2025-ig ő vezette a Nagyabonyi Futball Clubot (NAFC). Éppen abban az évben távozott az elnöki posztról, amikor 100 éves lett a labdarúgás a Dunaszerdahely közelében fekvő faluban. 2025. augusztus 23-án volt a nagy futballünnep, amelyen Varga Tibor (szül. 1952) felidézte a helyi foci eltelt évtizedeit. Utána interjút is adott honlapunknak. Főleg önmagáról beszélt.

Bő tizenöt évig volt a klubelnök a NAFC-ban. Milyen időszak hagyott maga után?
Sok minden belefért ebbe a másfél évtizedbe. Nehézségek is, fel kellett emelni a klubot, mert a kezdet kezdetén nem volt jó a felállás. Nem volt sikeres a csapat, kiesőjelöltként szerepelt. Többen összefogtunk, elvégre ilyen múltú együttes, mint NAFC nem eshet ki alacsonyabb szintre a legmagasabb osztályú járási bajnokságból. Sikerült is a megmenekülés, ami kedvet adott mindannyiunknak a folytatáshoz. Tovább építettük a csapatot, merészebb tervekkel. Mivel Nagyabony korábban még nem futballozott a kerületi bajnokságban, úgy döntöttünk, megpróbáljuk kiharcolni a feljutást. Három éven belül meg is történt. És az V. ligába kerültünk. Azóta ebben futballozunk, csak időközben VI. liga lett a neve A hatodik helynél rosszabb helyezésünk nem volt az elmúlt évtized során. Háromszor másodikok, többször harmadikok lettünk (jelenleg nem ilyen rózsás a helyzet: 9. az A csapat a tíztagú mezőnyben – a szerző megj.).

Feltételezem, a három második hely számít a csúcsnak. Milyen klubelnöki teendők járultak ehhez hozzá?
A feltételek előteremtése volt a legfontosabb, mert manapság már mindenki igényes, a játékosok is. Támogatókat kellett keresnünk. Ebből oroszlánrészt vállal(t) a község, vagyis a helyi önkormányzat, de ez nem elég, így további szponzorokat kellett megszólítani. És a mai világban ez nem egyszerű feladat, hiszen a vállalkozók sorsa sem az, s nem várnak nyitott ajtókkal bennünket.

Mit tesz ilyenkor a klubelnök?
Elsősorban az ismeretségi körömben kerestem vezetőket, vállalkozókat. Előtte hosszú éveken át a munkaügyi vonalon dolgoztam, és így közelebb kerültem a foglalkoztatókhoz., a vállalkozókhoz. Mikor ajtót nyitottam náluk, ismerőssel találkoztam, így könnyebb volt megkérni, segítséget kapni ilyen helyzetekben. Szintén fontos volt a vezetőség köré tartozó hű szurkolók magunk mellé állítása. Most az edzőpályán állunk, ezt is mi építettük önsegélyből. Erre egy eurót nem kellett költeni. Mikor Bacsfán megszűnt a futball, elhoztuk onnan a világítást, szétszereltük, összeraktuk a tartozékait, s önszorgalomból elkészült. Ugyanúgy meglett az öltöző, a szociális helyiség. Később pályáztunk a lelátóra, ami hosszú ideig hiányzott, de ezt is megoldottuk. Feltételeinknek megfelelőt építettünk. Száznyolcvan férőhelyes. Járnak a szurkolók a bajnokikra, a hazaiakra százötven-kétszázan, ötvenen elmennek idegenbe is, elkísérik a csapatot.

Az anyagi háttér és az infrastruktúra javításán túl még milyen teendői akadtak?
Az sem mellékes, kimondottan fontos, hogy együttműködjünk a csapattal. Elvárják a fiúk, hogy az elnök is rendszeresen kilátogasson az edzésre, ne csak a csapatvezető, az edző… Ha nem jöttem két edzésre a háromból, már kérdezgették: „Mi van az elnökkel? Hol van? Miért nincs itt?”

Ilyenkor elég csak a jelenléte, vagy valami másra is sor kerül?
Beszélgetünk, esetleg felvetik, mit szeretnének. Inkább az előző mérkőzésre fókuszálunk, és sokszor buzdítjuk is a fiúkat, mert minden futballista, akárcsak a többi ember, egyedi a maga módján. Van, akit biztatni kell, van, akinek szigorúbban oda kell szólni, levonva a tanulságot az legutolsó bajnokiból. Ebből adódóan nagyon fontosnak tartottam a személyes kapcsolatok ápolását és a kölcsönös bizalom kiépítését. Én ezt szűrtem le a tizenöt elnöki évemből. S úgy érzem, eredményesek voltunk az eltelt időszakban. Volt olyan ambíciónk, hogy még magasabb osztályba jussunk, de főleg az anyagiak szempontjából átértékeltünk a dolgokat. Másodikok lettünk, de az egyre több kiadás visszatartott bennünket a feljutástól. Sokkal több időt vesz igénybe a távoli falukba, városokba utazás is, ez már a szurkolóknak is sok lenne Egyelőre tartjuk magunkat egyezségünkhöz, miszerint a VI. liga a megfelelő szint számunkra. Ide is el kellett jutnunk, s ennek megtartása sem egyszerű dolog, de eddig sikerült.

Legnagyobb sportvezetői élménye a nagyabonyi futballban?
Leginkább a 2011-es feljutás maradt meg bennem, akkor léptünk az V. ligába.

Milyen körülmények között született?
Három évig céltudatosan készültünk erre a sikerre. Az elsőben a bennmaradás kiharcolása volt a cél, az őszi idény után még utolsók voltunk, aztán a végén tizedikek lettünk. A következőben jött a feltörés, második helyen végeztünk, s harmadikban nem szoros befutóval, ám színvonalas mérkőzéseken kilenc pontos előnnyel nyertünk meg a járási bajnokságot. Ez egy nagy élmény volt számomra! A fiúkkal együtt vettük át a bajnoki címért járó érmeket.

Futballozott is valaha? Vagy csak vezetőként tevékenykedett a klubban?
Játékosként nem voltam részese a szervezett labdarúgásnak, nekem a sportvezetői szerepkör jutott. Szeretem a futballt, nem hagyom ki a mérkőzéseket. Bejárok Dunaszerdahelyre is.

Az mit juttat az eszébe, hogy centenáriumát is megünnepelhette a nagyabonyi futball?
Nagyon büszkék vagyunk arra, hogy idáig jutottunk. S ezt sokszor a fiúknak is elmondom, hogy mi nem engedhetjük meg magunknak a lazítást, rendre oda kell figyelnünk. Egy-egy vereség után akadnak vezetők meg szurkolók is, akik azt mondják, vissza kell menni a járási bajnokságba. Ilyenkor mindig megvédem azt a nézetet, miszerint kiharcoltuk a feljutást, egyelőre bizonyítottunk, tartjuk a szintet, s gondoljunk a nagyabonyi futball folytonosságára. Tehát megalakításától kezdve – a háborús éveket, mikor felfüggesztették a bajnokságot, meg a Dunaszerdahellyel létezett fúziós időszakot leszámítva – rendre léteztünk, játszottunk, sportolási lehetőséget kínáltunk a fiataloknak, amit nem minden klub mondhat el magáról. A száz év arra kötelez bennünket, hogy a következő száz esztendőben is folytassuk..

J. Mészáros Károly