Ötven éve áll a nagymegyeri súlyemelés szolgálatában Lénárt Rudolf, akivel a kedvenc sportágában eltelt évtizedeiről hosszasan elbeszélgettem. Most ezt adom közre.
J. Mészáros Károly
Lénárt Rudolf (szül. 1958) nagymegyeri nyugdíjas géplakatos és szenvedélyes veterán súlyemelő. Igaz, utóbbi megállapítás napjainkban már nem annyira a versenyzésre, mint inkább a szervezésre irányul. Ő a csallóközi város országhatáron túl is ismert sportága képviselőinek egyik tartóoszlopa, a veteránok vezetője. És az, aki megmaradt hírmondónak a nagymegyeri súlyemelés 1972-es újraindulása időszakából. Emelés nélkül emlékeztünk az elmúlt ötven évre.
Mire emlékszik 1972. február 21-e kapcsán?
Edzésen voltunk akkor is.
És csak úgy magától újra beindult a nagymegyeri súlyemelés?
Menjünk vissza egy picit korábbra. Négy évvel idősebb csallóközaranyosi unokabátyám egyszer azt mondta nekem, hogy megy a faluba. Miért, kérdeztem tőle. Trénázni készülök, válaszolta. Fogalmam se volt, hogy mi az a trénázás. Aztán elmondta, hogy súlyt emelnek, miközben testépítést végeznek. Vele tartottam az akkori kultúrházba, ott találkoztam először a súlyokkal. Mikor hazajöttem onnan, megkértem a szerelésben jártas aput, nem csinálna-e nekem egykezes rudat. Nem, válaszolta, kijössz a műhelybe, adok anyagot, megmutatom hogyan kell esztergályozni, és megcsinálod magad. És meg is csináltam. De nem azért volt erre szükségem, hogy versenyszerűen emeljek, hanem azért, hogy úgy nézzek ki, mint Arnold Schwarzenegger, az akkori fiatalok testépítő idolja. Egy idő elteltével apu azzal jött haza, hogy megalakult Nagymegyeren a súlyemelés. Szépen megkértem, legyen szíves, vigyen el oda. Eltelt néhány hét, és ez megtörtént. És kik voltak ott? Lenče Sanyi edző, a régiek közül Vígh Géza, Matlák Feri, Kocsis Laci, Majorovics Józsi, Csiffári Sanyi. Ők voltak számomra a nagymegyeri súlyemelés nagy öregjei.
Mit tudott róluk?
Mindannyian már máshol is emeltek súlyt, zömében Ógyallára jártak iskolába, ahol Lajos Benő foglalkozott velük... És mire körülnéztem az edzőteremben, apu eltűnt. Én meg ott maradtam. Így kezdődött. Egyetlen súly volt a kis teremben, meg kellett várni, míg az öregek befejezik, hazamennek, és aztán következtem én.
Szóval a nagymegyeri súlyemelés nagyjai között kezdett...
Emlékeim fantasztikusak. Azok a ma már öreg emberek abban az időben még legények voltak, talán csak Matlák Ferinek volt gyereke.
És mi történt 1972. február 21-én?
Az előző évben megalakult az egyesület, amit be kellett jelenteni a járási sportszövetségen. Onnantól kezdve volt tagság is, és bejegyzésünk után éppen február 21-én kaptuk meg az első versenyzői igazolványt, hivatalosan is a Dinamo Čalovo sportolói lettünk. Aztán egyre többen jártunk, és egyszer csak elindult a versenyzés. A felnőttek a kerületiben kezdték, a következő évben feljutottak a szlovák ligába, s mi, ifjúságiak lettünk annyian és olyan eredményeket értünk el, hogy 1974-ben, 1975-ben és 1976-ban is a nagymegyeri csapat nyerte a szlovák bajnokságot. Akkor ebben a korosztályban csehszlovák bajnokság még nem volt. Új egyesületek alakultak, Dél-Szlovákiában, Párkányban és Ógyallán már létezett.
Mikor vett először súlyzót a kezébe?
Még be se töltöttem a tizenkettőt, 1970-ben.
Szóval 1972. február 21-e egyben a klub újraindulásának, és Lénárt Rudolf versenyzővé válásának a napja...
Akiket emlegettem a nagymegyeri nagy öregek közül, már egyikük sem emel nagyon régen. Jómagamnak is voltak kihagyásai – katonaság, gyerekek születése, hosszabb sérülés – , de nekem az ötven év még ma is tart. Másoknak már nem. A következő legöregebb, aki aktív is a nagymegyeri súlyemelők világában, Buzgó Lajos edző, egyesületünk elnöke, különben a sógorom. Ő az induláskor még futballozott, tehát nem súlyt emelt, nem volt versenyzői igazolványa, mikor én már megkaptam azt. A régi gárdából már csak én vagyok egyedül a klubban.
Vagyis édesapjának köszönheti, hogy súlyemelő lett, vagy azoknak a nagy elődöknek, akik közé csöppent?
Azt szokták mondani, ha az ember nem akarja, akkor köszönhet akinek akar. Egy kicsit bennem van ez is. Marhaságnak tűnhet, nem fogja elhinni, hogy valamikor én is kijártam futballozni a stadionba, de nem tudtam a tizenhatos szélességében átrúgni a labdát, és az akkori edző azt mondta: Fiam, te belőled se lesz futballista. És így lettem súlyemelő.
Tehát a fociedzőnek köszönheti, hogy tárcsák között kötött ki?
Akkor még nem tudtam, hogy súlyemelő leszek, csak sportot kellett keresni. Valami olyat, ami elviseli a gyengébb labdarúgói képességemet. Végül ez lett az életem első nagy szerelme – ezt szoktam mondogatni, feleségem haragudott is rám emiatt. Nyilvánvaló, hogy a második nagy szerelmem a feleségem, csak hát ő már jóval később lett az.
Ha sem az apai segítség, sem az edzői elutasítás nem volt elég, akkor kinek köszönheti, hogy a súlyemelés világában kötött ki?
Ezzel megfogott... Szerintem a Schwarzeneggernek. Erős akartam lenni! Hogy lettem, vagy nem lettem, az egy más kérdés.
Példaképe volt az osztrák világhíresség?
Az izomzatával mindenképpen, de nem választottam a testépítést. Akkoriban volt egy nagyon jó magyar súlyemelő, sajnos már nem él, Tóth Gézának hívták. Hetvenöt kilóban világbajnok is volt, felnéztem rá. Amikor bekerültem a nagymegyeri klubba edzőm, Lenče Sanyi lett a példaképem, ő tanított meg mindenre. Ő alakította Nagymegyeren a jelenlegi egyesületet, mert a hatvanas években már volt városunkban súlyemelés, 1961-ben Evald Krajčovič rakta le a sportág alapjait, de néhány évvel később abbamaradt.
Mi vonzó abban, hogy valaki kiáll a pódiumra, ilyen vagy olyan módon feje fölé emeli a súlyzót, és sikerül neki a kísérlete vagy nem?
Csak az, hogy többet akarok felemelni annál, mint szoktam. A fociban nem az a vonzó, hogy hátvéd vagy kapus valaki, hanem az, hogy nyerni akarnak. Mivel a súlyemelés egyéni sport, mikor kimegy a versenyző a dobogóra, ott nem létezik más, csak a súly és ő. És valakinek ebben a párharcból győznie kell. Mi azért megyünk oda, hogy legyőzzük a súlyt. S minden egyes verseny arról szól, hogy felülmúljam önmagamat.
És ezeket az emelési adagokat meddig lehet fokozni?
Életünk végéig. A veteránkorban már nem az az egész lényege, hogy fejlődjek, hanem, hogy megtartsam az előző évi eredményemet. És az ember korosodva is óriási teljesítményekre képes. Hatalmas csodákról van szó! Mezei Tibor klubtársam, barátom most a világcsúcs környékén jár. A tavalyi online vb-n Nagymegyeren 128 kilót lökött, és 130 a világcsúcs.
Mikor elkezdte, vélhetően még háromszámos volt a súlyemelés, mert a jelenlegi szakítás és lökés mellett a nyomás is az összetett része volt. Melyik a kedvence ezek közül?
Nagyon egyszerű a helyzetem, mert csak kettőből kell választanom. Azért csak kettőből, mert 1973 január elsejével megszüntették a nyomást. Edzésen még nyomtam akármennyit, de 1972-ben még nem versenyeztem. Akkor még a tizenöt éven aluli korosztály súlyemelésben nem létezett, tehát nem is indulhattam az idősebbek között. Mire sorra kerültem, eltűnt a nyomás. Mivel vékony és magas voltam, mindig a gyorsaság volt az előnyöm, a fizikális erő az izomtömeg függvénye, ezért számomra a szakítás volt a jobb versenyszám. Tizennyolc évesen, harmadéves ifiként már szlovák csúcsot szakítottam. És ez volt az újra indult nagymegyeri egyesületben az első. A későbbi válogatott, Dušan Drška csúcsát vettem el kerek 100 kilóval.
Erre a leginkább büszke a nem veterán versenyzői korából?
Ifiben szinte mindig megnyertem a szlovák bajnokságot. Akkoriban megrendezték a kerületi válogatottak országos versenyét, amin állandóan szerepeltem, és csehszlovák bajnok is voltam 1975-ben a csapattal. Az is büszkeséggel tölt el, mert fel kellett állni a dobogóra, az érmem és az oklevelem valahol még talán meg is van. E mellé oda kívánkozik a szlovák csúcs. Én azért emeltem keveset az ifik között, mert szinte mindig a felnőttekkel indultam. A ligás csapattal versenyeztem, és ha egyszer pódiumra léptem ebben az alakulatban, abban az évben már az ifik között nem szerepelhettem. Így kiszorultam a korosztályomból, és a férficsapatban foglaltam valamelyik súlycsoportban a helyet. Később nem akartam katonának menni Trencsénbe. Előtte se nagyon engedtek el az iskolából az edzőtáborokba, befejezése után inkább abbahagytam a versenyzést. Edzésen ugyan megcsináltam a 67 kilós súlycsoportban a 235 kilót, amit belépőnek szántak a katonai egyesületbe, de kijelentettem, hogy vége, én Trencsénbe nem megyek. Akkoriban hallottuk, hogy az egy-két évvel idősebb nagy emberek, köztük Zaremba, Sekera is, mennyire doppingolnak. Mint tudjuk, Zaremba később olimpiai bajnok, világcsúcstartó lett, jelenleg Havířov külvárosában, Horná Suchán egy neve alatt futó nagyon jó súlyemelő egyesület működik. Különben az akkori I. ligás nagymegyeri csapatból mindegyik srác Trencsénbe rukkolt be katonának. Rajtam és Juhász Lacin kívül.
Miért nem ment Trencsénbe?
Nem akartam, hogy doppingoljanak, megszurkáljanak. Ha katona valaki, parancsot teljesít. Akkor abbahagytam a súlyemelést, és egy katonatiszt barátom elintézte, hogy elvigyenek katonának, tényleges szolgálatra. Mert húszévesen még itthon voltam, mások már tizennyolc esztendősen bevonultak. Két évvel később leszereltem, megnősültem, néhány hónappal később 105 kilót szakítottam, 125-öt löktem újra. És egyből befértem a nagymegyeri ligás csapatba.
Nem volt elég emelni a mázsákat fiatal korában? Miért kell veteránként is a súlyzókkal bajlódnia?
Nem így van ez.
Hát hogyan van?
Megszületett a két gyerekem, és a feleségem azt mondta, mit szólnék hozzá, hogy elmenne főiskolára. Távúton tanulni. Mit szóljak? Hát menjél, jött ki belőlem. Nekem meg maradt a pelenkamosás és minden ami a gyerekek ellátásával jár. Emiatt megállt a súlyemelés. Öt év után, amikor otthon lazult a hurok, újra visszamentem emelni. Közben gondok támadtak az edzőterem fűtésével, sokan nem jártak, és más minden is összejött a klubban, de egyszer csak elérkezett az idő, hogy csehszlovák ligát is tudnánk emelni. Nyolcvanhétben annyira ment Nagymegyeren az edzés, hogy szlovák ligát nyertünk, és talán egyszer nem jutottunk az osztályozóba, amit a szlovák és a cseh liga legjobbja vívott. És 1990-ben aztán sikerült a csehszlovák ligába lépni, annak a csapatnak én is tagja voltam. A 75 kilós súlycsoportban már 145 kilót löktem újra, és az egész addig tartott, míg meg nem sérültem, majd újabb három évet kihagytam. Mikor újra elkezdtük, addigra szétvált Csehszlovákia, így a legfelsőbb szlovák ligába kerültünk. Megint tagja voltam a csapatnak. Nagyjából hétéves periódusok között jöttek a nagy lépések: megnyertük csapatban az önálló Szlovákia bajnokságát, előtte három éven keresztül csehszlovák ligát emeltünk... És mi csak ezután pár év múlva jutottunk el a veteránig, ami 1996 környékén kezdődött. Buzgó Lajos edző négy évvel idősebb nálam, 1954-es születésű. Egy szép napon azt mondta, hogy megy Havířovba, mert közel van az Európa-bajnokság. Csalogatott magával, de én még nem értem el a veterán korosztály legalsó határát, a negyven évet, és 35–40 éves korcsoport akkor még nem létezett. Ezért nem mentem Havířovba. De neki álltam újra edzeni. Tornáztam, igaz, hogy egyedül, nem volt haver, nem volt senki. És 1999-ben Buzgó Lajossal együtt már kimentem az kazincbarcikai Európa-bajnokságra, természetesen versenyezni. Én akkor negyedik lettem. Túl a negyvenen támadt egy ötletem, ha már negyedik lettem, megérné összeszedni a többieket is. Így kezdődött a veterán emelés. Azokra fókuszáltam, akikkel a 1991-ben felnőttként feljutottunk a csehszlovák ligába, és három évadon át ott emeltünk. Közülük a Both Sztani, a legkisebb súlyú meghalt, ő nem lett veterán, akárcsak Buzgó Lajos, akinek egészségi gondjai támadtak. Én azonban elkaptam a fonalat, és kit korábban, kit később össze tudtam szedni, és mindannyian versenyeztek. És itt jön képbe a bő huszonkét év alatt szerzett 64 Európa- és világbajnoki érem. Közben néhányan abbahagyták: Bugár László deréksérülés, Szabó Ferenc a válla, Pivada Róbert a térde miatt.
Mivel újra eljutottunk ide, megismétlem a kérdést: nem volt elég emelni a mázsákat fiatal korában? Miért kellett veteránként is a súlyzókkal bajlódnia?
A kocsmába járó embernek miért kell minden reggel kocsmába mennie? Mert ott érzi jól magát. Bemegyek edzésre hétfőn, szerdán és pénteken, s amíg ott vagyok, szóval tudok tartani tizenöt embert. Ha nem vagyok ott, csönd van, edzenek. Amúgy is edzenek, csak nem mindegy, hogy nyögvenyelősen vagy vidáman. Ennyit a mázsák emeléséről. Sosem lesz elég. És hiányozna. Persze annyit az ember nem bír, annyiszor nem bírja, mint korábban, nincs megfelelő erőnlét, mert miért is volna. Nem kell ezzel foglalkozni, csinálni kell, és kész.
Már a veteránok között járunk, ahol inkább csak szervez, mint emel. Eredeti szakmája géplakatos. Nyugdíjasként minek hódol?
Kilencventől maszek voltam egészen nyugdíjas koromig. Van saját kis műhelyem. A nyugdíjas napjaimat is ott töltöm, dolgozgatok, hol ezt, hol azt, hol amazt.
Néha mozdonyokat reparál...
Így igaz. Szerszámaim megvannak, kapcsolataim élnek, előteremtem az anyagot. Korlátokkal, kerítésekkel, esőkidobókkal, tolókapukkal foglalkozom.
Csak nehéz legyen, hogy edzhessen is közben...
Eltalálta. Van mit emelgetni.
Ötven évet lehúzott a súlyemelés szolgálatában. Nem környékezte még meg a befejezés gondolata?
De, többször is. Indulásképpen a katonasági verzió jött. Ha elmegyek Trencsénbe, be kell vállalnom, hogy kiosztják a doppingot, kiosztják az injekciókat, oltsák az ember fenekét, combját... Én akkor nem vállaltam, és azt mondtam, vége. De mikor hazajöttem – s mivel a katonaság alatt is próbáltam tornázni – mégsem volt vége. Aztán jött a gyereknevelési időszak – mikor picik voltak a csemetéink, a feleségem hatos busszal elment Szerdahelyre dolgozni, és rám maradt a bölcsődébe, óvodába, iskolába szállítás, sőt még a tanulás is. És akkor is úgy volt, hogy vége újra. Mikor ez elmúlt, önállósodtak picit a gyerekek, újra eljutottam a tornázáshoz. A kilencvenes években gerincsérvet szedtem össze, és azt mondtam, most harminckét évesen abba kellene hagyni. De azzal se volt vége, mert mikor úgy éreztem, hogy rendben van, akkor újra nekiálltam. Aztán 2009-ben jött az infarktus, azt hittem, hogy elpusztulok, de helyesen túléltem. Ez már a vége! És nem lett az, mert két évvel később harmadik lettem az Európa-bajnokságon. Utóbbi tény, megtörtént, jegyzik az eredménylisták. Tehát akkor is lábra álltan belőle. Most már azonban igazán vége a versenyzésnek. Kiugrott a bal vállam, közben elszakadt három ín, és nem tudják megcsinálni, mert annyira ki van kopva, hogy nincs mit kezdeni vele. Versenyezni nem tudok, de tornázni igen. Vége van, de nincs vége.
Nincs vége, mert nem hagyja ott a veteránokat...
De azt lehetne úgy is csinálni, hogy az ember nem tornázik, csak intézkedik. Kijár edzésre, elvégzi a papírmunkát, szállásfoglalást, tervezgeti a nevezéseket, csinálja a reklámanyagot... Így is lehetne, de én függetlenül ettől tornázom. Százhúsz kilót felpakolok a súlyzóra, a fiatalok meg néznek, hogy mit akarok vele. Nekem nem nehéz, csak csinálgatom.
Milyen volt a súlyemelés szolgálatában átélt ötven év?
Szép.
Miért szép a súlyemelés?
Azért, mert azt csinálom közben, amit szeretek. Ez olyan, mint mikor az ember örömmel megy munkába, vagy boldogan megy udvarolni, függetlenül attól, mi történt előtte. Mikor mosolyogva tehetünk valamit, akkor nincs kérdés. A súlyemeléshez is mosolyogva kell hozzáállni. Mert a problémákat meglehet oldani, de vannak, amit nem tudunk megoldani. Amit nem tudunk, abból nem ügyet kell csinálni, csak el kell hagyni, mert úgy se tudok mit vele kezdeni. Mert ami fent meg van írva, az van. Nem vagyok vallásos, de így szoktam mondogatni. Ha nekem az volt megírva, hogy két infarktust túléljek, akkor én két infarktust túléltem, és így szép az élet. Nem kell azzal foglalkozni, mi lesz holnap. A mának kell élni, mindent megtenni, hogy jó legyen, mosolyogni a mamára, nálam az is megy...
J. Mészáros Károly
Az interjú rövidített változata megjelent: Új Szó 2022. április 6.