Ahol nincs sajtóterem, vegyes zóna vagy szigorúan kijelölt hely a médiának, ott szabadon járkálhat a sportújságíró az esemény szereplői között. Így volt ez minap a martosi XIII. Felvidéki Labdarúgó-bajnokságon is. A játékosok, szervezők között töltöttem órák hosszat. Együtt élve a történésekkel. Míg el nem jött az eredményhirdetés a maga egyszerűségével, spontán lebonyolításával. És számomra hatalmas meglepetésével, amikor felkértek a győztes Léva játékosainak díjazására. Évtizedek óta szinte szóvivőként istápolom a II. világháború utáni (cseh)szlovákiai magyar bajnokságainkat (honlapom, a www.szlomasport.sk ennek is a hatalmas tárháza), de korábban még senkinek nem jutott az eszébe (nekem sem), hogy én adjam át az érmeket, kupát valamelyik versenyünkön a legjobbaknak. Örömmel tettem eleget a szervezők kérésének, és sorra akasztottam a lévai csapat játékosainak nyakába az aranyérmet, gratulálva teljesítményükhöz, majd átnyújtottam csapatkapitányuknak, Gubík Lászlónak az általuk kiharcolt (jól megizzadtak érte a tűző napon) kupát. Csak utólag tudatosítottam, micsoda megtiszteltetés volt számomra, hogy a győzteseket köszönthettem. Sorok és kép nélkül ez sem maradhat ki a www.szlomasport.sk kínálatából.
J. Mészáros Károly
