Legnagyobb fénykorában sem volt bajnok a híres nyárasdi női kézilabdacsapat, amely a múlt század nyolcvanas és kilencvenes éveiben tündökölt a (cseh)szlovák élvonalban. Alapítója és legtöbbször visszatérő edzője, Németh Pál (szül. 1939) azonban egyszer megnyerte a csehszlovák bajnokságot, csak éppen más együttessel, a Partizánske csapatával. Ennek összefüggéseit és hátterét a mester a honlapunkon is megjelent Németh Pál labdát adott a nyárasdi lányok kezébe című életműinterjújában részletesen kifejtette. Ebből merítünk összeállításunkban.
Németh Pál 1984-ben, azután, hogy ezüstérmes lett csapatával, elbocsátották Nyárasdról, a több közül első alkalommal.
„Fájt, hogy kidobtak – emlékezik menesztésére az edző, aki feleségét és egyben játékosát, Németh Jolánt is magával vitte a későbbi bajnokcsapatba. – Mikor a cipővárosiak megtudták, hogy engem menesztettek, éppen Prágában voltak gyűlésen. Az első útjuk nem haza, hanem Dunaszerdahelyre vezetett, hozzánk. Rögtön felajánlották, hogy leigazolnak engem és Jolit is. S mikor úgy nézett ki, hogy beleegyezek, feltettem nekik a kérdést, milyen csapatuk van. Erre felírtak nyolc nevet egy papírra. Kontčekovától kezdve Brezányiováig. Jól hangzik, gondoltam, de az elnök rögtön jelezte, ők nem lesznek a csapatban, mert Partizánskeban a nyolc válogatott játékos különböző okoknál fogva abbahagyta a játékot. Akkor minek hívtok engemet, kérdeztem tőlük. Mert úgy gondoljuk, te vagy ebben az országban az, aki a maradék játékosokkal legalább megmented a csapatot, hogy ne essen ki a ligából. Szóval ezért hívtak. Ennek ellenére aláírtam a szerződést, és mentünk hozzájuk. Mikor az első edzésre odaértünk, már folyt a munka a másodedzővel, s azt gondoltam, egy megyei szintű csapathoz érkeztem. Alig volt játékosuk, de azután szerződtettek tehetséges ifiket az egész országból. Elkezdtük a munkát, és egy valóban jó csapat állt össze. Hummel Pali csodálatos edzőtársam volt, kevés edzővel dolgoztam együtt, de ő jelentette a csúcsot számomra. Egy hullámhosszon voltunk. És kis társaságból érett össze a bajnokcsapat. Pedig Partizánskéban nagyon nehéz körülmények között kézilabdáztak a nők, reggel hatkor a gyárban kellett jelentkezniük. Mikor odamentem, az volt az első kérdésem, miért van ez így? Lehetetlen, ők rabszolgák! Pali, te itt ehhez nem értesz, nem tudod, hogy megy ez nálunk, egy munkásvárosban. Légy edző, azt csináld, ahogy akarod. A lányok reggel hatkor mentek munkába, tizenegykor kezdtük az első edzést, délig. Akkor hazamentek, főztek valamit maguknak, vagy a családnak, kettőkor folytattuk a másik edzéssel. Négyig, fél ötig. Hazavitték a gyereket az óvodából, és végre már otthon lehettek. Ez volt a napi programjuk. Ilyen nehéz körülmények között máshol nem éltek a játékosok, s ez lehetett talán a jó. Kedvesek, szófogadóak voltak, Megtaláltuk a közös hangot velük és a posztjaikat is. És nemhogy bennmaradtunk, hanem utcahosszal megnyertük a bajnokságot. Az életben talán először éreztem azt, hogy igazán sikerült megmutatnom, mi van bennem. Sokszor használhattam volna ezt a szót, mert voltak itt-ott eredményeim, de máskor nem húztam elő. Van még egy momentum, ami akkori esetemet kihangsúlyozta: később megtudtam, hogy a játékosokat is be akarták venni a Németh Pali nyárasdi eltávolításába. Volt akivel elhitették, hogy kishitű vagyok és mint ilyennel nem lehet bajnokságot nyerni. Ezek után egy kicsit elégtétel volt a bajnoki cím a Partizánskéval. És bebizonyosodott, hogy a sok pénz, magabiztos fővárosi edzők és sok-sok kiváló játékos még a bajnoki elsőség megszerzéséhez sem garancia, hiszen csak bronzérmes lett a nyárasdi csapat, amelynek egy évvel később már újra én voltam az edzője, de ez egy más történet. Partizánskéból ugyanis nem akartak elengedni...”
