A női kézilabdában jártasak biztosan hallottak róla, látták elviharzásait a pályán, ötletes passzait és nem utolsósorban rengeteg gólját az ellenfelek kapujában. De más sportbarátoknak sem ismeretlen a neve. Tóth Erzsébet az elmúlt két évtized kézilabdasportjának nagy egyénisége Szlovákiában. Visszapillantásra hívtam, s az alábbi interjú született belőle. Rövidített változata az Új Szó 2020. május 16-i számában jelent meg.
J. Mészáros Károly
Masszőr a kézilabda ötszörös királynője
A kapuból a sorozatos gólgyártásig jutott, sportolói pályafutása még nem ért véget, bár már csak kedvtelésből kézilabdázik. Sportágában századunk első két évtizedének meghatározó alakja volt, ötször választották az év játékosának Szlovákiában. Tóth Erzsébet Csallóközaranyosról indult, jelenleg a Zlín melletti Napajedlában él. Masszőrszalonja van, főállásban éttermi pincér és edzői énje is foglalkoztatja.
Mások már talán el is felejtették, hogy kézilabdáztak, Tóth Erzsébet azonban négy iksszel a háta mögött még mindig játszik a cseh első ligában. Mi tartja a pályán ilyen hosszú ideig?
Két évtizede vagyok a kézilabda világában, már a vérembe került, nem lehet csak úgy abbahagyni. A kor az megállíthatatlan, én viszont tényleg szeretem kedvenc labdajátékomat. Mindig komolyan vettem, beleadtam mindent, akárhol játszottunk. S nemegyszer azon töprengtem, mi lesz, ha kiöregszem az élsportból. Mert tök fittnek kell lennem ahhoz, hogy negyvenkét évesen futkoshassak a pályán. Nekem így pont jó. Heti egy-két edzés, ami ugyan kevés, de azért mégis valami. Néha a meccsek is beleférnek. Nem profi szint, mint mikor csak ez volt a munkám. Nem tudok belőle teljesen kilépni, mert szeretem. Nem érzem magam negyvenkét évesnek, s az a szerencsém, hogy elkerülnek a sérülések, a pályára lépek, és a száz százalékot tudom nyújtani az I. ligában. Csak az a gondom, hogy sok mindent akarok egyszerre csinálni.
Valóban kapusként kezdte Csallóközaranyoson? Mikor és hogyan?
Tízéves lehettem, és Farkas Ágival harcoltam a kapuba kerülésért. Az még Fábián Ferenc edző érájában volt Csallóközaranyoson. És nem is ment olyan rosszul a kapuban. Akkoriban még kinn játszottunk, aszfaltpályán, s anyukám mindig a kapu mögött állt, biztatott, rengeteg erőt adott. S bár két évig tartott, a kapusposzt nem volt az igazi. Ki akartam menni, gólokat lőni, passzolni, futni. Idővel kisírtam magam a kapuból, meglágyult az edző szíve, és a többiek közé engedett, így maradtam mezőnyjátékos.
Hogyan jött rá, hogy képes lesz szinte futószalagon lőni a gólokat?
Mikor kiengedtek a kapuból, elkezdtem játszani, dobáltam a gólokat, nyolcat, tízet. Megfogtam a labdát, és bement. Felugrottam, ilyen csel, olyan csel, és a kapuba találtam. Az edző azt gondolhatta, ebből lesz valami, és többször már nem állított kapusnak. Tizennégy évesen már simán játszottam bal vagy jobb átlövőt, mindegy volt, hova küldenek. Még a nőkkel is voltam Čadcán. Eljött hozzánk Fábián Ferenc, és közölte, hogy elvinne Észak-Szlovákiába. Anyukám féltett, de elengedett. És fél percet játszottam is a szélen. Azt soha nem felejtem el.
Alsó korhatár akkor még nem volt a kézilabdában?
Nem tudom, hogyan csinálták, de csinálták, és játszhattam. Látták az edzők, hogy van bennem tehetség. Egyszer tizennyolc gólt dobtam, és kiállítottak.
Soknak tartották a góljait?
Nem azért küldtek le, de azt ne kérdezze tőlem, miért jött a piros lap, az már régen volt.
Aki négyezernél többször eredményes hivatalos mérkőzésen, arra könnyem ráragad a gólzsák jelző. A balkezes irányító és átlövő, Tóth Erzsébet játékában azonban benne vannak a meglepő átadások, lát a pályán és gyorsasága révén mindig egy lépéssel a többiek előtt jár, jellemezték fénykorában. Ilyennek születni kell, vagy más is hozzájárul?
A tehetség nem elég. Mikor elmentem otthonról, tizennyolc éves voltam. Először Eperjesre igazoltam, fél év után Nagymihály következett. Ott keményen meg kellett dolgozni. Amilyen edzéseket vezetett Lukačin vagy Daniš, olyan ma nincs. Azt mondaná rá a fiatal lány, ebből elég, megyek haza. Más világban élünk. Amit mi edzettünk, az mai szemmel hihetetlennek tűnik. Futás, kondi, gyorsaság... Minden hétfőn negyvenöt percet futottunk a focistadionban, s az edző jegyezte, hány kört tettünk meg. Harmincöt kört számoltam meg, azt hittem, kinyomom a tüdőmet. De ez csak egy edzés volt. Erdőben futottunk, biciklizés, úszás, minden volt. És ezért köszönet jár az edzőknek, mert segítettek a csúcsra jutni.
A kívülállónak, a kevésbé eredményeseknek a góldobás kemény dió, alig teljesíthető lecke. De mi a góldobás Tóth Erzsébetnek?
Minden meccsen arra ügyeltem, hogy gólok is legyenek, meg arra, hogy figyeljek is közben. Mert nem mindig a gól a legtöbb, hanem a statisztika. Örültem, nekem nem kellett sokat csinálnom ahhoz, hogy gólt dobjak. Felugrottam, és bement. Egy csel, két csel, és már helyzet adódott. De közben gondolkozni is kell, tényleg kicsit gyorsabbnak kell lenni, mint az a játékos, aki előttem áll. És nemcsak a góloknak örültem, hanem annak is, ha jól passzoltam. A másikat is igyekeztem játékba hozni. Volt mikor öt gólt dobtam, de sok gólpasszom volt. Aki edzőnek mondható, az észrevette. Az igazi mesterek még jobban méltányolták, mint a gólokat. Jó edzői kezekben voltam.
Jó döntésnek tartja, hogy tizenéves fejjel elhagyta szülőfaluját. Hosszú évekre Kelet-Szlovákiába, főleg Nagymihályba költözött, aztán nyugat-szlovákiai és bécsi kitérővel Csehország morva területén kötött ki. Ha egyszer befejezi a kézilabdapályán, milyen mérleget készít játékosi pályafutásáról?
Ennek így kellett lennie. Ha vártam volna még Aranyoson, akkor rá egy év múlva mehettem volna Győrbe. És soha nem tudni, mi lett volna, ha tizenkilenc évesen oda kerülök. Szinte biztos, hogy karrierem lett volna. De így döntöttem.
Inkább akkor azt kérdezem: milyen volt az az út, amit megtett?
Aranyoson minket, helyieket semmibe sem vettek. Nem arról volt szó, hogy kaptam esélyt elmenni Eperjesre, hanem arról, hogy kicsit bántott minket, hogy aranyosiak vagyunk. Úgy vettek bennünket, falusi libák vagyunk, nem tudunk se szlovákul, se sehogy. De az jó volt, hogy játszottunk. Jártak a falunkba máshonnan is játékosok, idősebbek, őket mindig istenítették. Volt is pénz Aranyoson, de mi, helybeliek szinte soha semmit nem kaptunk belőle. Elnyomtak bennünket, mert biztosak voltak abban, velünk azt csinálhatnak, amit akarnak. Azt hitték, soha nem megyünk el a csapatból, mert addig egy játékos sem hagyta el Aranyost, ha falusi valaki, nem tud semmit. Mindig kivételeztek azokkal, akik jöttek. Nagyon bántott, hogy idáig jutottam, hogy semmit nem kapok a játékért. Akkor már volt a fiam is, s szerettem volna valahova elmenni, ahol fizetést is kapok. Jártam már ide-oda a korosztályos válogatottal, s az eperjesi edző megszólított, hogy menjek hozzájuk. Megmondták a feltételeket, s úgy gondoltam, ez egy olyan alkalom, amivel élnem kell. Fiam is van, nem maradhatok jövedelem nélkül. Még annak ellenére is, hogy úgy fognak rám nézni a faluban, ahogyan fognak. Ekkor döntöttem a távozásról. Azért nem vártam, mert nagyon jó ajánlatot kaptam, és aláírtam a szerződést két évre. Ne tudja, milyen volt az első meccs, mikor Aranyosra mentünk játszani.
Kifütyülték?
Leköpködtek, lekiabáltak.
Egy olyan lépést tett, amire addig nem volt példa a faluban...
Mindig mondtam a vezetőknek. Mi abban a baj, hogy távoztam? Azt gondolták, hogy nem vagyok képes elmenni, szerintük mi, aranyosiak nem visszük semmire, s mikor itthon voltunk, nem vettek semmibe bennünket, ránk se néztek. De az jó volt, hogy jól játszottunk, rólunk beszéltek, de soha nem kaptunk érte semmit. Azért így se mehet... Mikor először jötten haza az eperjesiekkel, tele volt az egész csarnok, kiabáltak, anyukám akkor nagyon sírt. El is ment közben, pedig mondtam neki, hogy ne jöjjön a meccsre, mert biztos nem jó vége lesz. De eljött, és sírva ment haza. Akkor mondta, hogy vége, senkivel nem fog Aranyoson beszélni. Mikor ez feledébe merült, mondták nekem, hogy büszkék rám. Látták, hogy befutott a karrierem, gyakran olvastak rólam az újságban, játszottam a válogatottban, a legjobb kézilabdázó lettem, s elfelejtették az ominózus esetet. Annyit meg kell mondjak: azok, akik akkor úgy viselkedtek, ahogy viselkedtek, mert neveket nem illik mondani, mindannyian utólag bocsánatot kértek. Nekem ennyi elég volt.
Ha tömören összegezni kellene: milyen volt a profi pályafutása?
Biztosan sok lehetőséget kihagytam, a válogatottban is, de ha mérlegelnem kellene, szép emlékek jönnének elő. Büszke vagyok a pályafutásomra. Minden egyes állomására emlékszem, 2018-ban a Mol ligás Hodonínban volt az utolsó megálló. Mikor Nagymihályban játszottam, jött az akkori nagy bécsi Hypobank, de a kelet-szlovákiaiak nem engedtek el hozzájuk. Mehettem volna Magyarországon akárhova játszani, de nagyon szerettek Nagymihályban, és tényleg nem engedtek el sehova. Sok lehetőségem kimaradt, tehát pályafutásom lehetett volna még jobb, de mindig úgy gondoltam, hogy nagyon jó helyen vagyok, s igazán kiváló kézilabdát játszottunk. Nem volt miért elmenni, jól éreztem magam. Profi éveket éltem át a kelet-szlovákiai csapatban. Bajnokok Ligáját, EHF-kupát játszottunk, az ország legjobb együttesében kézilabdáztam.
A nagymihályi időszak hagyta a legmélyebb nyomokat is?
Mindenképpen. Tíznél több évet voltam ott. Az első két évben, ott játszottunk a ligában, de nem voltunk a csúcson. Aztán jött szponzornak a Chemkostav, ami olyan lökést adott, hogy mindig bajnokok lehettünk. És jártuk a világot, aztán 2003-ban először lettem az év kézilabdázója. Úgy éreztem, megérdemeltem, végre valaki felnézett egy magyar lányra, és azt mondták róla, a válogatottban is jó, a klubcsapatban is. Addig úgy véltem, nem fog rám senki felnézni, mert magyar vidékről vagyok, csak csodálkozni fognak rajtam. Akkor jöttem rá, hogy figyelnek az emberek, nézik a játékomat. S mikor a legjobb kézilabdázó voltam, felfogtam, hogy valamit tényleg jól csinálok, s azt mások is látják.
Aligha hagyná ki visszapillantásából, hogy ötször (2003, 2004, 2005, 2010, 2011) volt az év játékosa Szlovákiában. Milyen súlya van ennek az ankétgyőzelemnek?
Büszke voltam rá, nagyra voltam tőle. Ez mindenkire érvényes, aki ezt kiérdemli. Látja, hogy van értelme annak, amit csinál. És hajt tovább. Mert az ankétgyőzelem nem elég, mindig folytatni kell. Menni a cél után, mert újabb sikerekre vágyik az ember. Nem sokan vagyunk, akik átéltük azt az örömöt, hatalmas büszkeséggel jár. És utána sincs megállás.
Nyolcvanötször volt válogatott, négyszázötvennél több gólt dobott címeres mezben. Miről árulkodik ez a két szám?
Azt nem tudom, de azt igen, hogy kevés, mert sokat kihagytam a válogatottban. Ez hiba volt, ami sokszor előfordult, hogy nem mentem el az edzőtáborba. Erre nem voltam büszke.
Miért hagyott ki annyit?
Különböző okok miatt. Sokszor nem volt hova tennem a kislányomat. Ha valahol egyedül élsz, nem könnyű mindig menni a válogatottba, s közben a gyerekkel is törődni. Volt amikor elvihettem magammal, de gyakran utaztunk valahova. Vagy előfordult, hogy megbetegedett, s olyan helyzet állt elő, hogy nem tudtam vállalni a szereplést. Ez nem azért volt, mert nem akartam. Az is előfordult, hogy megsérültem, műtéten estem át. Egyszerűen sokszor összejött, amikor nemet kellett mondanom.
De azért eljutott a válogatottal számos helyre, hiszen még így is nyolcvanötször húzta magára a címeres mezt...
Voltunk például a londoni előolimpián is, 2011-ben, ahol egész Anglia megtudta, hogy ki a „Tóthová Slovakia”. Az szép élmény volt!
Szókimondó ember hírében áll. Szószólója volt a nagymihályi játékossztrájknak, vagy grafológiai szakvéleménnyel igazolta a zlíni szerződése érvénytelenségét, hogy csak a legemlékezetesebb eseteket említsem. Nem tűri az igazságtalanságot?
Ez igaz. A nagymihályi sztrájk nem miattam volt. Csak beleavatkoztam egy olyan helyzetbe, ami az igazságot védte. Tudom, hogy akkor az edző hibát vétett. Ha jól emlékszem, elküldtek egy játékost, és emiatt elkezdtünk négyen sztrájkolni. Abba is véletlenül keveredtem bele, mert olyan vagyok, ha tehetem, kiállok a barátok mellett. S ha tényleg tudom, hogy nincs valakinek igaza, akkor tudtára adjuk. Végül minden jóra fordult.
És a zlíni ügy?
Tényleg szomorú volt. Amit májustól majdnem októberig átéltem, az nagyon idegfeszítő volt, mert azt hittem, soha nem fogok már kézilabdázni. Ráadásul akkor, amikor végre a bécsi Hypobankba kerültem, és nem játszhattam. Mikor az edzőm megmutatta, milyen szerződést küldtek új klubomba az előző állomáshelyemről, Zlínből, normálisan hanyatt vágódtam. Ilyen nincs, mondtam. Én ezt nem írtam alá! A szerződésbe ceruzával volt az utolsó lapra írva, hogy mennyi pénzért maradtam Zlínben. Közben pontatlan volt a címem, s a végén volt egy rövidke aláírás, amire rögtön mondtam, ez nem az enyém. És aztán kezdődött... Voltam személyesen Zlínben is, hogy adják oda az én másolatomat, mert mindegyik négy példányban készül. Csak hímeltek-hámoltak. Tízezer eurót akartak értem, de nem fogták fel, hogy nem ad a játékosért semmilyen klub pénzt. Már nem abban a világban éltünk, mint tíz-húsz évvel ezelőtt, amikor az átigazoló kézilabdázóért pénzt fizettek. Ráadásul majdnem negyven éves voltam. Kiadott volna értem tízezer eurót egy átfaxolt szerződés alapján? Medializáltuk az esetet. Aztán úgy lett vége, hogy a Hypobank e-mailt küldött Zlínbe, amelyben közölte, hogy ők hamisítás miatt beperelik a morva klubot, s nekik mindegy, hogy tíz vagy húsz évig elhúzódik az ügy, és nem fogok játszani. Akkor már volt igazolásom a grafológustól, hogy érvénytelen a szerződés. Másnap jött vissza a válasz, beleegyeztek, hogy a Hypobank játékosa lehetek, de tovább ne firtassam az ügyet, mert tízezer euró bírságot kapok. Nagyon kellett nekik az a tízezer! Már nem adtam bíróságra őket, hiszen elküldték, hogy szabad játékos vagyok. Addig nem edzhettem Bécsben, semmit nem csinálhattam. Szinte az összes pénzem ráment arra, csak a telefonszámlám háromezer euró volt.
Ebből is kiderül: nem tűri az igazságtalanságot...
Nem bizony. Sok játékossal voltam pályafutásom alatt, láttam, hogyan odanyomták közénk, mindent megkaptak ingyen, mert mögöttük mindig állt valaki. Mögöttem az életben senki nem állt. A szüleim se. Ugye, mi onnan faluról, magyarok vagyunk. Mit akarunk?. Amit kialakítottam magam körül, azt mind egyedül csináltam. Nekem senki nem segített. Aztán jönnek olyan gáncsok, mint a játékossztrájk meg szerződéshamisítás. Ez tényleg elszomorító. Mert a sportban is történnek olyan dolgok, amit nehéz elviselni. Minek mentem volna Zlínbe, hogy máshol kétszer annyi fizetést kapok.
A Zlín melleti Napajedla városban él. Elárul valamit a magánéletéről is?
Nem vagyok egyetlen gyerek a családban, van egyidősebb és egy fiatalabb fiútestvérem. Kislányom, a tizenegy éves Barbara itt jár iskolába, négy nyelven – szlovákul, csehül, angolul és magyarul – beszél. Okos kis tojáska. Jól megy neki a suliban, egyeseket hoz haza. Fiam, Attila otthon van Szlovákiában, előtte Németországban volt. Barátnőjével él, Komáromban dolgoznak.
Hogyan lett a kézilabdás kezéből masszírozó kéz, minthogy masszőrszalont is üzemeltet?
A profi karrierem befejezése után elkezdtem munkába járni, étteremben dolgozom. Ez tetszik, hiszen húsz év után csinálok valami mást, ami motiváló is. Mindig akartam masszőrködni, de a tanfolyam nem jött össze. Azt is mondtam, hogy ha egyszer nem fogok kézilabdázni, a sport mellett maradok, s elvégzem a masszőrtanfolyamot. Ez sikerült is, de más téren is továbbképeztem magam, s azóta nemcsak masszírozok, hanem mellette mással is foglalkozom. Munka mellett nyitottam a szalont, és még a kézilabdának sincs teljesen vége, hiszen időnként járok az I. ligás Otrokovicébe. Tehát három fronton vagyok jelen. A koronavírus alatt egyelőre bezárt a szalon, az étterem azonban más formában, de üzemel. Edzések sem voltak közben, de a csapatot már benevezték újra az I. ligába. Ha előtte két hétig simán fogok edzeni, tudom, hogy a pályán minden rendben lesz. De közben olyan döntés előtt állok, hogy az étteremről muszáj lesz lemondanom. Felváltva szinte mindig dolgozom, még kézilabdázni is akarok, s ott van a lányom, akivel szintén kell foglalkozni. Ez rögtön négy dolog. Egyről kénytelen leszek lemondani, mert ez így már nagyon sok. Masszírozhatok a szalonban, amit Otrokovicén is megtehetek, amellett, hogy kézilabdázom. Ráadásul megbeszéltem az edzővel, hogy neki is besegítek.
Említette, hogy nagyon elfoglalt ember. Hétköznapjaira is érvényes, amit kézilabdából hozott magával, vagyis hogy lát a pályán és mindig egy lépéssel a többiek előtt jár?
Picit jelentkezik. A hétköznapok már a fáradtságot is magukkal hozzák. Mert az ember jól is akar élni, oda is akar figyelni a gyermekeire... Annak örülhetek, az életem olyan irányba fordult, hogy van értelme, mert látom a gyerekeken, megvan mindenük, egészségesek, boldogok. Én azon töprengem, hogy jó legyen nekem is, mert a kézilabda hiányzik. Azt hittem, soha nem fogok kiöregedni, és itt van. Valamikor a harmincéves is túlkorosnak tűnt a pályán. Manapság tizennyolc éves gyerekek játszanak egy csapatban. Soha nem lesznek jó kézilabdázók, mert az edzőtől nem tanulnak meg sok mindent. Azoktól tanulnak, akik mellettük játszanak. Ha ott van vele egy harminc-, harmincöt vagy negyvenéves, attól elleshet bármit, fiatal társaitól aligha. Mi nem vehetjük alapul a svédeket vagy a hollandokat. Nekik a vérükben van minden. Egészen más emberkék. Tizennyolc évesen is jobbak lesznek, mint a mieink. Sem Csehországban, sem Szlovákiában az utódaink már nem lesznek olyan szinten, mint amilyenen mi voltunk. Ezt mindig mondom, és ez így van. Nézze meg a válogatottat, hogy milyen. Olyan játékosok vannak köztük, akik a mi éránkban soha nem lehettek volna válogatottak. Még a padon sem ültek volna.
Ez azt jelzi, hogy mennyire visszaesett nálunk a kézilabda...
Hát igen. Akárhova mennek, mindenhol kikapnak.
Tizenéves korában kiröppent Csallóközaranyosról, megjárta a női kézilabda néhány közép-európai magaslatát. Nem vágyik haza?
Vágyok, de nagyon. Nem is tudja, mennyire fáj a szívem. Tizennyolc éves koromtól a szüleimet csak hébe-hóba láttam, mikor hazajutottam. Felmerül a kérdés, hogy jól döntöttem-e akkor, mikor elmentem hazulról. Azt egyértelműen nem tudom eldönteni, hogy milyen húzás volt az akkori döntésem. Mi lett volna, ha otthon maradok? Kézilabdáztam volna, mint a többi aranyosi csaj, most otthon ülnék, a kertben kapálnék, volna iksz gyermekem. Ez várt volna rám. Mégis azt mondom, hogy jól döntöttem. Ahogy nézem a régi barátnőimet és egykori játékostársaimat, lényegében mindannyian otthon ragadtak, soha nem mentek sehova. Falusi csajok maradtak. Ha lenne még egy életem, mégis ezt választanám. Inkább otthon maradnák, és a közelben valahol, Magyarországon kézilabdáznák. Haza tudnák járni, mindennap látnám a szüleimet. Sok évet elveszítettem azzal, hogy nem láttam őket, nem voltam ott, mikor probléma volt. Egy éve voltam otthon, mikor az apukám nagyon beteg volt. Egy hétre haza mentem, segítettem neki abban, hogy felépüljön. Fáj, hogy nem lehetek velük. Ez nagyon nem jó érzés. És mostanában sem tudok hazamenni, mert mindig valahol vagyok, meg legutóbb a koronavírus is elválasztott egymástól bennünket.
Ki Tóth Erzsébet?
Tóth Erzsébet (ismerői Böbének hívják, szül. 1978) századunk első két évtizedében a szlovákiai női kézilabda meghatározó egyénisége volt. Gólerős bal kezes irányító, átlövő. Csallóközaranyosi származású, de Nagymihályban érett nagy játékossá, kézilabdázott Vágsellyén és a bécsi Hypobankban, valamint három csehországi klubban is. Ötször volt Szlovákia legjobb női játékosa (2003, 2004, 2005, 2010, 2011). Háromszor (2003, 2006, 2007) lett a nagymihályi csapattal szlovák, egyszer (2012) a Porubával cseh bajnok. Nyolcvanöt válogatott mérkőzésen 455 gólt dobott. A morvaországi Zlín melletti Napajedlában él.
Írta: J. Mészáros Károly