Életet az éveknek! – kívántam 79. születésnapján, két nappal halála előtt. De a szokásos köszönet csak nem érkezett, mert Laci barátom már nem olvasta soraimat. Nem is olvashatta, már másfelé tartott, (el)futott a végtelenségbe.
Furcsa és fájó leírni, de megváltoztathatatlan. M(ulyadi) Nagy László (1943–2022) élete lezárult. Itt hagyta kedvenc fényképezőgépét, és azt a rengeteg felvételt se vitte magával, amit rólunk, dél-szlovákiai magyarokról készített. Emlékét őrzik köztünk.
Egy rajt pillanata esőben, jobbról M. Nagy László
Nagy futójövő előtt
Kevesen tudják, hogy a haláláig Helembán élt nyugdíjas (sport)fotós (sport)riporteri pályafutása előtt Besztercebányán atletizált, tizenkilenc évesen került az ottani Sláviába, ahol Robert Rozim volt az edzője. Nagy futójövőt jósolt neki, de csak a kerületi bronzéremig jutott. Volt azonban háromszoros szlovák bajnok és egyszeres csehszlovák bajnoki bronzérmes nyári biatlonban. Szorgalmával, teherbírásával, akaratával sok riválisának tört borsot az orra alá.
Pilzeni emlék
Bő öt évvel ezelőtti levelezgetésünk nyomán előkerült emlékeiből egy pilzeni verseny, amely a múlt század hetvenes éveibe, a sapporói téli olimpia (1972) előtti világba kalauzol. Arról, hogy hogyan rémítette meg Pavel Plocot, a csehszlovák válogatott legjobb biatlonversenyzőjét a pályán. „Mellettem állt a rajtvonalon. Kicsit irigyeltem a szerelését. Futottunk, óriási volt az iram. Igencsak szedni kellett a lábamat, hogy lépést tartsak vele. Nem engedtem nagyon messzire. A lőtéren egymás mellé kerültünk. Előbb foglalta el a lőállást. Odavágódtam melléje, és bumm-bumm pillanatok alatt eltaláltam mind az öt céltáblát. Felugrottam, amikor ő még célzott. Ahogy felálltam, rémültségében rám nézett. Azt a tekintetet soha nem felejtem el. Úgy vágtattam átadni a váltót, hogy esélye se volt utolérni...” – elevenítette fel a történetet.
A semmiből tört fel
Önszorgalommal, rengeteg edzéssel a semmiből tört fel. Közben megtanulta elviselni a kudarcokat, új erőt lelt bennük. „Ezt később mintha találtam volna. A meglepetések soha nem értek váratlanul. Mindig volt a talonban valamilyen megoldásom” – foglalta össze versenyzői tapasztalatait.
Terveztük, hogy megérné feldolgozni a nyilvánosság előtt ismeretlen sportolóii pályáját, hogy hegesztői munkája mellett miként kergette meg a mezőny inkább hivatásos, mint amatőr futóit, lövőit. Terveztük, de valahogy mindig elmaradt. Legutóbbi pozsonyi kiállítása során is magával ragadtak sport-, de főleg focifotói. Nem csoda, hiszen szerette megörökíteni azt a világot, melyben rengeteget eltöltött életéből. A sportolói múlt felidézése azonban ismét elmaradt. Sporttörténet-kutatóként és barátként is fájdalmas ez a mulasztás.
Az örökös balszélső
Sok kilométert lefutottunk együtt Dél-Szlovákia-szerte a csehszlovákiai magyar újságírók válogatottjában. Évtizedekben mérhető idő alatt. Mindig tudtuk, ha megérkezik Laci, ő lesz a csapat balszélsője. Ott futott, rohant az előreívelt labdákra, őrületbe hajszolva a védőket. És dühöngött, ha gyorsabb volt, mint az érkező laszti, ha felrúgták, mert nem tudták másképp megállítani. Aztán a meccs után szerényen előhúzta fényképezőgépét, és valamit mindig megörökített az ottani hangulatból. Fáradtan is vadászott az igazi pillanatra. Csodáltuk, ahogyan megtalálta.
Most meg csak lehajtott fejjel nézünk magunk elé, és keressük, hova futott ez a Laci?
Nyugodj békében, ahova értél!
J. Mészáros Károly