Neki köszönhető, hogy Peléből kettőt jegyez a futballtörténelem: az igazit, a fekete bőrű brazilt és őt, a tardoskeddi születésű játékost, Szikora Györgyöt, akit maguk a brazilok neveztek el fehér Pelének. És joggal. Amit 1966-ban 19 évesen elkövetett a Maracana stadion 140 ezres lelátója előtt, azt megjegyezték maguknak a dél-amerikai országban. Rio de Janeiróban játszott két barátságos mérkőzést a brazil és a csehszlovák válogatott, s a második 2:2-es döntetlennel zárult.
„Én rúgtam az egyik gólt, méghozzá úgy, hogy Manga kapusnak még mozdulni sem volt ideje, mert egy jobboldali beadást húsz méterről kapásból vágtam a hálóba. A brazilok hozzáértésére jellemző, hogy megtapsolték a gólomat. Ez ritka gesztus, másutt aligha fordult volna elő, engem is meglepett” – idézte fel a gólszerző pályafutása fénypontját „Szikora, a fehér Pelé” című könyvben, majd így folytatta: – Ezek után írták a brazil lapok, hogy a pályán két Pelé volt – egy fekete és egy fehér. Ez a szakvélemény bejárta a világsajtót, akárhova érkeztem, mindenütt sztárnak tekintettek, fényképeztek, nyilatkoznom kellett, és számos kecsegtető ajánlatot kaptam világhírű, gazdag egyesületektől.” Megkereste a New York Cosmos, ahol Pelé is játszott, a Penarol Montevideo, a Racing Buenos Aires. Lóránt Gyula, a híres magyar Aranycsapat volt játékosa két órán át győzködte, hogy menjen csapatába, a német bundesligás Kaiserslauternbe. De Szikora nem akart külföldön maradni, haza húzta a szíve.
Batta György jó barátja volt, idézett könyvében emlékfüzérekben tálalja a kiváló játékos, majd edző pályafutását, annyi tanulság van fehér Pelénk életútjában, hogy mindegyik időszakot külön lehetne említeni a maga leckéivel. Iskolában oktathatnák, mert sorskérdéseink is visszaköszönnek belőle. A célratörő gyerek rakétaszerű feltörése, a hírnév megélése, a kisebbségi lét hátulütői... Batta a legnépszerűbb és legismertebb dél-szlovákiai futballistának tartja. „Játékát művészi szintre emelte, csapatépítő tudása jóval nagyobb, mint a lapokban naponta szereplő, ajnározott többieké” – írja és hozzáteszi újságírói tapasztalatát is: Szikora sohasem tagadta, hogy magyar, és sohasem szégyellt anyanyelvén megszólalni. „Vállalt magyarsága okán faragatlan játékostársai gyakran megkeserítették az életét. A pályán azonban mindig kimagaslót nyújtott, nem gürcölés, hanem élvezet volt számára a foci. A sors rendkívüli tehetséggel áldotta meg, ám rendkívüli érzékenységgel verte” – olvasható jellemzésében.
Még sokan élnek köztünk, akik szívesen emlékeznek Szikora zsenialitására, szokatlan megoldásaira. Nem véletlenül jártak passzai miatt mérkőzésre a pozsonyi Interben töltött évei során, s az sem feledhető, hogy edzőként legtöbbször végveszély esetén tűzoltónak, a csapat megmentőjének szerződtették, mert sajátos hozzáállásával kisebb csodákra volt képes védenceivel. Ötvennyolc évet kapott az élettől, keveset, de szíve, betegsége nem engedte tovább. Szülőfalujában, Tardoskedden 2005 decemberében helyezték örök nyugalomra, 2006 óta a helyi stadion viseli a nevét.
Életének lapjai tálcán kínálják a kibontható témákat: a hat-hétéves kis dugóról, aki gumilabdával gyakorolt a tardoskeddi udvarukon, miközben a híres rádióriportert, Szepesit utánozva közvetítette célba tartó lövéseit; a kamaszfiúról, aki labdaszedő társaival abban versenyzett egy tábla krumplicukorért, hogy ki találja el visszarúgáskor többször a kapufát; a tizenöt éves srácról, aki a tardoskeddi első csapatban bombagóllal mutatkozott be, amiért apja összecsókolgatta; a tinitehetségről, akit tizenhét évesen Komáromból szippantott soraiba a pozsonyi Inter, s játszott mezében számtalan emlékezetes mérkőzést; a középiskolásról, aki Érsekújvár és Komárom érintésével végül a pozsonyi Duna utcai gimnáziumban érettségizett, és tiszta egyesre; az egyetemistáról, aki otthagyta a testnevelést, nem fejezte be a jogot, és végül első osztályú edzői oklevelet szerzett; a megcsodált labdarúgóról, aki azért leste a brazilok és Puskás Öcsi játékát, hogy magáévá tegyen egy ellenfelet ámító rúgásnemet, s mindig valami meglepővel szolgáljon a pályán; a biztos lábú tizenegyes-végrehajtóról, akinek hat év alatt játszott huszonegy válogatott mérkőzésen egyszer sem adatott meg, hogy a fehér pontra tegye a labdát; a DAC-ba visszatérő játékosról és edzőről, aki majdnem bajnok lett 1991-ben a dunaszerdahelyiekkel; az alapos szakemberről, aki azt szerette, ha maga nézheti meg az ellenfelet, s akinek a kiváló kapus, Ivo Viktor is gyűjtötte az információkat; az élvonalbeli játékosról, akiről sokan azt hitték, hogy többszörös milliomos volt...
Ez mind külön történet. Egynél azonban mégis meg kell állni: 1969 volt Szikora György játékoskorának legszomorúbb éve, ekkor kezdődött az az időszak, ami pályafutását ketté törte, mert egy évvel később nem vitték ki a mexikói világbajnokságra, pedig ott lett volna a helye a csehszlovák válogatottban. Már az öltönye is megvolt, mégsem utazhatott. Meghiúsult élete legnagyobb álma. Minden a csehszlovák–magyar világbajnoki selejtezővel indult. Szikora csúcsformában volt a prágai visszavágó előtt, de az egyhetes edzőtáborban Marko edző naponta megkérdezte tőle, vállalja-e a játékot a magyarok ellen. Görcsölő gyomorral, nyomasztó felelősség és a gyanúsítgatások kereszttüzében lépett pályára. A meccs előtt néhány szót váltott ismerőseivel – két játékossal, Mészöllyel és Szűccsel, valamint Szepesi rádióriporterrel. A meccs előtt Marko újra elmondta gyanúsítgató kérdését, majd olyan posztra állította be Szikorát, ami nem volt a kenyere. Nem ment neki a játék, a félidőben kérte, hogy cseréljék le, nem akart tovább szenvedni, de mégis maradt. Elmondása szerint az öltözőben Adamec odaállt fölé, és megvádolta, hogy szándékosan játszott rosszul, és elárulta Mészölyéknek a taktikát. Aztán mégis lecserélték, utána egy világ omlott össze benne. A balszerencsés selejtező után minden csehszlovák játékosnak megbocsátottak a szurkolók, csak az év játékosa cím várományosának, Szikorának nem. Levelekben becsmérelték, feleségét megpofozták a villamoson, őt hazaárulónak bélyegezték, kiszúrták autója gumiját a háza előtti parkolóban. Ebben a lelki teherben kérte Marko szövetségi kapitányt, hogy két-három meccsre hagyja ki a csapatból. Marko ki is hagyta, de elfejtette visszahívni, még az 1970-es világbajnokságra sem vitte ki, arra hivatkozva, hogy sérült, de kutya baja nem volt. Ez az igazságtalanság olyan törést hozott Szikora életében, amit már nem tudott kiheverni. „Meg kellett tanulnom nekem is, hogy egy futballista, bármilyen jelzőkkel illették azelőtt, addig érdekes csak, amíg az igát húzza, akár egy ló. Mihelyt elront valamit, az emberek többsége elfordul tőle, alig akad, aki segítene” – vallotta be később.
Saját sorsáról rajzolt egy szomorú, de valós képet.
J. Mészáros Károly