különben az osztályomba járt valamikor, és a Pro Futuro Villa Kezw Polgári Társulás elnöke.
A hatból négy krónika (Pallag György felvételei)
Hogyan lett krónikaíró a tanítóból?
Földrajz-biológia szakos vagyok. Biológiát nem is tanítottam, senki nem tudott róla, hogy én a tornát csak kedvetelésből vittem. Mikor Bátorkeszire kerültem, nem ismertem itt senkit. A kilencedik osztályt kaptam, harminchat gyerekkel. És magyart meg testnevelést tanítottam. Mást nem. Vonzott, hogy a versenyeken mindenhol lefényképezhettem a diákjaimat, s a krónikába írtam róluk. Van bennem írói véna, amit a gyerekeink is megörököltek. De nemcsak ebben merült ki az effajta ténykedésem. Az öregfiúkkal futballoztam ötvenöt éves koromig, és hogy ne legyen veszekedés arról, hogy mikor hogyan játszottunk, minden egyes mérkőzésről írtam feljegyzést. Valami hasonlót, mint amilyet az Új Szó legendás sportújságírója, Tomi Vince szokott akkoriban. Ezt az anyagomat szintén őrzöm, képekkel van illusztrálva. És van még egy kiadvány, melyhez van némi közöm. Fiam is újságíróskodott valamikor, s ő írt rólam egy könyvet Miholicstól Miholicsnak címmel. És ebben benne van, hogy mit írtak rólam, és én mit írtam másokról. Kéznél van ez is, bármikor előhúzható.
Mi készteti a falusi pedagógust arra, hogy a sakk meghonosítása mellett több mint négy évtizeden át megörökítse iskolája sportéletének történéseit?
Én minden áron pedagógus szerettem volna lenni, mert a felmenő ágban elődeim is mind azok voltak. Ehhez vonzódtam. Én arra voltam büszke, hogy az egész család próbál valamit tenni a felvidéki magyarságért. Bennem ez túlfűtöttem jelentkezett. Szüleim 1945-tól 1950-ig nem is taníthattak, és átélték azt az időt, amiből én is magamba szívtam. Életemben a család rovására nagyon sokat szenteltem a falu sportjának. Nagyon büszke voltam, amikor megjelent az Új Szóban, hogy kerületi bajnokok lettünk sakkozó tanítványaimmal. Az is hajtott engem, hogy maradjon meg az utókornak az, ami megtörtént. És meg is marad. Nem hittem volna, hogy ennek ilyen értéke lesz valamikor, ezért nem éppen vonzó külsejűek a krónikák. Ma már tudom, minél tovább megmarad, annál többet fog érni. Sokszor bevittem a krónikákat az iskolába, megmutatni a gyerekeknek, akik a képeken nem ismerték meg a szüleiket. Most már egykori védenceim unokái járnak sakkra, mert ma is él falunkban ez a szellemi játék. Örülök annak, hogy megvan a múlt örökítve, sok gyerek el is kérte a krónikákat, megnézték, de nem szívesen adtam másnak, mert el is tűntek belőle bizonyos részek.
Tehát nem csak a sakk, hanem az iskola többi sportága is megörökítésre került…
Így van. Szépen benne van az asztalitenisz, a kosárlabda, a röplabda. Először még jégpályát is csináltam a gyerekeknek az iskola udvarán.
Ilyen oldalakat is találni a krónikákban
2015-ben egyedinek számított ez a gyűjtemény. Ez ma is érvényes?
Mint akkor elmondtam, nem is hiszem, hogy létezik még egy olyan tanító Dél-Szlovákiában, aki ennyit szentelt iskolája sportéletének. Olyan előfordulhat, hogy valaki összegyűjtötte a cikkeket, eredményeket, de hogy krónikába írta volna, arról ma sem tudok. Szerettem a sportot, de nem mertem erre a szakra menni a főiskolán, mert tanítók gyerekeként nem tudtam elképzelni, hogy mit csinálnék majd a nyújtón vagy felemás korláton. Aztán biológiát és földrajzot végeztem. És mit kérdeztek, mikor megérkeztem először az iskolába: akarok-e magyart tanítani meg testnevelést? Persze hogy, szíves-örömest, válaszoltam. Nem dicsekvésként mondom: amit csak lehet tenni szertornából, kosárlabdából, röplabdából, azt megpróbáltuk. Tehát nem csak kidobós játékot játszottunk a testnevelés órán, hanem még atlétikában is nagyon jó csapatom volt. Szívvel-lélekkel csináltam. Talán túlzottan is.
A sakkal vitte a gyerekkel a legtöbbre, országos hírűekké váltak. Mi volt ebből a legemlékezetesebb?
Háromszor volt négytagú csapatunk szlovákiai bajnok az iskolák versengésében. Lassan felkúsztunk a csúcsra a nulláról. Ennek nagyon örültem. De volt más is. Lányomból, Katalinból csehszlovák országos bajnokot neveltem az ifjúsági és a felnőtt korosztályban. Unokám, Klaudia már óvódás korában nyert a prágai Aranydió-versenyen, és iskolásként is folytatta. Szóval ő is sokra vitte.
Elmondana legalább egy történetet a sok átélt közül?
Egy szlovákiai versenyen találkoztunk Gabo Zelenay neves szlovák rádióriporterrel. Akkor még Vojnice volt Bátorkeszi szlovák neve. Azt kérdezte tőlünk, mondjuk meg neki, hol van ez a település? Megjegyezte, és pár évvel később egy esztrádműsor keretében lejött falunkba. A nagy tömeg előtt szlovákul kijelentette: itt a Miholics tanító bácsi és a sakkozói! Ilyen falu és ennyire vitte! Megverte Pozsonyt meg Kassát, az egész országot. Erre a sikerünkre nagyon büszke voltam, mert magyar iskola érte el. Tulajdonképpen megvalósult az álmom.
Már volt szó a krónikák értékéről. Mi lesz a sorsuk?
Szerintem a fiam viszi el, vagy az iskolának adom. De korai erről még beszélni.
J. Mészáros Károly
Utóirat:
Az anyag elkészülése után derült ki, hogy Miholics Zoltán 2023. március 27-én 80 éves. Írásom egyben gratuláció a tanító bácsi szép életjubileumához. Köszönettel tartozom neki a közös sakkélményekért is. Talán nem is baj, hogy a földrajz és a biológia tanításából nem lett semmi. Lett belőle más, a sportot is gazdagító életpálya.
Az utóirat utóélete
Megjelenése után az interjú gyorsan a legolvasottabb anyag lett honlapomon. Jelentkezett Miholics Zoltán egyik volt tanítványa, Dolník Attila, aki pontosította az utóiratban megjelent megállapításomat, hogy a tanító bácsi esetében „földrajz és biológia tanításából nem lett semmi”. Márpedig lett, közölte, mert Miholics Zoltán később földrajzot is tanított Bátorkeszin, és nem is akárhogyan. Egykori diákjai még emlékeznek a földrajóráira, a versenyeken elért sikereikre. Köszönöm a kiigazítást.
J. Mészáros Károly