Jubilál a gútai dzsúdó atyja. Madari Béla 2017. szeptember 21-én töltötte be hetvenedik életévét. Ő is azok közé tartozik, akik sportágat honosítottak meg Dél-Szlovákiában, a csallóközi városban. Születésnapja alkalmából gratulálunk, és közreadjuk a vele készült interjút, amely a meghonosítás negyvenedik évfordulója alkalmából tartott ünnepségen készült 2014. június 16-án.
Katonaként Karvinán ismerkedett meg a dzsúdóval Madari Béla. Annyira megtetszett neki, hogy leszerelés után Gútán is folytatta. A klub hőskoráról, az első nyolc év emlékeiről vallott.
Honnan jött az ötlet? Hogyan hozta Gútára a dzsúdót? Hogyan lett a helyi apostola?
Ez most már nagyon könnyű kérdés, mert tudom rá a választ. Katonaként a Baník 1. Máj karvinái csapatban bunyóztam. Mikor leszereltem, hazajöttem, nálunk nem volt semmilyen lehetőségem folytatni. Pozsonyba kellett volna edzésekre járnom a ČH-ba, ami messze volt. Kénytelen voltam magam dolgozni, edzeni. S ekkor jött a gondolat, mi lenne, ha itthon saját edzéseim mellett gyerekekkel is foglalkoznék. Elindítanék egy csapatot. Nagyon nehéz volt!
Hol kezdtek? Annyit tudni, hogy 1974 januárjában indultak be. Mivel?
Akkor merült fel az imént említett gondolatom. Barátom, Mészáros Feri volt az úttörőház igazgatója. Vele beszéltem meg, miben tud nekünk segíteni. Például kölcsönadta a mikrobuszukat, ami abban az időben akkora plusz volt, hogy el sem lehet képzelni. A toborzás, a propagációs munka, ami mindennek az alapja, volt a legnehezebb.
Egyedül indult, aztán elment társakat toborozni?
Nem, nem.
Vagy kihirdettette a városban, hogy ekkortól fogunk edzeni, gyakorolni?
Keményfejű gyerek vagyok. Ha valamit a fejembe veszek, azt legtöbbször végrehajtom. Eltökéltem magamban, hogy én ezt megcsinálom.
Hogyan csinálta végig?
Az első az volt, hogy elmentem Kertai András, a város kommunális vállalatának igazgatója után, és megkérdeztem Bandi bátyámtól, hogy mit szól hozzá. Azt mondta, rongyrázó egyesület, de ha van időd, akkor csináld. Ez volt az ő támogatása, áldását adta rá. Ezután jött az, hogy hol legyenek az edzések. Az iskolában volt kihasználatlan tornaterem, délután kongott az ürességtől, semmi sem történt falai között. Ezt észre kellett venni. Segítségre azonban nem akadtam. Sajnos, az igazgató is úgy állt hozzá, hadd ne mondjam a nevét, hogy nem, nem és nem. Jártam a nyakára. Mikor megunta, azt mondta, ha még egyszer jövök, kidob. Próbáljuk ki, válaszoltam. Aztán mégis belegyezett. Azt javasolta, hetente kétszer, én rákontráztam, hogy háromszor. Mikor azt mertem mondani, hogy kellene valami a tisztálkodásra is, majdnem bevágta az ajtót mögöttem. Volt egy felszerelt zuhanyozójuk, amit a takarítónők használtak raktárnak, és nem lehetett oda bemenni. Csináltunk tolvajkulcsot, és titokban bejártunk. A takarítónők bejelentettek minket, hogy nedvesség van ott, tönkremennek a dolgaik. De ezt az emberi irigységet is átvészeltük. Nem volt szőnyeg, de nem az volt a legfontosabb, hanem az, hogy nem volt gyerek se!
Hányan voltak az első edzésen? Egyedül volt? Egyedül nem lehet dzsúdózni...
Nem is dzsúdóztam.
Hogyan lett gyerek az edzésen?
Komoly kérdés volt. Eljártam a suliba a testnevelési órákra. Bemutattam néhány dolgot a dzsúdóból, s mondtam a srácoknak, ha van kedvetek, akkor este hol találkozunk. Mit ad Isten, tízen eljöttek. Első alkalommal. Úgy örültem! Akkor csak beszélgettünk, nehogy elriasszam őket. Akadt olyan is, hogy a szülők letiltották a fiukat, attól féltve, hogy eltörik a csontja. Aztán mehettem a szülők után... Minden rossz tanuló dzsúdózni akart! A társaságot azért nem tudtam jobban feltölteni, mert nem volt több olyan képességű ember, akit be lehetett volna venni közénk. Tizenhatan voltunk alaptagok, aztán felmentünk huszonnégyes létszámra. De jó volt, hogy nem voltunk többen, mert könnyebb volt velük dolgozni. Szőnyegünk még nem volt akkor, Komáromból hoztuk el a birkózószőnyeget. Olyat, amit ők már nem is használtak. Csomós, kiszakadozott, poros volt, de a lényeg az, hogy szőnyeg volt. Mondtam a gyerekeknek, hogy oda essenek, ahol van valami rajta, mert máshol megérzik a parketta keménységét. De még így meg kellett tanulniuk a parkettára esni. Ez így ment jó egy évig. Addig versenyre sem jutottunk el, csak edzettünk, egymás között bunyóztunk.
Emlékszik az első versenyre?
Hetvenhat januárjában volt, éppen a Karviná Nagydíján mutatkoztunk be, ahol több mint kétezer gyerek versenyzett. Fülöp Otttó megnyerte a nagydíjat a 36 kilósok között. Kilencvenvalahány induló közül. Volt versenyzőtársaim révén a Karvinái Úttörőház díszvendégei voltunk, egy víztározó melletti gyönyörű kastélyban szállásoltak el bennünket. Külön főztek nekünk, elvittek bálba, még nevelőnőt is adtak a gyerekeknek. Szóval emlékezetes volt az első!
És a folytatás?
Nagymihálytól Děčínig egy csomó városban megfordultunk. Felsorolni is sok lenne: Kassa, Zsolna, Turócszentmárton... Mind nagydíj volt. Minket mindenki lenézett. Kezdő, keveset tudó csapat voltunk. Nagyon nehéz volt ezt az árkot átugrani, bizonyítani...
De azért voltak eredmények is...
Fülöp Ottó hat évig nem kapott ki, olyan volt mint a gumilabda. Ha ledobtad, felpattant. Testvére, Gyuri ugyanúgy. Havetta Tibi ugyanilyen volt, Fekete Ede, Telekes Pityu, Lengyel Pityu... Mind elnyűhetetlen srácok voltak.
Milyen edző volt Madari Béla?
Nagyon durva! Ötször elmondtam valamit, hatodszorra már levetettem az övemet, és úgy vágta végig valakin, csak úgy csattant. Azóta is, ha bármelyiket megkérdezed, mind köszöni. Azt mondják: „Béla bácsi embert faragott belőlünk”.
Szóval szigorú volt...
Nálam az volt: először köszönj a teremnek, köszönj a szőnyegnek, és tiszteld az ellenfeledet! Ezt megköveteltem a végtelenségig. Nem volt pardon.
Akkor még versenyzett is?
Egy ideig igen, de később már nem. Az utolsó tétmérkőzésem a gútai kultúrházban volt, olyan srácokat állítottak oda ellenem, akik csehszlovák szinten sem voltak akárkik, és meg akartak szívatni. Volt egy százhúsz kilós gyerek is köztük, én meg nyolcvannyolc lehettem. Magam sem tudom, honnan jött annyi erő, hogy kiemeltem a fickót, és levágtam. Csak annyit mondott: „Ty si ma zabil! Agyoncsaptál!”
Ez volt a búcsúmeccse?
Igen. Ekkor felkeltem, meghajoltam mindenki előtt, megcsókoltam a szőnyeget, és többet nem versenyeztem.
Meglepte a gútai közeget, mikor dzsúdózni akart a városban, később még a május elsejei felvonuláson is kivonultak fehér kimonóban. Mit mondtak akkor az emberek?
Csodálkoztak, és azt hajtották, már a ministránsok is részt vesznek a május elsejei felvonuláson.
Hogyan fogadta annak idején a város a japán küzdősport megjelenését?
Különböző volt a hozzáállás, egészében véve kedvezőnek minősíthető. Ezért köszönet jár a szülőknek, mert nagyon sok család gyereke járt közénk. És látták mindannyian, hogy a tanítványok min mentek keresztül. Szellemi és testi fejlődésük valami fantasztikus volt! Egy két év alatt teljesen megváltoztak. Ha azt mondtam nekik, hogy este ötkor valahol találkozunk, mind eljött. Lehetett bármi a családban, otthon, ő biztosan megjelent, mert a Béla bácsi azt mondta, hogy ott kell lenni. És ez volt benne a szép. Akkora volt az összetartás, az összefogás... Amikor megjelentünk Nagyszombatban, és megláttak bennünket, azt mondták, megint megjött a gútai maffia, mert tudták, hogy tarolni fogunk. Mindenkinek érme volt ott, ebből nyolc arany.
Arattak...
Végigvertük az egész mezőnyt. Nálunk nem volt pardon. Mindig azt mondtam a srácoknak, hogy becsületesen, nem alattomosan, mindent úgy csináljanak, ahogy a nagykönyvben megvan írva. Ez legyen mindenkinek a szlogenje. Az alapítótagjainkból mindannyian sokra vitték, egy se veszett el, mindegyiknek stabil talaj van a lába alatt. Le a kalappal előttük!
Mióta nincs jelen a klubban? Hogyan telik azóta az élete?
Majd megszakadt a szívem, mikor elhagytam a klubot. Nyolc évig csináltam, amikor találkoztam Vincze Ferivel, mondtam neki, nem akarom, hogy a gyerekek elkallódjanak, vegye át, elfogadta. Utána jó sokáig csinálta, és csinálja ma is, igaz, csak edzőként. Messzemenő tisztelet és becsület azért, amit megtett a gútai dzsúdóért. Hihetetlen, hogy ekkora tömeget tud mozgatni.
Ez nagy tömeg dzsúdós körökben?
Ez már valóban nagy. Hatalmas erőtömeg is rejlik benne. Több teherautót képesek lennének elhúzni, akik összejöttek a klub negyvenesére.
Hogyan élte át a gútai dzsúdó negyvenedik születésnapját az alapító?
A negyven után már csak az ötven jöhet, remélem, akkor is fogunk találkozni. Megmutatta Vincze Feri nekem a kicsiket, óvodásokat. De jó lenne itt még negyven év múlva is! Majd felülről megnézzük őket.
J. Mészáros Károly
(A beszélgetés 2014. június 16-án készült)