Soha nem éreztette, hogy ő volt az első, a mindent elsöprő, mégis ő lett a példakép, és dél-szlovákiai világverő kajakostársai a követői. Szabó Attila sportága nagy alakja, Komárom első kajakvilágbajnoka, aki azóta is merít a versenyzői években elsajátított képességeiből. Nem tagadja: a sport fegyelemre, rendszerességre, keménységre tanította. Enélkül aligha tudott volna boldogulni a versenypályán, ahol már akkor is csak emberfacsaró, nehéz és kitartó munkával lehetett a világ élmezőnyébe kerülni és maradni. És ő közel másfél évtizeden át oda tartozott.
Plovdiv hozta számára a csúcsot, mégpedig az 1989-es rendszerváltás évében emelhette magasba a kezét a világbajnoki dobogó tetején. Tízezer méteren hagyta maga mögött a mezőnyt. Soha nem gyakorolta ezt a távot, de a vb-ken élvezte. 1986-tól vb-műsoron maradásáig rendre elindult benne, és soha nem végzett a hatodiknál rosszabbul. „Nekem kedvezett, hogy kisebb körpályán folyt a verseny, felgyorsult, többet lehetett taktikázni, kanyargós gyorsaságommal könnyebben odaférkőzhettem a legjobbak közé. Korábban az irammenők nekivágtak, és nem bírta velük senki” – jellemezte sikerszámát. Mert valóban az volt, hiszen Plovdiv előtt két évvel Duisburgban másodikként evezett a célba, majd 1993-ban – már szlovák színekben – bronzérmet akasztottak a nyakába a koppenhágai világbajnokságon.
Csak az volt a baj, hogy ez a szám nem szerepelt az olimpia műsorában, így nem maradt más választása, mint az ötszáz és az ezer, majd később a kétszáz méter. Érem azonban egyszer sem jött össze neki. „Az ötkarikás játékok között egypár érmet szereztem a világbajnokságokon, de hiába voltam kinn három olimpián, nem sikerült dobogóra kerülnöm. Hát ez beteljesületlen vágyam maradt” – mondta egy interjúban sportolói pályafutása végén 1998-ban.
Legközelebb 1992-ben Barcelonában került a dobogóhoz. Ezer méteren a szlovák kajaknégyesben evezett. Mikor a célba értek, néhány másodpercig még érmesnek is érezhették magukat, annyira pici volt a különbség a befutóban. Végül azonban nekik csak a negyedik hely jutott. S ez maradt Szabó Attila legjobb olimpiai helyezése is. Mert 1988-ban Szöulban csak egyesben indult, s bár mindkét távon döntős volt, dobogó nem lett belőle. 1996-ban Atlanta pedig már a visszavonulás felé készülődés időszakában érte, ott helyezetlen maradt a több mint harmincszoros csehszlovák és többszörös szlovák bajnok. A barcelonai négyes hajó volt az első előhírnöke a következő két és fél évtized szlovákiai kajaksikereinek, amelyek legtöbbször négyesben születtek, és szinte mindannyiszor volt komáromi, majd később somorjai fiú is a világversenyeken érmes egységben.
Szabó Attilát 1989-es plovdivi vb-diadala a csúcsra repítette. Abban az évben őt választották Csehszlovákia legjobb sportolójának. Nem volt bombaerős esztendejük az ország legjobbjainak, de komáromi kajakosunk nagy fölénnyel nyerte az ankétot. Népszerűsége a tetőfokára hágott. „„Én azzal a jó érzéssel megyek el otthonról, hogy tudom, majdnem az egész város szurkol nekünk. Világbajnoki győzelmem után is körülrajongtak, együtt örültünk a sikernek. Jó ideig azonban bujkálnom kellett, mert ha beültem valahova, mindenki fizetni akart. Hiába mondtam, hogy nem iszom, nehezen akarták elhinni” – vallotta versenyzői évei alkonyán egy visszapillantó gondolatsorban.
Versenyzőtársai is tudták róla, hogy csehszlovákiai magyar sportoló. „Nevettünk rajta, hogy nincs olyan válogatott, amelyben ne lenne magyar versenyző. És ők, akárcsak a versenytársak tudják, hogy miért indulok Csehszlovákia színeiben, és miért vagyok magyar. Maguk mutatták a térképen, hol húzódik a határ, és melyik oldalán fekszik az én Komáromom” – árulta el hovatartozásáról.
Akadályokkal és szép számban találkozott életében, de az akarat átvitte őt rajtuk. Ikertestvére, aki szintén a kajakozott, ebben nem tartotta vele a lépést. Kajakostársai között akadtak irigyei is, akik azt hitték azért gyengék, mert Attila jó versenyző. Már középiskolás korában matektanára állandóan azzal kínozta, hogy ne sportoljon, abból nem lehet megélni. Reggeli edzései zavarták, kocsmában megtalált osztálytársai már kevésbé. Évek múltán, mikor világbajnok lett, aztán a szigorú matektanár is belátta, túllőtt a célon. Belekóstolt az egyetemisták életébe is. Testnevelésre járt a Comenius-egyetemen, de mikor számára idegen sportágakból is sokat követeltek tőle, inkább otthagyta az iskolát. Magánéletében sem jött ki neki úgy a lépés, ahogy elképzelte. Immár harmadszor nős, s abban reménykedik mindenki, hogy ezzel már révbe ért. Mert erős családi kötelékben nevelkedett, s ma is szoros kapcsolat fűzi fivéreihez, Bátyjával az építőiparban vállalkozik, és ikertestvére sem került ki látószögéből.
Másik sportszenvedélye, a foci is sokáig pályára szólította. Harminchárom évesen fordított hátat az élsportnak, de a kedvenc labdajátéka közel ötven éves koráig sakkban tartotta. Alacsonyabb osztályú csapatokban rúgta a bőrt: Madaron, Ímelyen, magyarországi együttesekben, és az akkori III. ligás Komáromban is megfordult.
Azt mondják, aki a kajakozást kibírja, az kemény ember. Ehhez tartja magát Szabó Attila is, aki feltörésével példát mutatott az utána következő komáromi kajakosnemzedékeknek. Felnéznek rá, mert ő volt a Duna-parti város világbajnokai közül a legelső. Olimpiai érmesek, többszörös világelsők vannak követői között. Legtöbbször a négyes hajóban, de párosban is már megmutatták – és nem is egyszer – , mennyi erő, kitartás rejlik a diadalittas komáromiakban. Riszdorfer Mihály, Riszdorfer Richárd, Vlček Erik, Tarr Görgy és Botek Ádám neve jól cseng a világ kajak-kenusportjában, egy ideje a sportág másik dél-szlovákiai bástyájából, Somorjáról is akadnak kiemelkedő társaik. Jakubík Gábor, Linka Tibor és Zalka Csaba, hogy csak a legismertebbeket említsük. És hozzájuk tartozik a párkányi származású Gelle Péter is, aki a Dukla színeiben lapátol. Az elmúlt két évtizedben ők a szlovákiai kajak-kenusport állócsillagai, s legtöbbjük már fél szemmel a 2020-as tokiói olimpiára kacsingat.
Ötkarikás aranyéremről álmodoznak a fiúk.
J. Mészáros Károly