Miholics Zoltán az első lépésekről, tanítványai félelmetes játékerejéről és a bátorkeszi játékosok legnagyobb sikereiről
Ötvenéves volt 2015-ben a bátorkeszi szervezett sakkélet. Elindítója, Miholics Zoltán adott exkluzív interjút az elmúlt évtizedek történéseiről. Dél-szlovákiai sportághonosítók című interjúsorozatunk újabb vendége a nyugdíjas bátorkeszi pedagógus, aki együtt tanulta meg a sakkjáték fortélyait tanítványaival, s becslése szerint akár ötszáz gyereket is bevezetett a bábuháborúzás világába. Az interjú a Bátorkeszi sakk 50 éve 1965-2015 című jubileumi könyvben is megjelent.
Földrajz és biológia szakos tanítóként érkezett Bátorkeszire, sakkozókat nevelő testnevelőként várt ismertté országszerte. Miholics Zoltán fél évszázaddal ezelőtt olyanra szánta el magát, amelynek eredményét csak most láthatjuk igazán. Lerakta a versenyszerű sakk alapjait a faluban, s az eltelt évtizedek alatt mintegy ötszáz, többnyire helybeli iskolást vezetett be e szellemi játék rejtelmeibe. Tanítványaival tanulta az elméletet, együtt jutottak el izgalmas bábuháborúkat tartalmazó világába. Később a felnövekvő nemzedékek tagjaiból kiépítette a sportág helyi hátországát. Tíz évvel ezelőtt nyugodt lelkiismerettel adhatta át a váltóbotot fiatalabb utódainak. Otthonában beszélgettem a hetvenen túl járó nyugdíjassal.
Bátorkeszin 1965 előtt valóban nem volt semmilyen hagyománya a sakknak?
A kocsmában játszhattak a bácsik, vagy akár a fiatalok is, de versenyszerű formája nem volt jelen. Ha kedvük támadt, sakkoztak egyet az emberek. Emlékszem Székely Józsi bácsira, aki végtelenül szeretett játszani. Volt, hogy pénzért ment a parti.
Frissen végzett földrajz és biológia szakos tanítóként nem akart inkább a szülőfalujába visszamenni?
Nem, mert senki sem próféta saját hazájában. Szüleim is ott, Szentpéteren tanítottak, édesapám volt az igazgató. Ide helyeztek, aztán elmentem egy évre katonának, s mikor visszajöttem az volt az első kérdése az igazgatónak, hogy tanítanék-e tornát, mert nincs rá emberük. Így kerültem a testneveléshez. Saját szakomból a biológiát nem is tanítottam.
Miért tartotta fontosnak, hogy meghonosítson, versenyszerű alapokra helyezzen valamilyen sportágat Bátorkeszin? Ebben az is szerepet játszott, hogy a végzett szak helyett szükségből magyart és testnevelést kellett tanítania?
Nem egészen így van. A magyartanítást azért vettem át, mert akkor volt a csicsói gátszakadás, és az akkori magyar szakos, Sidó Szilveszter elment, s helyette osztályfőnökként megkaptam a kilencedikeseket.
Hova ment? Mi történt vele?
A gátszakadás utáni árvíz alatt Izsáról és a környező falvakból felvitték északabbra a gyerekeket táborokba. Tanítók is mentek velük, ő is köztük volt. Távollétében egy évig én helyettesítettem. Később is tanítottam magyart, de csak szükségből. Az az év azonban jó megmérettetés volt. És a sakk? Egyáltalán nem kötődik a testneveléshez. Véletlenszerűen jött az egész. Elkezdtem foglalkozni a gyerekekkel, s ez aztán terebélyesedett tovább. És oda nőtt ki, ahol napjainkban tart.
Azért még térjünk vissza a kezdetekhez. Tavasztól őszig nem volt gond a sportolással. Fociztak, atletizáltak, röplabdáztak az iskolában, télen meg asztaliteniszeztek, de közben sok volt a nézelődő gyerek, elfoglaltságot kellett találni nekik. Mikor az egyik órán feltette a kérdést: „Fiúk, ti tudtok sakkozni?”, abban az is benne volt, hogy a tanító bácsi legalább a lépéseket ismeri. Ismerte?
Ismertem. Főiskolásként annak idején sakkoztam, de csak kedvtelésből. Olyankor, ha a tanulás közben kikapcsolódtunk.
Hogyan került kapcsolatba a sakkal?
Nyolcadikos koromban a nagybátyám tanított meg a lépésekre. Később a komáromi gimnáziumban inkább szórakozásból sakkoztunk. Főiskolásként úgy játszottam, mint bármelyik tanító. A gyerekektől, velük együtt tanultam meg jobban játszani, de nem mondhatom, hogy nagyon tudok. Azt szokták mondani: aki tudja, az csinálja, aki nem tudja, az tanítja, aki nem tudja tanítani, az igazgatja. Én a végén már csak szerveztem.
De még csak a kezdeteknél, a feltett kérdésnél tartottunk. Diákjait nem lepte meg a tanító bácsi kíváncsiskodása, mert kiderült, hogy Cséplő Tibi és Nátek Gabi már szoktak egymás ellen játszani, sőt gyorsan a sakktábla és a figurák is előkerültek. Ez adta az első lökést az induláshoz?
Akkor még nem gondoltam arra, hogy mi lesz ebből. Mindössze annyit akartam, hogy tegyünk valamit. Mindig sajnáltam az elvesztett időt, mert az idő az pénz. El akartam kerülni, hogy a gyerekek ne unatkozzanak, hanem játszanak, s mivel csak egy asztalunk volt, mindenki nem juthatott hozzá. Ezentúl, akik nem pingpongoztak, azok sakkoztak. Mindig a foci volt a fősport, aztán jött az asztalitenisz, s valahol mögöttük húzódott meg a sakk, amelyre egyre többen ráharaptak.
Hogyan nyomult előre a helyi sportranglistán a sakk, amely később nagy hírnevet hozott a falunak?
Novemberben kezdünk sakkozni, s márciusban elmentünk Csallóközaranyosra, ahol megnyertük a Zója Kupát, amely talán még megvan az iskolában. Annak nagyon örültem. Persze volt bennem egy kis hiúság is, én tényleg tanító szerettem volna lenni. Szüleim, nagyszüleim is tanítottak, ennek hagyománya volt a családunkban, s én úgy gondoltam, ha már tanítónak mentem, neveljem is a gyerekeket. Sok áldozattal járt ez. Hátulütője is volt, a család rovására ment, mindig mennem kellett. Szombat, vasárnap futballoztunk, hét közben edzések voltak... Lökést adott nekünk a csallóközaranyosi siker. Hívtak bennünket máshova is versenyre... Később már szétválasztottam az asztaliteniszt és a sakkot, külön osztályban voltak a foglalkozások. Házibajnokságokat szerveztünk, és egymás után jöttek az eredmények.
Ez még nagyobb lökést adott a folytatáshoz?
Igen. A lokálpatrióta bátorkeszi magyar alapiskola eredményei büszkeséggel töltöttek el. Gyakran láttuk magunkat az újságban, miközben fokozatosan kapaszkodtunk felfelé a ranglistán. Mindig jobbak voltunk, mindig előbbre léptünk a sikerekben. S ebből egy hatalmas mozgalom fejlődött ki.
Mivel lehetett a gyerekeket a sakkozás felé csalogatni?
Jöttek maguktól. A legjobbakat elvittem versenyre, ami a többieket is motiválta. Később, tíz év elteltével már elsős koruktól foglalkoztam a gyerekekkel. Kis közösség voltunk a kezdetekben, nem lehettünk tíz-tizenötnél többen. A folytatásban már negyvenen is lehettünk, amit számos fényképen megörökítettünk. Sok helyen úgy féltek tőlünk, mint a tűztől. Még a nevünket sem tudták, úgy hívtak, hogy Bojnice, meg azt kérdezgették, hogy hol van az a Vojnice, minthogy az volt a falunk szlovák neve akkoriban. A híres szlovák rádióriporter, Gabo Zelenay a tálei országos bajnokságon úgy megdicsért bennünket, hogy igazán büszke voltam a falunkra, a munkánk eredményére. Szlovákiai bajnokok voltunk. Megvertük a turócszentmártoniakat, a pozsonyiakat, az összes magyar és szlovák iskolát… Öt év elteltével a gyerekeket beneveztük a csapatbajnokságba. A nyitrai Alexender Szakál vett rá, azt mondta, ilyen jó sakkozóitok vannak, miért nem mentek a bajnokságba. A legalacsonyabb osztályban kezdtük...
Ez már a felemelkedés időszaka volt. Nem ütközött akadályokba, hogy a kétkezi munkából élő helybeliek gyerekei a sakkbábukat kezdték tologatni?
Nem mindenki nézte jó szemmel. A nem sakkozó gyerekek szülei nem értették meg, miről van szó. Két órán keresztül ülnek a tábla fölött, holott közben focizhattak volna, vélték. De a sakkozóim futballoztak is. A legtöbb gyerek kosarazott, röplabdázott, mindent sportolt. Például Szegi Győző fociban szlovák válogatott volt, de a sakkban is nagyon jól szerepelt. Az ő fia, Tamás is sakkozik. Azért a legtöbben elismerték a sakkban elért eredményeinket. Az viszont nagyon fájt, hogy a volt igazgatóm, mikor büszkén bevittem hozzá az első díjat és a gyönyörű kupát, azt mondta: „Zoltán, látod az utolsó helyen végzett pozsonyi Lumumba utcaiakat. Azok a gyerekek biztosan egészségesek, mert nem görnyednek annyit a sakktábla fölött, mint a te gyerekeid.” Ez a véleménye nagyon rosszul esett. Még ma is elkeserít, talán el sem kellett volna mondani, de nagyon mély nyomokat hagyott bennem. Igazi tüske. Nem biztos, hogy azok, akik velem együtt sokat tettek a falu hírnevéért, mindig megkapták érte a jó szót, a dicséretet. A mostani polgármester másképp látja a helyzetünket, végtelenül büszke arra, amit a sakkban elértünk. Nemcsak anyagilag, hanem lélekben is nagyon támogat bennünket.
1970-ben elkezdték a sakkirodalmat is tanulmányozni. Valóban a debreceni sakk-kapcsolat megszületése késztette a bátorkeszieket az elméleti ismeretek komolyabb elsajátítására?
Igen. Elmentünk a versenyekre, s mivel csak amatőr szinten ismertük a játékot, sokszor becsaptak minket. Jobban ismerték a cseljátékokat, s mi csak néztük, mi történik a táblán. Nem tudtunk mindennel megbirkózni, nem volt számítógép, hogy megnézzük, hol követtük el a hibát, és könyveink sem voltak. Csak leültünk, és játszottunk a versenyeken. Ha levették a bástyát, azt gondoltuk, majd visszaszerzi a játékosunk. A debreceni Kántor Sándor és társai, akikkel később harminc évig rendszeresen találkoztunk, hoztak nekünk először sakk-könyveket a megnyitásokról és a kombinációkról. Azokból tanultam együtt a legjobb tanítványaimmal, ami nagy lökést adott nekünk. Rájöttünk, mit lehet tenni a sakktáblán, ha többet tudunk. A diákbajnokságokon sok előnyt szereztünk ebből. Kérdezgettem a gyerekeket, s miközben válaszolgattak, én is velük tanultam. Hetedikes koráig mindenkit megtanítottam úgy játszani, ahogyan én tudtam. Nem volt ez magas szint, de elsajátította a gyerek. A későbbiek során tanítványaim jobbak voltak, mint én, Például Dolník Attila már hatodikos korában előttem járt. Szegi Győzi, aztán fia, Tamás már 2200 Élő-pontig jutottak. Ők aztán tanították a fiatalabbakat, vitték tovább a váltóbotot. Ebből alakult ki az I. ligát is megjárt, jelenleg II. ligás gárda.
Vajon mi mindent juttatnak Miholics Zoltán (balról) eszébe a táblán látható feliratok? (A bátorkeszi klub archívumából)
Pillantsunk az eredményekre is. Az első szembeötlő sikert 1975 hozta, amikor a Töröttő Antal, Szegi Győző, Bóna Alfonz, Szenczi György összeállítású négyes révén a bátorkeszi magyar iskola országos bajnok lett. Milyen út vezetett a szlovákiai elsőségig?
Ehhez előtte meg kellett nyerni a járási és a kerületi bajnokságot. Évek teltek el, míg a kerületi bajnokságban az élen végeztünk. Öt esztendő alatt eljutottunk a szlovákiai bajnokságra. Először hatodikok, aztán negyedikek, majd másodikok lettünk. Voltunk úgy is másodikok, hogy ugyanannyi pontot szereztünk, mint az elsők. Egy töknyert játszmát döntetlenre adtunk abban a tudatban, hogy bajnokok vagyunk, aztán az utólagos számításokból kiderült, hogy ez nem elég az elsőséghez. A következő évben aztán már megnyertük. Végtelenül boldogok voltunk, mikor tíz év sakkozás után szlovákiai bajnokok lettünk az iskola csapatával.
Ez a diadal még háromszor megismétlődött, más időszakokban, más négyesfogattal: 1980-ban Cséplő László, Dobai László, Szenczi Béla és Miholics Katalin, 1984-ben Miholics Katalin, Szenczi Béla, Cséplő István, Szenczi Tímea és Mácsodi Beáta, 2002-ben pedig Bárczi Tibor, Dolník Attila, Jóba Tamás és Nyers Szilvia alkotta a bajnokcsapatot. Vagyis közel harminc éven belül négyszer voltak szlovákiai elsők…
Hozzáteszem, hogy a pionírliga, amit megnyertünk, nem volt mindig megrendezve, nem ismétlődött éves rendszerességgel. Mi eközben is sakkoztunk, egyéni versenyeken indultunk.
2002-ben már nem volt pionírliga. Akkor mit nyertek meg?
Korábban, a szocializmus idején a pionírvonalon és a testnevelési szövetség égisze alatt is ment a bajnokság. 1980-ban és 1984-ben mindkét sorozatban elsők lettünk Szlovákiában.
És 2002-ben?
Én nem is voltam azon a versenyen. Akkor még ugyan tanítottam, de ez is valószínűleg a testnevelési szövetség szervezésében zajlott, és az alapiskolások bajnoksága volt.
Hány év után merte kimondani, hogy sikerült meghonosítania a versenysakkot Bátorkeszin?
Én ilyenre soha nem gondoltam. Meghonosítás? Egyszerűen csak csináltuk, minden jött magától. Autodidakta módon. Nem volt tudatos úttörés. Örültünk, hogy jól szerepelünk, mindig feljebb akartunk lépni, és feljebb is léptünk. Harcoltunk a sikerekért, nem sajnáltuk a fáradtságot, nagyon sok mindenen keresztülmentünk. Kezdetben lábzsákokban aludtunk, nem úgy, mint ma, amikor szállodában vannak elszállásolva a versenyzők. A cél érdekében tettünk mindent. A sakkeredmények, a sikeresség végett csináltuk.
Nem is érzi magát sportághonosítónak?
Most már igen. Ötven év után egy nagy munka eredményével találjuk magunkat szemben. Nagyon komoly szinten játszottunk, és játszanak ma is a faluban. Országos méretekben is kitűntek volt tanítványaim.
És tanító bácsijuk minek tartja magát?
Erről nem gondolkodtam még eddig. Én ezt lelkesedésből csináltam. A versenysakk megalapítójának elfogadom magamat. Maga a játék már korábban is ismert volt Bátorkeszin, mint említettem, az emberek 1965 előtt is játszották.
Közben beindultak a versenyek, a felsorolt nagy diadalokon kívül nemegyszer rendeztek és nyertek Tábortűz Kupát, ami akkoriban a magyar alapiskolák országos sakkversenye volt. Milyen gyakran tűntek fel a különféle megmérettetéseken?
A testnevelési szövetség által szervezett versenyeken egy-két, előfordult, hogy három-négy csapattal is játszottunk. Több szinten is felbukkantunk, ahogyan lépésről lépésre haladtunk felfelé az egyes osztályokban. Előfordult, hogy megjelentünk a gyerekekkel valahol, és azt kérdezték, hol vannak a sakkozók. Hát mondom, itt vannak. Ezekkel fogunk játszani? – kérdezték lenézően. Aztán mikor már ismerték tanítványaim játékerejét, és megjelentünk valahol, csak jajgatva mondták: „Jönnek a kesziek!” Jártunk bőven csehországi, magyarországi és szlovákiai versenyekre. Szinte minden hétvégén mentünk, sok kapcsolatunk alakult ki.
Mit részesített előnyben: az egyéni vagy a csapatversenyt?
Ahogy jött. Mindenevők voltunk.
Miből álltak az edzések? Sakkelméletet is tanított a gyerekeknek?
Szakaszokra lehetne bontani az elmúlt évtizedeket. 1970-ig csak játszottunk. Házibajnokságot szerveztem, de elemzés nemigen volt, mert én sem voltam képes rá. Megmutattam a lépéseket, s mindenki csinálta, ahogyan tudta. Utána jött a könyves időszak. Az irodalomból olvastam, és közben beszélgettünk róla. A későbbiek során már segítőm is akadt, főleg az első tanítványaim egyike, Szegi Győző személyében. Én vittem az iskolás gyerekeket, ő pedig a tehetségesebbekkel foglalkozott. Később, akinek volt pedagógiai hajlama, az vállalta a munkát. Ennek már húsz-harmincéves hagyománya van nálunk. Jelenleg például Győző fia, Tamás ad elő az A csapat edzésein. Magas színvonalon. Én a hetedikes korukig foglalkoztam a diákokkal, aztán átadtam őket a jobban tudóknak.
A jubileumi kiállításon kivetítőn peregtek a sakkévek történései (A szerző felvétele)
Mit tudott a sakkból egy hetedikes bátorkeszi tanuló?
Korábban nem Élő-pontos minősítés volt, hanem osztályok. Harmadik osztályú szintre felvittem a gyereket, ami a mostani mércével mérve megfelel az 1700 Élő-pontnak. Azóta a legjobbak jól feltornázták magukat, jócskán 2000 pont fölött vannak a volt diákjaim.
Nagy volt a lemorzsolódás?
Igen. Számításaim szerint legalább ötszázan sakkoztak Bátorkeszin. Többen eljutottak a főiskolára, s mikor társaik megtudták, hogy Bátorkesziről van, rögtön sakkozni akartak vele.
Említette a lemorzsolódást…
Legtöbben abbahagyták, vagy nem kötődtek annyira a sakkhoz. Általában akkor fejezték be a játékot, amikor elmentek az alapiskolából. Később más területen érvényesültek. Nagyon sokan vannak a faluban, akik tudnak sakkozni. Többen idővel visszajöttek, s újra játszanak.
Mint említette, tanítványai többsége magasabb szintre jutott, mint ön, akit bizony nemegyszer legyőztek a sakktáblán, mégis büszke volt rájuk. Miért?
Nem szégyelltem, hogy megvernek a gyerekeim, sőt valóban büszke voltam rájuk. Ma is felnézek mindegyikre. Volt diákjaim még talán lelkesebben végzik a dolgukat, mint én tettem. Mikor tanítottam őket, elismertem a tudásukat. A hetedikes gyerekemnél a földrajzórán én voltam az úr, sakkban viszont ő nyert többször. Schnelleztünk, s tízből hétszer megvert. Azért néha én is elkaptam,,. Végtelenül büszke voltam arra, hogy értékes gyerekeket neveltünk, s megmutattuk, hogy vagyunk.
A hazai sakkvilág akkor is felkapta a fejét, amikor lánya, Miholics Katalin gimnazistaként 1986-ben szlovák női bajnok lett. Külön foglalkozott Katival, vagy annyira kiugró tehetség volt?
Foglalkoztam vele. Úgy kezdődött, hogy nem szeretett az óvodában aludni. Voltak olyan napok, amikor elugortam érte, s az alvás helyett kicsit sakkozgattunk. Ilyenkor alig várta, hogy már menjek érte. Nem biztos, hogy a sakk miatt, de tudta, hogy akkor nem kell aludnia. Volt ebben egy kis zsarolás is. Hazavittem, aztán játszottunk. Előbb öt percet, aztán többet. Négy és féléves korában már sakkozott, öt és féléves korában, amikor még írni, olvasni nem tudott, már nyert két mérkőzést a szlovákiai bajnokságon. Szégyellem magamat emiatt, de elmondom. Az idősebbek, Száraz Béla, Szegi Győző csodálattal nézték, hogy a Kati milyen jó, s mindenki elismerte a tehetségét, csak én nem. Már akkor is kiváló eredményei voltak, máig sakkozik. Háromszor egymás után megnyert egy prágai nemzetközi versenyt, játszott a felnőttcsapat második tábláján. Négy évvel fiatalabb fiam is magkapta ugyanazt a felkészítést, de nyolcadikos korára messze nem érte el azt a teljesítményt, mint Kati. Ebből is tudom, hogy nem jól ítéltem meg a tehetségét. Visszaszívom a megaláztatást. Mindig maximalista voltam, magammal szemben, s mástól is megköveteltem ugyanazt. Kati nem volt olyan tehetség, mint a Polgár-lányok, de tehetséges volt. Tehetség nélkül nem lehetett volna szlovákiai ifjúsági és felnőttbajnok.
A cseh Květy női magazin is írt Miholics Katalinról, aki háromszor nyert meg egy prágai sakktornát (A szerző felvétele)
Ebben az apai szigor is szerepet játszott?
Arról ne beszéljünk… Legjobban azt szégyellem az életemben, hogy mindig inkább a hibákra hívtam fel a figyelmet, ahelyett, hogy dicsértem volna. Ez nagyon sok embernek a hibája. Csodálni tudom mindazokat, akik a gyengébb teljesítményt is kedvezően tudják fogadni. Pedig az jobb, mint az én magatartásom, hogy elmarasztaltam a gyerekemet a hibákért. Szóval nem szidni kell, hanem dicsérni. Dicsérettel sokkal többet érünk el az élet bármely területén, nem csak a sakkban, mint korholással, szidással és elmarasztalással.
Mindezekkel együtt Kati szlovákiai felnőtt bajnoki címe a bátorkeszi sakk máig legnagyobb sikere?
Igen. Nem ő volt a legjobb sakkozó, de amennyi sikert elért diákként, majd később, az páratlan a maga nemében. A jubileum kapcsán átnéztem a bátorkeszi iskolai sportról vezetett hat krónikámat, s amit a Katiról írtak akkoriban, azt nagy-nagy örömmel olvastam. Ő szerepelt a legtöbbet a médiában, s az ő nevét ismerték szinte az egész országban.
Kati volt a bátorkeszi sakk jelzőtornya. Volt még a családban valaki, aki sakkozott?
Fiam, Zoli nyolcadikos korában abbahagyta. Nem erőltettem, hogy folytassa. Magyar és angol szakos, most angolból fordít magyarra. Szorgalmas gyerek. Unokám, Kati lánya, Kráľ Klaudia tizennégy éves korcsoportos szlovákiai bajnok, azóta is mindig ott volt az élmezőnyben.
Pedagógusi munkáját hogyan befolyásolták a sakkozás hétköznapjai?
A sakkozás csak egy része volt a faluban végzett munkámnak. Földrajzot és időnként magyart tanítottam. Akiket elvittem az olimpiászra, azok többsége eredményes volt. Nagyon az élmezőnybe tartoztunk a földrajzversenyeken. Nagyon szerettem és örömmel tanítottam ezt a tantárgyat. Szerintem a tanító a falu lámpása. Nekem ez nem munka volt, hanem hivatás. A sakk mindig délután volt, ezért különválasztható volt a kettő. A tanítást becsülettel elvégeztem, a sakk miatt nemigen hiányoztam. Mi szombat, vasárnap jártunk versenyekre, meg délutánonként sakkoztunk. De mással is foglalkoztam, hol foci-, hol pingpongedzésre mentem. Magam is sokáig játszottam, amellett, hogy edzősködtem. Nem folyt össze a két dolog: megadtam az Istennek, ami az Istené, a császárnak meg azt, ami a császáré.
Kiből lehetett sakkozó Bátorkeszin?
Kitippeltem a gyereket, s felajánlottam neki és szüleinek, hogy járjon edzésre. Aki jött, mindenkivel foglalkoztam. Nyolcadikos korban volt a vízválasztó, s eldőlt, hogy marad-e a gyerek, vagy sem. Akik maradtak, továbbvitték a sakkozást. Akik nem, azokból nemegyszer visszatértek.
Csak helybeliekkel foglalkozott, vagy jöttek máshonnan is?
Jártak máshonnak is. Egy példa a sok közül. Egyszer láttam a nagyölvedi Berek Géza egyik játszmáját, éppen a lányom ellen. Hetedikes korában megverte Katit, s azt mondtam, aki így tud játszani, az nagy tehetség lehet. Megkérdeztem tőle: „Fiam, te hogy tanultál meg így sakkozni?” Magam, válaszolta, s azt is elárulta, hogy a tanító bácsit is megveri. Elhívtam közénk, biciklivel járt hozzánk, rendre így tette meg a Nagyölved és Bátorkeszi közötti tizenöt kilométeres távolságot. Azóta nálunk, jelenleg az ötödik táblánkon játszik, s időközben atomfizikát végzett a prágai Károly Egyetemen. Máshonnan is jártak hozzánk, de sokáig nem bírták ki, körülményes volt az utazás. A versenyzők döntő többsége a 3650 lakosú falunkból volt, van.
Pedagógus és sakkedző volt egy személyben. Mikor gyűjtött társakat maga köré? Hogyan alakult meg a bátorkeszi sakk-klub?
A gyerekkel alapítottam. Družstevník néven ment a futballcsapat a faluban. Kezdetben hozzájuk csatlakoztunk, de nem volt nagy hasznunk belőle, mert még azt a pénzünket is elverték, amit a járástól kaptunk. Később jelentkezett a Meopta optikai művek, átvett minket, két szakosztállyal, a sakk mellett a pingpong is hozzájuk tartozott. Ezután a helyi pékség kínálta fel a támogatást, tíz évig biztosan az ő nevükön futottunk. Utána az Europress csomagoló következett nagyjából 2007-ig, jelenleg pedig a falu támogatásával SK néven létezik a klub.
Már volt szó a hat krónikáról. Ezek szerint feljegyezte sakkozói versenyeredményeit?
Nem hiszem, hogy van még valaki Dél-Szlovákiában, aki összeírta az iskola összes sporteredményét, nem csak a sakkról szólókat. Hogy miért csináltam? Nem is tudom. Becsülettel összegyűjtöttem negyvenöt év történéseit, csak az utóbbi öt év hiányzik. Ereklye számomra a hat meglévő krónika. 1965-ben kezdtem, s most ebből is válogathatunk a jubileumi kiadványba.
Hat krónika és a belőlük készült könyv a jubileumi kiállításon (A szerző felvétele)
Sikeresség szempontjából milyen időszakokra lehetne bontani a bátorkeszi sakkévtizedeket?
Embere válogatja. Inkább személyekre lebontva szeretném elmondani. Volt egy időszak a hetvenes években, amikor Töröttő Antal és Szegi Győző voltak a húzóemberek. Aztán a következő időszakban lányom, Kati köré csoportosult az újabb nemzedék. Öten játszottak együtt. Miholics Katalin, Szenczi Béla, Cséplő István, Szenczi Tímea és Mácsodi Beáta volt az erősorrend. Aztán a kilencvenes évekből említeném név szerint Dolník Attilát, a Bárczi testvéreket, Tibort és Viktort, Gyöpös Istvánt, Jóba Tamást és Szegi Tamást, a lányok közül Nyers Szilviát és Töröttő Katalint. Ez volt a harmadik hullám. Egy ideje elég csend van az iskolában. Sakkozgatnak, s ez minden. Foglalkoznak ugyan a sakkal, de… Az tud lángot csinálni, aki maga is ég. Fanatikusnak kell lenni hozzá. Olyasvalakinek, mint én voltam, vagy Diósförgepatonyban Németh Ödön, Naszvadon a kézilabdában Vlahy Jenő… Ezért lelkesedni kell! Most Udvarodon látok reményteljes fellángolást a sakkban. Novánsky Péter ugyanazt teszi, mint annak idején én tettem. A semmiből lett ötven sakkozója.
Kikre a legbüszkébb az eltelt ötven évből?
Mindenkire, aki eredményes volt, körém csoportosult. Nekem a volt diákjaim jelenleg a legjobb barátaim a civil életben. Száraz Béla, Jóba Pali, Töröttő Anti, Pallag Gyuri, a jelenlegi klubelnök… A korkülönbség ugyan megmaradt, de nagyon kedvesek, aranyosak, helyesek. Megértjük egymást. Bármilyen támogatásra volt szükségem az életben, rájuk mindig számíthattam.
Csak tanította, edzette védenceit, vagy versenyszerűen is játszott valaha?
Játszottam, de inkább tanítottam. Nem volt tehetségem a játékhoz, a tehetségesek elléptek tőlem. Kati jobb volt, Klaudia is jobb, mint én. Ha lehetett, inkább bíráskodtam. De ha elmentünk valahova, öttagú volt a csapat, és pontosan annyian érkeztünk, akkor kénytelen voltam játszani. Amikor csak lehetett, valamelyik gyereknek adtam lehetőséget.
Ez is egy becses emlék, mutatja Miholics Zoltán (A szerző felvétele)
Mi élteti ötven éve Bátorkeszin a versenysakkot?
A szeretete és a játékosok közti barátság. Vannak, akik már régen ott hagyták volna, ha nem lenne ilyen jó társaságban. Barátok lettek a sakkozók, még az egykori tanítójuk is beszállt a baráti körbe.
2004-ben nyugdíjba ment, de a sakktól nem szakadt el. Mennyire van jelen hétköznapjaiban ez a csodálatos játék?
Edzésekre nem járok, a bátorkesziek mérkőzéseit időnként megnézem, szurkolok nekik, s lélekben köztük vagyok. Teljes mértékben átadtam nekik a klubirányítást, nem szólok bele a dolgaikba, csinálják úgy, ahogyan jónak látják. Ez már egy harmadik generáció. Ügyesek. A lényeg az, hogy tovább viszik, és tovább is fogják tudni vinni. Sokkal magasabb szinten teszik, mint amikor én foglalkoztam vele. Tényleg versenysakkot művelnek.
J. Mészáros Károly
(Az interjú 2014. december 14-én készült. Megjelent A bátorkeszi sakk 50 éve 1965-2015 című kiadványban, amelyről a Sportkönyveink rovatunkban olvashatnak)
Dél-szlovákiai sportághonosítók interjúsorozatunk korábbi vendége: Németh Ödön