Olvasom, hogy Komáromban mozogni tanítja egy házaspár a gyerekeket.
Micsoda meglátás!
Azt próbálják meglovagolni, ami manapság egyre inkább kiabáló valóság. Csemetéink alig mozognak!
Számtalan olyan életkönnyítő szerkentyű veszi körül őket, mindannyiunkat, amelyek erőteljesen fejlesztik bennünk a kényelemszeretetet, és szép lassan elsorvasztják a mozgásigényünket. A most születők pedig már egyenesen az elektronika csodabogarai közé csöppennek, majd később mind gyakrabban elkalandoznak a virtuális világba, és eszükbe sem jut, hogy testüknek – a szellemi gyarapodás mellett – fizikai erőkifejtésre, mozdulatokra is szüksége van.
Testnevelők szembesülnek a legtöbbször ennek hétköznapi tüneteivel. Gyerekkoromban, a múlt század hetvenes éveiben kinevették azt, aki a tornaórán nem ugrotta át a bakot, nem tudott mit kezdeni a testével kötélmászáskor vagy bajba keveredett az előtte tornyosuló akadály láttán. A többség akkor még fürge, rugalmas és mozgásbarát volt. Kacajával szinte kiközösítette soraiból a kevésbé rátermettet. Emlékszem, hogyan szorítottam annak, aki az átlagosnál kisebb mozgáskészséggel született, de akaraterejével próbálta ellensúlyozni tehetséghiányát. Nem tudom, napjainkban hány gyereknek kellene szurkolnom, ha bepillantanék valamelyik testnevelésórára. Erről a tornát tanítók tudnának sokat mesélni... Meg az a komáromi házaspár, amely kézen fogva vezeti a mozgás világába a gyerekeket. Nekik mindenesetre feltűnt, hogy fizikai fejlettségük szintje, végtagjaik, testük mozgásban tartása letért a megkívánt útról, és tenni kell valamit.
Ez az első égbekiáltó próbálkozás a kicsik között tájainkon, hogy a mozgás világában egyre idegenebbül tájékozódó embert visszatérítse a helyes irányba, miközben a civilizációs és minden fajta fejlődés egész masinériájával találja magát szemben. Felszáll a robogó szerelvényre, és keresi azokat, akik még hajlandóak olyan módon élni, mint elődeik tették ki tudja hány vasútállomással korábban felszállva. Lehet ezt úgy is értelmezni, mint mentőövet azoknak, akiknek még fontos a mozgás, és nem csak a virtuális világ hozza őket lázba. Szülői segítséggel elindulhat egy olyan mozgalom, amely kiskaput nyit a fejlődés mozgásban sivár világából való kitörésre. Ennek nem egy példája volt, van már napjainkban is, legtöbbször a felnőttek között. Gyerekeknél egyelőre szokatlan, s mintha arról árulkodna: mindent akkor kell kezdeni, amikor szükségét érzi az ember. Úgy néz ki, 2017-ben már eljött a mozgásleckék ideje.
J. Mészáros Károly