Aki ismeri Németh Pált (szül. 1939), a nyárasdi női kézilabda elindítóját és sikeridőszakának istápolóját, a címben szereplő kérdésre azonnal rávágná, hogy semmi. Hogyan is lehetne a csallóközi sportembernek valamilyen köze az 1956-os magyarországi eseményekhez, amelynek 65. évfordulójára a napokban emlékezünk? De van! Ezt egyik legismertebb kézilabdaedzőnk honlapunknak adott életműinterjújában részletesen kifejtette. Amúgy – bevallása szerint – a politikában sose vett részt. Az volt az egyetlen kivétel. Csattanós kivétel! Történetünk a komáromi magyar gimnázium (a mai Selye János Gimnázium) falai között játszódott. Akkoriban Németh Pál is az intézmény diákja volt.
Mit vitt magával az életbe ebből az iskolából, hangzott a kérdés, melyre válaszolva részletesen kifejtette a gimnázium falai között történteket. Íme:
„Magának a komáromi gimnáziumnak volt egy atmoszférája, és ezt a hangulatot alátámasztotta az, hogy a két Komárom lányegében egy város, csak egy híd, folyó választja el a két városrészt, és ez az iskola hagyományőrző szemléletében is megmutatkozott. Érezhető volt a hazafiasságra való nevelés. Anélkül, hogy ez a sovinizmus felé ment volna el, az iskola múltját és hangulatát tisztelve belénk jött, belénk nevelődött magyarságunk tudata. Sajnos, volt egy történelmi esemény, ami nagyon befolyásolta diákéveinket. Amikor harmadikosok lettünk, akkor tört ki az 1956-as magyar forradalom. Bennünket ez fizikailag is jobban érintett, mint azokat, akik Pozsonyban éltek. Ki se kellett mennünk a Duna-partra, és hallottuk az ágyúkat a túlsó oldalról, és az események automatikusan magukkal ragadtak. Ennek volt egy politikai vonzata is. Érdekes a maga nemében. Természetesen mi elítéltük azt, ami ott akkor történt. A legidősebb diákok voltunk. Akkor az itteni politika másként értelmezte azt, amit mi láttunk, tudtunk. Ez egy olyan akcióban csúcsosodott ki, hogy egy napon összehívták az iskola összes diákját az aulába azért, hogy pártemberek jönnek közénk, és akarnak velünk kisgyűlést tartani.
A komáromi emléktábla
Mi, harmadikosok rögtön tudtuk, mi várható. Az is kiszivárgott, hogy olyasmit akarnak velünk elfogadtatni, hogy politikailag ítéljük el a magyarországi forradalmat, és megszavaztatják velünk a szöveget is. Amikor ezt megtudtuk, rögtön szétfutottunk az alacsonyabb osztályosokhoz, és mondtuk nekik, hogy ti nem tehetitek fel a kezeteket, minket fogtok figyelni, s azt fogjátok csak csinálni, amit mi az első sorokban teszünk. Rájuk ijesztettünk, ha valaki felteszi a kezét, utána eltörjük azt. Valóban meg akarták velünk szavaztatni, hogy elítéljük a magyar forradalmat. Kérték, hogy tegyük fel a kezünket, amivel megszavazzuk a szöveget. Mi nem emeltük fel a kezünket, hátra néztünk, senki nem mozdult. És akkor elkezdték mondani: tudjuk-e, hogy milyen provokátorok vagyunk? Milyen következményei lesznek nekünk, érettségizőknek? Gondoljuk, hogy beleegyeznek abba, amikor a főiskolára kell ajánlaniuk bennünket? Megnyugodhattok, hogy ennek lesz következménye, jelezték. Megijesztettek bennünket, ami nemcsak ijesztgetés volt, hanem akkoriban reális veszély is. De biztos meggondoljuk magunkat, ezért adtak egy órát, hogy akkor ismét találkozzunk. Időközben mondtuk a srácoknak, hogy továbbra is kitartunk, és így volt. Én azért lehettem ennek az egyik éllovasa – amúgy a politikában sosem vettem részt –, mert akkor még azt se tudtam, hogy főiskolás akarok-e lenni. Gondoltam, legfeljebb maradok paraszt. Ha valaki bejutott a komáromi gimnáziumba, már akkor tudta, hogy az iskola elvégzése után nagy valószínűséggel könnyebben felveszik őt a főiskolára, mert olyan tekintélye volt az intézménynek. Azt is felvetették, hogy a tanárainkat meg az igazgatót is megbüntetik, el is távolították őt később az iskola éléről. Magatartásunk emlékére 2006-ban az évfordulóra az aula falára felkerült egy emléktábla, amelyen az 1957-ben végzős diákok aláírás szerepel. Azóta is a forradalom évfordulóján megemlékezést tartanak előtte. És picit mosolygok rajta, mi, kis hősök, politikai hősök lettünk. De volt valós alapja, s azóta sem szégyelljük, igaz, egyre kevesebben vagyunk, egyre kevesebben emlékezhetünk.”
Ez volt Németh Pál esete az 1956-os magyarországi forradalommal.