Forgács Oszkár nem volt a szó szoros érelmében sportághonosító, mert egyes feljegyzések szerint Somorján már az első világháború előtt vívtak. Volt szakosztály is, mely az 1914-ben alakult Somorjai Testgyakorlók Köre (STK) keretében tevékenykedett, de erről az időszakról vajmi keveset tudunk. Csupán annyit, hogy a világháború után nem folytatta munkáját a vívószakosztály, csak a labdarúgás maradt életben. 1962 hozta a sportág újraélesztését, s ez már Forgács Oszkár érdeme volt. Alábbi írásom az idén megjelent A somorjai pengeforgatás évtizedei című könyvben is olvasható.
Portrévázlat a Forgács-dinasztia vezéréről
Tizenhét évesen lett a vívás megszállottja, és betöltötte már a nyolcvanegyet, amikor végleg hátat fordított a somorjai vívóteremnek. A féli születésű Forgács Oszkár (1919–2003) életéből hatvankét évet töltött a pástok világában. Először versenyzőként, majd hosszú évtizedekig edzőként. Közben 1973 júniusától 1974 júniusáig a szlovák vívószövetség elnöke, 1973 szeptemberétől 1974 végéig a csehszlovák vívószövetség első és ifjúságért felelős alelnöke volt.
Újraélesztette a vívást Somorján, s annyi utódot nevelt, hogy bőven lettek edzőtársak is belőlük. Önálló könyvbe kívánkozik az életpályája, egybe talán bele sem férne. Főleg emberi mivolta, életiskolája volt vonzó tanítványai számára. Nevelte, vívásra tanította a csallóközi, főleg somorjai gyerekeket, s ezen belül a családjában is voltak, vannak követői. Fia, Forgách Krisztián első növendékei közé tartozott. Az ő gyerekei, Péter, Krisztina és Gergely szintén feltűntek a pástokon. Lánya fia, Ginzery Tamás is tőröző volt.
Oszi bácsi túl járt már a hetvenen, amikor megismertem. Élete utolsó évtizedében annyit kaptam, hallottam tőle, hogy a bőség zavarával küszködöm, amikor meríteni akarok belőle. Miben lehetett hát részük azoknak, akik hosszabb ideig ismerték?
Tájainkon páratlanul gazdag sportmúlt áll mögötte. Már tizennyolc évesen (1938) indult a pöstyéni világbajnokságon, A korabeli sajtó szerint 1938-tól 1940-ig, majd 1950-től 1958-ig volt csehszlovák válogatott kerettag. A család archívumából előkerült a Magyar Hírlap két cikkének másolata. Mindkettő közbeeső évekből, a II. világháború alatti szlovák állam időszakából való. Az 1942 szeptemberében megjelent anyagban Forgách Oszkár (akkor még ch-val írták a nevét) nyilatkozik a pozsonyi magyar vívókról. A szerző leírja, hogy 1939 augusztusában megalakult a Szlovákiai Magyar Vívó Egylet. „Mintegy kétszázötven tagja volt, ebből ötven aktív versenyző. Az új egyesületnek azonban alig háromnegyed évi munka után be kellett szüntetnie a működését, mert alapszabályait nem hagyták jóvá” – áll a cikkben. A magyar vívók – köztük Forgács Oszkár is – ezután a Pozsonyi Torna Egylet (PTE) vívószakosztályában tömörültek, de három évig nem versenyeztek. „Tagadhatatlan, hogy a versenyszünet visszaesést hozott. Ötven főnyi gárdánkból alig húsz vívó maradt. Több régi vívó abbahagyta, jelenlegi versenycsapatunk rajtam kívül csupa középiskolásból áll” – nyilatkozta 1942-ben a lapnak Forgács Oszkár, aki a magyar vívók edzését vezette.
Két évvel később, 1944-ben a Magyar Hírlap beszámolt arról, hogy a szlovák szövetség először rendezte meg az egyéni országos bajnokságot, s ezt tőrben Forgács Oszkár nyerte meg. „Elsősége elvitathatatlan volt a Tátra szálló nagytermében. Nyolc győzelemmel veretlenül lett bajnok” – olvasható a cikkben. Akkor már az OAP (katonák sportosztaga) színeiben versenyzett. Kedves kis sporttörténeti csemege, amiről Oszi bácsi tudtommal soha nem beszélt, pedig ő volt a szlovák szövetség első egyéni tőrbajnoka.
Az más forrásokból ismert, hogy Pozsonyban a Grössling utcai alapiskolában edzett, mestere az akkori egyik legjobb szlovák edző, Vojtech Artim őrnagy volt. Két világbajnokságon lépett pástra, az egyikről már volt szó. „Harminchatban kezdtem, két esztendő múlva már meghívtak a válogatottba, párbajtőrözőként utazhattam a pöstyéni világbajnokságra. És ott legyőztem a fegyvernem akkori francia világbajnokát. Harminckilenctől oktatni kezdtem – mesélte egyszer e sorok írójának. – Aztán közbeszólt a háború, hadifogságba kerültem. Ha ez nincs, egészen biztosan töretlenül fejlődöm tovább. Szlovákia bezárkózott, alig mehettünk külföldre, így versenyzői mozgásterem is beszűkült. A világégés után szüleimnek – magyarok lévén – menekülniük kellett Pozsonyból, így leköltöztünk Somorjára. Később onnan jártam vívni a fővárosba. Egészen ötvennyolcig. Mert kedveltem a sportolást, megszállottja voltam a vívásnak. Reggel fél hétkor buszba ültem, s éjfélkor értem haza. Sötét vagonokban bóbiskolva számoltam az állomásokat Pozsony és Úszor között, mert akkor még senki nem jelezte, mikor mi következik. Télidőben, hófúvásban sokszor elakadt a vonat, olyankor gyalogolhattam. De eszembe sem jutott, hogy másnap otthon maradjak.”
A háború utáni időszak legnagyobb vívói közé sorolták Csehszlovákiában. Második világbajnokságán kardban indult, s Luxemburgban (1954) a 9–12. helyen végzett. Egyéniben háromszor volt érmes a csehszlovák bajnokságon, mindannyiszor kardban: 1954-ben második, 1955-ben és 1956-ban egyaránt harmadik lett.
Életében kedvezőtlen fordulatot hozott, amikor 1958-ban politikailag félreállították, munkahelyéről is elbocsátották, munkás lett belőle. A helyi földműves-szövetkezetben került kisfizetéses állásba, de közben beült az iskolapadba is, és elvégezte a mezőgazdasági technikumot. Utána nevezték ki a szövetkezet ötvenhektáros szőlészetének vincellérévé. És 1962-ben rászedték, kezdjen el foglalkozni a város csemetéivel, neveljen belőlük vívóbajnokokat.
„A szőlészet érdekel, dolgozni szeretek, és a sportolás vonalán is megtaláltam életfeladatomat – található találó gondolatsora a Csehszlovákiai Sport egyik 1968-as számában. – Somorja fiataljait oktatom a kard és a tőr forgatására, és ez olyan kielégülést ad, mintha a magam fiatalságát álmodnám vissza. Ha egy-egy tehetséges pengeforgatót felfedezek, egyszeriben elfelejtem minden bajomat és gondomat, s jobban örülök vívótudásomnak, mintha magam állnék egy újabb nagy verseny előtt. Tanítványaim hálásak nekem, az edzéseimről sohasem hiányzik senki, s én minden tréningen újból és újból hiszem, hogy a munkám nem felesleges.”
Életével összefonódtak a gyerekek. Egyszer – mikor azt fontolgatta, hogy abbahagyja – éppen miattuk döntött a folytatás mellett. „Tudni kell velük bánni. Engem imádnak. Csak találgatom, hogy miért – mesélte 75. születésnapján. – Múltkor az orvosi rendelőből egy síró gyerekkel jött ki az anyja. Meglátott az apróság, odakéredzkedett hozzám, s máris elhallgatott. Előtte soha életemben nem láttam, s azóta sem. Hát erre nincs magyarázatom. Az utcán gyakran apró óvodások köszönnek rám: +Csókolom, Oszi bácsi!+ Fogalmam sincs, honnan ismernek. Igaz, folyton azt mondom, a gyerekeket szeretni kell! Nem parancsolgatni nekik. Én mindig megkérem őket, majd megköszönöm, amikor elvégezték, amit kértem. Bármelyiküktől nyugodtan megkérdezheti. Barátjuk vagyok, nem fölöttesük. Ha ez titoknak nevezhető, legyen az. Talán megérzik a gyerekek, s emiatt vonzódnak hozzám. Így aztán mindent elérek náluk, de nem szigorral.”
Versenyzői szokásaiból sokat átmentett edzői énjébe is. Nem véletlenül mondta egy másik életjubileuma kapcsán: „Lelkiismeretes felkészülés, sokoldalú edzések, egészséges becsvágy, nagyadag küzdeni tudás nélkül ugyanis nem lehet sikert elérni. Én mindig a soron következő feladatokat szem előtt tartva készültem, s ezt az elvet követtem edzői pályafutásom során is – tárta fel lapjait. – Nincs titok! Azok, akik eljönnek hozzánk, önként vállalják a rájuk háruló feladatokat, a gyakori edzéseket, és örömmel szögezhetem le, eddig nagyon csekély volt a leforgácsolódás. Persze igyekszünk érdekessé, változatossá tenni a tornateremben töltött órákat. Engem az érdekel, ki hogyan mozog, hogyan fut, hogyan alkalmazkodik a társasághoz. Egyénileg nem emelek ki senkit, mert – tapasztalatból mondom – könnyen elveszne. Nálam nincs kivételezés, ilyet nem szabad csinálni. Amennyiben valakinek van adottsága hozzá, könnyebben megérti, amit mondok, és gyorsabban halad előre. De a többiekkel ezt nem éreztethetem.”
Aki Oszi bácsi tanítványa volt, az egyben életiskolájába is járhatott. A mester szívesen beszélt arról, miért van olyan nagy szerepe a nevelésnek tanítványai körében. Hosszú monológjában a somorjai vívóiskola ismertetőjegyeit is felhozza. „Ezek a gyerekek nálunk nőnek fel, húsz-huszonegy éves korukig itt maradnak – avatott be helyzetükbe. – Ezért a vívás mellett nevelem is őket. Törődöm azzal, hogy tisztességesen viselkedjenek, rendesen tanuljanak. Negyedévenként aláírom az ellenőrzőjüket, s ha baj van, akkor megbeszélem az érintettel, esetleg bemegyek az iskolába. Irányítom tanítványaimat, besegítve a szülőknek. Célom az, hogy az innen kikerülők becsületes, gerinces emberek legyenek. Viselkedésemmel is erre vezetem őket. Mert a vívás ideig-óráig tart, de a többi dolgot magukkal viszik, ami óriási előny az életben. Ezt a pluszt játszva el lehet végezni, csak példát kell adni hozzá. Nálam nincs kivételezés, kiváltságos joga senkinek. Elviccelődünk, bolondozunk, de csak egy bizonyos határig. Ha azt túllépi valaki, megéreztetem vele. De idővel elmúlik a harag, és minden folytatódik tovább. Nekünk, somorjaiaknak nevünk van a környező országokban, sőt Németországban is. Ezért ragaszkodom hozzá, hogy vívóink ebben a szellemben nevelkedjenek, képviseljenek bennünket. A gyerekek jellemének formálása nálunk alaptétel. Fiataljaink közösségben élnek, nincs különbség köztük. Még egyszer mondom: a legjobb és a leggyengébb is egyforma. Ugyanakkor, ha vívóink bárhol megjelennek, máris észreveszik: a somorjai iskola növendékei. Látni technikai fejlettségükön, stílustisztaságukon, tisztességes helytállásukon. Én egy életen át az iménti vezérelvek szerint cselekedtem, s úgy érzem, jól csináltam. Megbíztak bennem, nem okoztam csalódást senkinek, akkor miért változtassak rajta. Ennyi év után konokul ragaszkodom szokásaimhoz” – mondta hetvenöt évesen.
Hat évvel később egy interjúban Nagy József edző, a válogatott akkori szövetségi kapitánya a kívülállóknak is elmondta azt, ami a vívóteremben már ismert volt. „2001. április elsejétől Forgács Oszkár, a somorjai vívás nesztora abbahagyta az edzősködést. Nyolcvanegy éves korában fejezte be, s azóta tapasztaltuk, hogy hiányzik közülünk. Edzői meglátásai, véleménye, észrevételei sokáig befolyásolták gondolkodásunkat, döntéseinket. Ezután nélküle kell boldogulnunk.”
Oszi bácsi többször már nem ment a vívóterembe, nyolcvankettedik születésnapján otthonában látogattam meg. Időközben, tavasztól őszig megromlott az egészségi állapota, a kerti foglalatosság is kiszorult az életéből, már a torna sem esett jól neki. Túl sok kapaszkodó már nem maradt az életében, Jókai könyveit azért gyakran a kezébe vette, kedvenc klasszikus zeneszerzőit is szívesen hallgatta, időként belefeledkezve a zenébe, izgatottan várva a ritmusváltás pillanatait. Ennél sokszorta több fért bele az együtt töltött két és fél órába. Máig csipetegetek tanulságaiból. Akkor találkoztunk utoljára. Hónapokkal később betegsége végleg legyőzte. Életének 84. évében, 2003. július 9-én hunyt el Somorján.
J. Mészáros Károly