Aki ma Krstovic a DAC-ban, az 1968-ban Vími Tibor (szül. 1943) volt a sárga-kékeknél. Ördöngösen cselező focicsatár, gólérzékeny beadásaival, s a végén még gólkirályi címmel is. A divíziót kiharcoló dunaszerdahelyi csapatban. Mindez a kerületi I. osztály 1967/1968-as bajnokságában történt. Vími a sok közül az egyik Karcsán látta meg a napvilágot, de hosszú évtizedekig vásárúti volt. Fiát, Rolandot a háttérből támogatva világbajnoki bronzéremig vezérelte asztaliteniszben. Nyugodt nyugdíjas éveit Csallóközkürtön éli. Honlapunknak pályafutásáról beszélt.
Melyik Karcsán született a tizenkettő közül?
A Királyfiakarcsához tartozó Damazérkarcsán. Apám katona volt, és anyám áthozott bennünket Vásárútra. Ott kezdtem futballozni.
Középiskolás évei során hova került?
A kassai ipariba jártam, s közben az ottani Dukla ificsapatában játszottam, majd a Lokomotíva első ligás ifijei között. Mikor leérettségiztem, hazajöttem, és három hónapot dolgoztam a pozsonyi Elektrovodban. Ők azonban kihelyeztek engem egészen az ukrán határra. Akkor kezdték építeni a 400 kilovoltampéros vezetéket, amely az összes volt szocialista államot összekötötte. Aztán bevonultam kötelező katonai szolgálatra, és Nové Mesto nad Váhomba kerültem játékosként. A Považan divíziós csapatába. Mikor letelt a katonaidő, nem akartam ott maradni tartalékos tisztnek.
Vími Tibor játékosként (Forrás: Brányik Sándor, Sidó Ferenc: 100 év száz legjobbja – 1904–2004, szlomasport-repró)
Mikor jött képbe a DAC?
Eljöttek oda utánam a szerdahelyiek, és megbeszéltük, kapok egy állást Dunaszerdahelyen, csak jöjjek ide futballozni. Pénzt se kértem, és jöttem. Ám az ígért állást nem kaptam meg. Végül a gellei traktorállomáson dolgoztam három hónapig. Aztán bejelentettem, hogy visszamegyek az Elektrovodba, ahol szépen kerestem. Meg is tettem. Keleten úgy dolgoztam, hogy tíz napot ott voltunk, aztán négy nap szabadot kaptunk. Egyszer, mikor hazajöttem, behívattak Dunaszerdahelyen a pártépületbe, pedig sose voltam párttag. Az ipari párttitkár megkérdezte tőlem, miért nem akarok Szerdahelyen futballozni. Elmondtam neki, hogy reggel és este is két órát utaztam Gellére, a munka után este volt edzés tornateremben. Valamikor kilenc után keveredtem haza, reggel meg fél ötkor keltem. Hát ezt nem akartam folytatni, s nekem így sokkal jobb, amit azóta csinálok. A pasas felvette a telefont (akkor még klasszikus, tárcsázó készülék volt), és felhívta Kovács elvtársat, a járási ipari vállalat igazgatóját. Csak annyit mondott, hogy május elsejétől maguknál dolgozik a Vími elvtárs, és úgy tegyenek, hogy jól érezze magát. Ez volt az össze duma. Megköszöntem, mondtam, hogy gondolkozom még rajta, és aztán beállok. 1965 májusától volt állásom a későbbi Ister elődjében, és futballozhattam a DAC-ban, amit akkor Jednotának hívtak.
Dolgozott is?
Munkába jártam délutánig, aztán edzésre.
Térjünk vissza a dunaszerdahelyi fociban töltött időszakra…
Amikor leszereltem 1964 őszén, a DAC-ban kezdtem játszani, de olyan helyzetben volt a csapat, hogy ugyan a divízióban szerepelt, de már nem lehetett megmenekülni, olyan kevés pontunk volt. Hatvanöt tavaszán kiestünk a kerületi I. A osztályba, ami a negyedik vonalat jelentette Csehszlovákiában. Amíg meg nem nősültem 1968-ban, ezt csináltam, aztán hazamentem Vásárútra. Én akkor otthagytam a DAC-ot. Akkoriban sok játékost hoztak a falukból pénzért, én meg életemben soha nem kértem a Weiss Misitől, az akkori egyesületi elnöktől semmit. Olyan futballisták jöttek, akik nem voltak kellő szinten. Akkor befejeztem. Visszajöttem Vásárútra, ahol később minden rám maradt. Edző, játékos, mindenes voltam. Felvittem a csapatot a kerületi I. B osztályba.
Hány éves koráig volt aktív játékos?
Nem volt még vége, mikor befejeztem az A csapatban. Mert azokkal – Gombos Árpi és a többiek –, akikkel korábban együtt futballoztam a DAC-ban, s feljutottunk 1968-ban, megalakítottuk Dunaszerdahelyen az öregfiúcsapatot. Csak azokból, de voltunk vagy húszan. Én akkor még Vásárúton játszottam. Minden hétfőn a nyárasdi sportcsarnokban edzettünk, és volt olyan hét, hogy három meccset is lejátszottunk. Kettőt Magyarországon, egyet Ausztriában. Amikor harmincéves lett a csapat, kitüntetést kaptunk a várostól. Ötvenöt éves koromig állandó tagja voltam ennek a gárdának. Utána meg már csak néző.
A DAC A csapatában az 1968-as bajnoki cím volt a legnagyobb sikere?
Igen. Amellett, hogy megnyertük a bajnokságot, én voltam a legjobb góllövője az egész mezőnynek, 17 találattal. Jól éreztem magam a DAC-ban, barátom volt mindenki. Salakpályán edzettünk, mert a főpálya olyan gyönyörű volt, mint a mostani. Fatribünön tolongott a közönség. Nem voltak ideálisak a körülmények, a társaság azonban nagyon jó volt. Leírhatatlan banda voltunk. Mikor öregfiúk lettünk, mindent megünnepeltünk. Szinte lakodalmakat tartottunk! Gombos Árpi volta főnökünk.
Van egy csapatképünk 1966-ból...
Minden évben május elsején jött egy magyar együttes Szerdahelyre. Volt amikor a Vasast vártuk… Olyankor ötezer ember látta a meccset, s 1966-ban a Győri ETO kupagyőztesként látogatott hozzánk. És akkor volt Szentmihályi mellett Tóth a magyar válogatott másik kapusa. Olyan gól rúgtam neki... És nyertünk 2:1-re.
Apa és az asztaliteniszben világbajnoki bronzérmes fia, Roland a csallóközi olimpikonok somorjai találkozóján (szlomasport-felvétel)
Milyen poszton játszott?
Előretolt csatár voltam.
Bajnokok lettek 1968-ban, feljutott a csapat a divízióba. És mi lett Vími Tiborral?
Divíziót csak akkor rúgtam a DAC-ban, mikor leszereltem a katonaságból. A következő felkerülés után már nem. Az történt ugyanis, hogy az utolsó bajnoki mérkőzésre, amikor ünnepelhettünk, nem állított be az edzőnk, Ján Greššo professzor úr, helyettem a barátja, Takács Vili játszott. Nekem azt mondták, hogy lejárt az egészségügyi igazolványom, mert akkor az is volt. Amikor ettől a pofontól kijózanodtam, s azt mondtam, elég volt ebből, és akkor kerültem haza Vásárútra.
Nem csalogatták máshova?
Dehogynem. Iglóra, Zsolnára… Mehettem volna mindenhova, de nem az élvonalba. Nem mentem azonban sehova. Miután megnősültem, akkor is hívtak Iglóra. Két állásajánlattal együtt. Szóval érdeklődtek a II. ligások. A gólerős és gyors csatár akkor is hiánycikk volt.
Volt emlékezetes találata is?
Bizony volt! Imrich Stachónak, a Nagyszombat és a sokszoros csehszlovák válogatott kapusnak rúgtam. Egy kupameccsen Nové Mesto nad Váhomban megvertük a Trnavát 2:1-re. Sáros salakpályán könnyebben mozogtunk, mint az úri emberek.
És DAC-játékosként mi maradt meg legjobban az emlékezetében?
A május elsejei meccsek. A Vasas, a Honvéd, a Komló, a Győr ellen. Minden évben ez volt az ünnep az egész csapat számára.
A labda az NB I élvonalába tartózó Győri ETO hálójában az 1966-es dunaszerdahelyi május elsejei mérkőzésen, melyet a hazai csapat nyert meg 2:1-re. Vími Tibor (jobbról) távozik a kapu előteréből. Gólpasszt adott… (Forrás: Brányik Sándor, Sidó Ferenc: 100 év száz legjobbja – 1904–2004, szlomasport-repró)
Egyik felvételünkön látható, ahogy a Győr elleni meccsen két DAC-játékostársa örül a gólnak, a háttérben pedig Vími Tibor lépked vissza, mintha ott sem lett volna, pedig beadásából született a találat...
Jobbról ment a támadás, és a balszélsőnk rúgta be. Elhúztam a szélen, visszagurítottam, és…
Több mint öt évtized telt el azóta. Napjainkban hogyan kötődik a DAC-hoz?
Majdnem minden meccset megnézek.
A stadionban?
Eleinte még ott, de hetvenöt éves korom óta már nem szeretem, ha nagyon sokat kiabálnak körülöttem. Az én koromban már nyugodtabb napokra vágyik az ember. Főleg azt nem szeretem, amikor a bírók tizenegyest rúgatnak otthon a Szerdahely ellen. Megnézem inkább a tévében a DAC-ot. Otthon meg kiabálhatok magamnak, ha akarok. Nagyon is ragaszkodom a klubhoz. Amikor harminc évig öregfiúként együtt futballoztunk, mind DAC-drukkerek is voltunk. Az egy percig nem vitás, hogy kitörölhetetlen az éltetemből. Magyar csapat, amiért megcsinál(t)unk mindent. Örökké csak a DAC, ahogyan írják mindenhol. Különben le a kalappal Világi klubtulajdonos előtt. És amióta megvette a Győri ETO-t, az is nagyon jól szerepel az NB II-ben.
Belekerült a dunaszerdahelyi futball száz évét taglaló kiadvány száz legjobbja közé. Mit szól ahhoz, hogy a sok ezer egykori DAC-játékos közül Önt is kiválasztották?
Örülök, hogy ott vagyok. A könyv két szerzője közül Brányik Sanyi játékostársam volt, Sidó Feri meg a barátom. Remélem, nem azért kerültem a könyvbe. Egykori bajnokcsapatunkból már csak ketten élünk. Az inteligens romagyerek, Sárközi Pityu meg én.
J. Mészáros Károly
Ki ő?
Vími Tibor 1943. november 19. született a csallóközi Damazérkarcsán. Előretolt csatárként futballozott Vásárúton, Kassán (Dukla, Lokomotíva) Nové Mesto nad Váhomban és 1964-től 1968-ig a DAC-ban. Utána falujában játékosedzőként tevékenykedett sokáig, majd harminc évig a DAC öregfiúcsapatát erősítette.