Ez nem a jelen, bár talán napjainkból is akadna rá példa. Két történetünk a múlt század nyolcvanas, kilencvenes éveibe vezet vissza. És mind a kettőt a csallóközi női kézilabda szülte. Szurkolói bosszú azért, hogy egy helybeli az ellenfél csapatával tartva bizonyított.
Nyárasdon zajlott az egyik. Akkoriban még a csehszlovák élvonalban játszott a csallóközi falu csapata. A sportághonosító Németh Pál viszont már fölöslegessé vált a klubban, ezért elfogadta a Partizánske ajánlatát. „Egyszerre az egyik konkurens színeiben találtam magamat. Megerősítették sorainkat jó kézilabdázókkal, köztük feleségemmel, Jolival. Keményen dolgoztunk, s igyekezetünk jutalma az első és egyben utolsó bajnoki címem volt edzőként a felnőttek mezőnyében. Kiváló társaság alakult ki védenceim körében, egymásért harcoltak valamennyien. Amikor Nyárasdra mentünk bajnokira, előtte bejött hozzám a csapatkapitány, és azt mondta: Edző, ma főleg magáért fogunk játszani… Nyertünk Nyárasdon, ami nehezen viseltek el a helyi szurkolók, és összetörték az autómat…” – emlékezett az esetre Németh Pál, aki számára elégtétel volt, hogy a kiesés elkerülésére várt csapat végül bajnok lett, s a pozsonyi edzőkkel és összevásárolt játékosokkal szereplő nyárasdi együttes pedig csak bronzérmes.
Csallóközaranyosi a másik történet. Aki elmondja, Tóth Erzsébet. Ő is a falu kézilabdaklubjában nevelkedett, aztán fiatalon máshova igazolt, ami nem mindenkinek tetszett, s mikor eperjesi csapatával hazajött övéi közé az első bajnokira, nem éppen lelátói tisztelet vette körül. „Ne tudja, milyen volt az első meccs, mikor Aranyosra mentünk játszani. Nemhogy kifütyültek, hanem leköpködtek, lekiabáltak – mesélte honlapunknak sok évvel később a gólerős irányító és átlövő, akit ötször választottak Szlovákia legjobb kézilabdázójának. – Tele volt az egész csarnok, kiabáltak, anyukám akkor nagyon sírt. El is ment közben, pedig mondtam neki, hogy ne jöjjön a meccsre, mert biztos nem jó vége lesz. De eljött, és sírva ment haza. Akkor mondta, hogy vége, senkivel nem fog Aranyoson beszélni. Mikor ez feledébe merült, mondták nekem, hogy büszkék rám. Látták, hogy befutott a karrierem, gyakran olvastak rólam az újságban, játszottam a válogatottban, a legjobb kézilabdázó lettem, s elfelejtették az ominózus esetet. Annyit meg kell mondjak: azok, akik akkor úgy viselkedtek, ahogy viselkedtek, mert neveket nem illik mondani, mindannyian utólag bocsánatot kértek. Nekem ennyi elég volt.”
(Forrás: Šport napilap, www.szlomasport.sk)