Gyakran emlegetik a nevét a futballrajongók kismácsédi múltidéző összejövetelén. Mert ő az, akit senki nem előzött meg, s a jövőben is aligha akad bárki, aki ezt megtehetné a kis település labdarúgásában. Sidó Róbert ugyanis 35 évet lejátszott a pályán, két esztendő kivételével valamennyit a Diószeg melletti szülőfaluja csapatában. Volt mire emlékeznünk.
Mit szól ahhoz, hogy az öné a legnagyobb kismácsédi fociszelet?
Még ennél nagyobb öröm számomra, hogy a fiammal öt évet futballozhattam egy csapatban. Negyventől negyvenöt éves koromig. Akkor a diószegi B csapat voltunk, és kezdetben aláírásommal engedélyeznem kellett, hogy az ifikorú 17 éves srác velem együtt rúgja a labdát az A csapatban.
Melyik osztályban játszott akkor a kismácsédi gárda?
A legalacsonyabbikban, meg aztán egy szinttel feljebb.
Mikor kezdett futballozni?
Az iskolacsapatban, mégpedig 1979-ben. Nálunk a faluban szétesett az együttes, és elmentem Diószegre játszani. Én is már tizenhét éves koromban feltűntem az A csapatban. Akkor talán még nem kellett a szülői jóváhagyás, vagy aláírták a szüleim a kivételt, amiről én nem tudtam.
És futballozott negyvenöt éves koráig…
Patán volt az utolsó meccsem, tíz évvel ezelőtt.
Amikor volt csapat, mindig Kismácsédon játszott?
Huszonhárom évesen megnősültem, elmentem Pusztafödémesre lakni. Látták, hogy valami van bennem, leigazoltak, s ott futballoztam két évet. Az magasabb osztály, VI. liga volt. Baka és a Dunaszerdahelyi járás többi csapataival egy csoportban szerepeltünk. Ezt a két évet leszámítva kismácsédi mezt húztam magamra.
Ez mai futballszemmel nézve nem akármilyen klubhűség. Mit kapott viszonzásképpen azért, hogy ilyen sokáig kibírta szülőfaluja csapatában?
Hatan vagyunk testvérek. Nagyon vonzott a futballpálya, még biciklink se volt, az iskola meg nem nagyon érdekelt. A sport annál jobban. Főleg a foci.
Miért tartott ki mellette olyan sokáig?
A szívem mindig a futballpályán volt, még most is ott van. Közben fiam súlyos beteg lett, így abba kellett hagynia a játékot. Hála Istennek aztán kikerült belőle.
Mit adott magának a foci?
Mindent. A pálya volt a mindenem. Olyan természetes volt számomra, hogy játszom, hogy másra nem is gondoltam nagyon.
Volt állandó posztja is?
Játszottam mindenhol. Az iskolacsapatban még hátvéd voltam, aztán előbbre kerültem, még csatárnak is beállítottak. Aztán olyan időszak is akadt, amikor a A csapatban futballoztam, az öregfiúkat meg vezettem. Harminchárom éves koromtól már az utóbbiakkal is futballoztam. Lejátszottam volna három meccset ugyanazon napon. Nem győzték mondogatni a társaim, megállíthatatlan vagyok, annyi energiám volt.
Negyvenöt éves korában azt mondta, most már elég?
Igen. Egy ideig még az öregfiúkkal foglalkoztam, aztán jött a Covid, és szétesett a csapat. Most újra össze akarom szedni a társaságot, mert hívogatnak, hogy jó lenne. Rózsa Sándornak hívnak a társak, hiszen betyár vagyok. Ugyan Sidó Róbert a nevem, de én vagyok tévésorozatból Rózsa Bandi, a gyújtogató.
Emlékekből biztosan rengeteg van. Mit nem tud elfelejteni?
Minden húsvét hétfőn nálunk az öregfiúk futballoztak, a nősek a nőtlenek ellen. Igen fiatal voltam akkor, koromra nem emlékszem, de arra igen, hogy apu adott egy mezt, és vele egy csapatban futballoztam. A nagy öregek között. Még a becenevekre is emlékszem, a bíróéra is.
Mennyi időt kapott e meccsen?
Nem sokat. Arra emlékszem, akkor már az iskolacsapatban játszottam. A hat testvér közül is nekem jutott a legnagyobb futballszelet. Négyen voltunk fiúk a családban, s mindannyian belekóstoltunk a fociba, én a legnagyobbat haraphattam belőle.
Ebben a csapatban is futballoztam – mutat az alkalmi kiállítás egy csapatképére Sidó Róbert (szlomasport-felvétel)
Találkozott az összejövetelen a kismácsédi futball sava-borsa. Alkalmi kiállításon, vetítésen kalandoztak a korábbi évtizedek történéseiben. Mit visz haza erről a szokatlan sporteseményről?
Örömet.
Miért?
Megörvendeztetett, hogy megemlékeznek az egykori labdarúgókról, például rólam, vagy fiamról, ifj. Sidó Róbertról. Sárkány Imre bácsinak és Varga Ferinek – aki osztálytársam volt és egy padban ültünk – nagyon sokat köszönhetünk. Le a kalappal előttük! Feri előtte felhívott, s akkor tudta meg, mennyit fociztam a falu csapataiban. Mert az emberek nem sokra tartják, legfeljebb csak legyintenek egyet, és kész. Meg irigykednek, így a jó dolgok kevésbé terjednek. Egy kérésem volt a szervezőkhöz: mutassák meg, hogy a fiammal öt évet futballoztam a faluban. Ez szívügyem. Példátlan a helyi foci történetében. Mindketten örültünk. Hajtott bennünket a sportszeretet, a vereség sem vette el a kedvünket, mentünk, harcoltunk tovább. Azért is gyógyult ki a betegségéből a fiam. Mindig mondtam neki, olyan kemény szíved van, mint nekem. És jó is egyben. Kevés ember mondhatja el ezt magáról. Mint mondjak, Rózsa Sándort rokonomnak tartom, s minket az egész Galántai járás ismer.
Az milyen gondolatokat ébreszt magában, hogy könyv is készül a kismácsédi focimúltról?
Örülök neki, hogy vannak, akik hozzányúltak. És lesz rólunk, sportmúltról egy olvasnivaló kiadvány, ami példamutató lehet a többiek előtt, s a jövőben a többi falu is fog igyekezni, hogy hasonlót lépjen. Szerintem biztosan így lesz. Mert minden, ami megtörtént, Kismácsédon kezdődött... Lokálpatriótaként azt mondtam az egyik kereskedelmi tévé szórakoztató műsorában, hogy Kismácséd Európa közepe. Hát nem az?
J. Mészáros Károly