Nem vagyok megszállottja a focinak, de megnézem, játszottam is valaha, s írok is róla, ha valaki igényt tart rá. Most belső késztetésből jöttek elő belőlem ezek a sorok. A fociról, a világszerte imádott, mérhetetlen pénzösszegeket megmozgató labdajátékról. És annak ügyes-bajos dolgairól.
A ma embere csak emlékeiben kutatva találja meg a régi idők (száz? ötven? húsz évvel ezelőtti) foci világát. Falusi futballok hangulatát. Amikor nem szuperkupameccs volt a nyár kicsúcsosodása, hanem a kövérek és a soványok elleni nagy párharc, amikor egyesek csak zsákból készült gatyában futhattak ki a pályára, mert ez ment fel rájuk, aztán hordóként pörögtek le a megmentő hordágyról. Jót szórakoztunk, mi, nézők, és ők, a játékosok is. Aztán jöttek a bajnokik a maguk sajátos hangulatával. Varázslatos beköpésekkel, szurkolói szidalmakkal. Nem állítom, hogy ma nincs ilyen, csak éppen nem járok falusi focira. De tudom, hogy a nézői bekiabálások egyik emlékezetes mondata mindig így hangzott: Répát a bíró szájába! Ezt úgy mindenki elfogadta, belefért a játékvezető minősítésébe. Mert hát a síp nem mindig ad ki szabályos hangot, aki fújja, az is ember, a maga gyarlóságaival, melléfogásaival.
Napjainkban fővárosi (budapesti, pozsonyi...) stadionokba tévedve, tízezrek között már nem hallani nagyon a répáról, de a szurkolói hév, sértődés, bírószidás még jelen van, az élvezettel együtt. És működik a mindent látó videónk, a szabad szemet meghazudtoló technikai csoda, ami ha nem lenne, köbön kérnénk számon az igazságot. És ahol még nincs, ott számon is kérjük. Aztán a kamerahalmaz helyére teszi a dolgokat. Abban nincs apelláta! De közben a foci a zsákutca felé kacsingat. Robotos víziók vetítik előre a jövőképet. Mi lesz, ha a kedvenc labdajátékot már nem emberek, hanem terjeszkedő és mindenre képes robotok fogják játszani. Velük mit tesz majd a videó, vagy a robotbíró?
Ilyen gondolatok motoszkálnak a fejemben, miután lefújta a bíró földrészünk legrangosabb klubcsatározásának egyik csoportmérkőzését. Három gólt láttunk, háromszor tombolt a lelátó, tapsolt a semleges néző, de a végeredmény mégsem ezt mutatja. Rendet rakott a videó, s bennünket meg megfosztott egy szép élménytől. Azért nem adta meg az egyik gólt, mert a gólszerző játékos könyöke picit előrébb volt a labda elrúgásának pillanatában, mint a védő sarka. Öt percig tanulmányozták különböző kameraállásokból a jelenetet. Közben mindenki dermedten várt, foci nuku, csak a kamera meg a videó dolgozott. Aztán a bíró közölte, szerencsétek van gyerekek, mert az a sarok megmentett benneteket a góltól, a másik félnek meg tudtára adta, az a könyök bizony rossz helyen volt. Ment a mérkőzés tovább, de nem tudtam kitörölni élményeimből a nem megadott találatot. Hát milyen mérkőzés az, aminek bizonyos részei úgy raktározódnak el bennünk, mintha nem történtek volna meg? Aztán szerencsére a túloldalon is született gól, kettő is, és azokat megadták. A videó azt is igazolta, amit szinte szabad szemmel lehetett látni, hogy átjutott a teljes labda a gólvonalon, majd nem volt lesen a góllövő. S mikor lefújta a bíró a meccset, gyorsan kikapcsoltam a tévét, nehogy mások elfogulatlan magyarázatai legyenek hatással rám. Nem is voltak. De a videó nem hagyott nyugton. Jó, jó, a technika, a fejlődés nem ismer határokat, s az adó-vevő mégis más, mint a bekiabálás... Legyen! Aztán az jutott az eszembe, ha már meszelője is van a játékvezetőnek, miért ne rejthetne nadrágjába egy répát is. Legalább lenne min videózás közben szórakozni a nézőknek, amikor leejti azt a mérkőzés ura. Ha még úrnak lehet őt nevezni a mai képelemző VAR-szobák fogságában.
Az Európai Labdarúgó-szövetség videós főmuftija szerint igen, olvasom másnap a sportlapban.
J. Mészáros Károly