Némethné Dömény Jolán tősgyökeres nyárasdiként tündökölt az egykori híres nyárasdi női kézilabdacsapatban. Ma is motorja a társaságnak, akárcsak a pályán tette akkoriban. Egykori játékostársaival megszervezte 2019 decemberében a sportág helyi fennállása ötvenedik évfordulójára tartott ünnepséget, s nem maradhatott ki honlapunk interjúalanyai közül sem (az anyag ötrészes sorozatom ötödik része). Mikor már fogytán volt a sok vendég, volt játékostárs, kérdéseim megválaszolására is szakított időt.
Milyen időszakot élt át a nyárasdi női kézilabdából a pályán meg azonkívül is?
Hatvankilencben alakult meg a nyárasdi egyesület, amikor elmentem a pozsonyi Duna utcára, a gimnáziumba tanulni, és a fővárosban, az ottani cérnagyár MDŽ ificsapatában kézilabdáztam. Elég gyenge együttesünk volt, s mondta az edző, hogy milyen jó játékos vagyok, s megkérdezte, honnan érkeztem, hogy nincsenek-e Nyárasdon többen is ilyen jó kézilabdázók. Most már el lehet mondani, hogy feketén három volt játékostársamat felvittem az I. ligába, és velük végre nyertünk bajnokit is az élvonalban. Ott volt velünk Pali is (Németh Pál, a nyárasdi csapat edzője – a szerző megj.), s akkor támadt az ötlete, hogy ha van négy olyan kézilabdázója, akik megállják a helyüket az I. ligában, akkor érdemes Nyárasdon is valamit kezdeni. És ennek folytatásaként Horváth István (az akkori járási testnevelési szövetség vezetője volt – a szerző megj.) segítségével megalapította a csapatot.
Szóval mikor elkezdődött Nyárasdon a kézilabda, akkor a fővárosban játszott...
A legalulról indultak a bajnokságban, miközben én az MDŽben voltam. Akkor jöttem haza, mikor 1971-ben felkerült a Nyárasd az első ifjúsági ligába. Már a pozsonyiak női csapatából érkeztem, és egy év múlva megnyertük a csehszlovák ifibajnokságot. Utána, az érettségi évében megint visszamentem Pozsonyba. És akkor jöttem újra Nyárasdra, amikor harmadszor játszottak a csehszlovák női ligába jutásért, ami csak később jött össze. Egyszer velem sem sikerült az élvonalba kerülés, mert esős időben egy góllal kikaptunk a pozsonyi Inter otthonában. De a következő kísérlet már női élvonalat hozott Nyárasdra. Utána, egyetemi éveim alatt, maradtam újra Pozsonyban, amikor a nyárasdiak még második ligások voltak, ez 1977-ben történt, majd 1977/1978-ban megnyertük a Csehszlovák Kupát. Hétfőn államvizsgáztam az egyetemen, a hétvégén pedig már a Csehszlovák Kupáért játszottunk. Előtte három hétig nem edzettem, s a négyes döntő első mérkőzésén felszabadult játékkal magam megvertem a Gottwaldovot (a mai Zlín – a szerző megj.). Zerzáň edző azóta is emlegeti, hogy ilyet még addig nem látott. Azóta állítom, hogy a lelki dolgok fontosabbak, mint az, ha a többiek akár kétfázisos edzésben készülnek.
Meddig maradt Nyárasdon?
Aztán már itthon maradtam végig. Közben volt a partizánskei kitérőnk. Nagyon meglepődtem, mikor a Pali egyből igent mondott a cipőgyáriaknak, akik Prágából jövet megálltak nálunk Szerdahelyen. Elmondta az elnök a kilenc, többnyire válogatott kézilabdázó nevét, erre kérdezi a Pali: ezek a játékosok? Nem, ezek terhesek, jött a válasz. Aztán valóban nevesincs játékosokból jött össze Partizánskéban a bajnoki cím, Pali edzőként, én játékosként vettem ki belőle a részemet. Az igazsághoz az is hozzátartozik, hogy Sabadoš és Beňušková előtte már abbahagyták, de a Pali iránti tiszteletből visszajöttek. Mi hárman a többi fiatallal lettünk aztán bajnokok. Utána Palival visszajöttünk Nyárasdra. Nyolvanhatban megműtöttek, komoly tüdőoperáción estem át. Szinte száz százalékba veszem, hogy édesapám és én is a Csernobil robbanás áldozatai voltunk. Mert nyolcvanhatban, május elsején fel kellett vonulnunk, rövid nadrágban. Már este negyvenfokos lázzal Légen feküdtem a szanatóriumban, édesapám pedig valamilyen fertőzött gombát evett meg. Előtte még orvosi nyilvántartása sem volt, s hasnyálmirigyrákban nyolcvanhatban elhunyt. Én elég nehezen tértem vissza a kórházból. Májusban bekerültem, és szeptember végén jöttem haza negyven kilósan Pozsonypüspökiről. Negyed tüdőmet kivették...
Visszatért még a pályára?
Igen, de türelmetlenek voltak velem a vezetők. Elkezdtem játszani. Beszóltak a pályára, hogy már mikor hozom a formámat. Nagyon megsértődtem, s azt mondtam, inkább elmegyek máshova. Jöttek helyettem a fiatalok, akik jók is voltak. Tatabányára szerettem volna menni, mert egy barátságos meccsen hívtak. Erre a Vanyus Attila azt mondta: dehogy mész te Tatabányára, úgy sincs csapatunk, szükségünk van tapasztalt játékosra, és elvittek a győriek. Ott voltam három évet. És aztán jött a csallóközaranyosi klubelnök, aki felkínált egy németországi játéklehetőséget. Amikor onnan visszakerültem, éppen akkor ment el Nyárasdról a RimPol, játékos nem volt. A kapus Manczal Erika, Seres Csaba meg én, vagyis három család összeraktuk a pénzt. Palit megtettük elnöknek. Egy évet végighúztunk, biztatott az önkormányzat, csak csináljuk, s aztán majd meglátjuk. Beleraktuk a pénzünket, s az akkori polgármester, ha jól emlékszem, tízezer koronát ígért. Mondtuk, hogy ez egy útnyi kiadás Kassára, és megköszöntük szépen. Befektető vállalkozótársaink erre azt mondták: Joli, ezek nem támogatnak bennünket, hagyjuk abba. Aztán még összehívtam a lányokat – amit azóta mindenki másként magyaráz – , hogy próbáljuk meg, játszhatnánk pénz nélkül. De annyira profi klub volt a nyárasdi, hogy a játékosok ezzel nem tudtak mit kezdeni.
Végül is, ha összeadjuk az A Nyárasdon töltött évadokat, milyen számot kapunk?
Az I. ligában nyolcat játszottam le. Közben 210 bajnokin 802 gólt dobtam. A női csapat 1972-es magalakulásától 1999. július elsejéig összesen 957 mérkőzésen szerepeltem, ezzel Polacsekné Angyal Piroska után a második vagyok a klub örökranglistáján.
Sokat játszott Nyárasdon, de nem egyfolytában. Mi maradt meg leginkább az emlékezetében?
A feljutás az I. csehszlovák ligába. Negyedszerre sikerült, mert mindig valahol elbotlottunk. Miután feljutottunk, és Komáromban játszottunk, rögtön az első mérkőzés úgy kezdődött, hogy előttünk boksz volt, s meccs közben paradicsommal dobáltak a pályára. Letiltottak bennünket, és Pozsonyba kellett mennünk. Három meccset ott játszottunk, de nem jöttek fel a nézőink a Csallóközből. Komáromba már ott voltak, mi azonban kiestünk. Egy pont hiányzott a bennmaradáshoz. Utána játszottunk a vágsellyeiekkel újra a feljutásért. Ez volt az ötödik kísérletünk.
És a külföldi szereplések?
Hatalmas élmények voltak. Előtte megnyertük az itthoni kupát. Nem volt az olyan egyértelmű. Körbeverés után lett miénk a Csehszlovák Kupa. Olyan helyzet alakult ki, hogy ha Partizánske megveri a Gottwaldovot, mi vagyunk az elsők, ha nem, akkor a harmadikok. A Partizánske volt a kisöccse a gottwaldovi cipőgyárnak. Presztízs lett abból, hogy Partizánske megverje a nagy Gottwaldovot, és meg is verte. Közben a Pali a pozsonyi Bajkál utca buszmegállóinál le-föl járkált, s mi ötpercenként szaladtunk ki hozzá, és mondtuk neki az eredményt. A végén közösen örültünk. És aztán jöttek az első európai kupameccsek, mikor megtelt a pozsonyi sportcsarnok, az csodálatos volt. Hájos Rózsika nem hozta le a ruháját a bankettra, s a szülei mondták, hogy nem baj, hiszen jönnek a meccsre Pozsonyba, s odaadjuk neki. Mikorra megérkezett a nyárasdi busz, Rózsika kiment a ruhájáért. Amikor jött vissza az öltözőbe, megállt, és azt mondta: „Gyerekek, hát van kinn vagy száz busz! Melyik a nyárasdi?” Nagy volt a készülődés. Februárban volt a francia Ivry elleni kupameccs, mindenki elkezdte indulónával kenegetni a csizmáját, olyan idegesek voltunk. Azok voltak a legnagyobb élmények. Még előtte Párizs, aztán a Kaunas...
A franciákat kiverték, de a Kaunasszal csak szoros párharcban maradtak alul...
Európai élcsapattal, az akkori Szovjetunió kupagyőztesével szemben. Nagyon jó meccseken. A Pali annyira tudott bennünket motiválni, hogy fejjel nekimentünk a falnak. Később az EHF-kupában az idegenbeli Lützellinden elleni meccsen a hesseni kommentátor beszélt, s mondta, igaz, hogy idegenben eggyel nyert a csapatuk, a német bajnokság második helyezettje, de a Nyárasdot nem szabad leírni, mert az edzőjük tanító, tanítványaival nagyon lokálpatrióta csapatot alkot, s ezzel mintha már figyelmeztette volna a németeket, nem fogjuk csak úgy föladni a visszavágót. Ott volt a disszidens Ivančíková, aki szerint a németek hat-hétgólos győzelmet vártak, aztán mi nyertünk kettővel, és továbbjutottunk az elődöntőbe.
És jó játékkal. Élvezet volt nézni...
Megkaptuk az ötvenesre ennek a meccsnek a felvételét. Negyven éve erre vártam. Már a végeredményt sem tudtam pontosan, annyit beszéltünk erről, hogy az eredmény is megváltozott emlékeinkben, de még az is feledésbe merült, ki volt a kapunkban. Elindítottam a felvételt, s azt hittem, ha megnézem, egy világ dől össze bennem. Aztán úgy örültem, hogy milyen jól védekezünk, milyen gyors voltam. Mai szemmel nézve is nagyon jó, gyors, igazán szerethető csapatunk volt akkor. Játszottunk rosszul is, de szívünk soha nem hagyott cserben bennünket. Ezért mindenki örült nekünk. Még az ötvenes ünnepség előtt végignéztük Palival a felvételt, aztán mondtam a lányoknak, hogy legyenek figyelmesek, mert néhányuknak az édesapja is látható a képsorokon.
Jól kiérezte a német kommentátor a nyárasdiak lokálpatriotizmusát?
És az embert ez hajtotta. Nem a magyarsága... Mikor jöttem erre rá? Amikor megjöttünk a moszkvai olimpiáról, Angyal Pirit, Palit és engem egész Dél-Szlovákiába hívtak élménybeszámolóra. Mindenfélét kérdeztek. Hogy éreztük magunkat, meg mit éltünk át a magyarok ellen? Én a magyarok ellen ugyanúgy hajtottam, mint máskor. Nekünk, a nyárasdi csapatnak soha nem kiabálták: Ria, ria, Hungária! Soha nem volt himnuszéneklés... Egyszer volt Nyárasdon egy magyar–szlovák mérkőzés, közben tapsoltak mindkét oldalra, s a végén felugrott az ezerhétszáz ember. S utána jött az öltözőbe a csehszlovák válogatott Foltýnová, és azt mondta társainak, ne sírjatok. Majd hazamegyek Zlínbe – soha nem Gottwaldovot említett – , és megkérdezem az anyukát, hogy mi történt ezen a vidéken, hogy az egyszerű parasztemberek a magyaroknak szurkolnak. Mondtam neki, Milenka, nem kell hazamenned, én elárulom: mi történt... Mint valaki leírta, nálunk is kellenek ilyen bástyák a magyaroknak. Imádták Nyárasdon a csapatunkban a faluban játszó szlovákokat is. Bennünk nem volt az, hogy azért, mert magyarok vagyunk. Nem egész Szlovákiát, hanem saját vidékedet, a szülőföldedet szereted. Aztán mikor kimentünk külföldre, ott már Szlovákiát képviseltük-
Milyen kapcsolata maradt a kézilabdával?
Itt voltak a védenceim az ünnepségen. Rózsa Orsi az elsősöket meg a másodikosokat, én pedig harmadikosokat és negyedikeseket edzem Nyárasdon. Hobbiból.
Már nyugdíjasként teszi mindezt?
Építészmérnök vagyok. Becslőként, igazságügyi szakértőként is dolgozom tovább.
J. Mészáros Károly