Neves futballedzőnknek, Pecze Károlynak három törökországi állomása volt: Genclerbirligi Ankara (1998–2000), Caykur Rizespor (2000–2002) és Sivasspor (2006). Mindhárom helyen az A csapat vezetőedzői posztját töltötte be. Történetünk a sivasspori időszakba kalandozik vissza. Arról van szó, hogy a török klub mindenható főnöke a Manisaspor legyőzése után nagylelkűen hazaengedte Peczét. Egy napra...
A döntés előzményeibe vezetett be a mester a Šport napilapnak adott interjúban. „Győzelmünk nagyon várt eredmény volt a török futballtársadalomban. Szempontunkból azért is volt fontos, mert csak negyedik kísérletre nyertünk hazai pályán – mesélte Pecze Károly. – Addigi vendéglátói mérlegünk egy döntetlen és két vereség volt, bár idegenben kétszer nyertünk s ugyanannyiszor döntetleneztünk. Igaz az is, hogy ideiglenes otthonunkban játszottunk, mert szurkolóink az egyik bajnoki után berohantak a pályára, és meg akarták verni a bírót... A bajnokság állásában az volt a meglepő, hogy máskor hangadó török klubcsapatok – Fenerbahce, Galatasaray, Besiktas, Trabzonsport – előtt éppen a Manisaspor vezette hat ponttal a táblázatot, és a török lapok már bajnoki ambíciójukról kezdtek írni. A törököknek ilyen a mentalitásuk, nincs mit csodálkozni rajta. Mivel legyőztük a listavezetőt, úgy vették, hogy megmentettük a bajnokságot. Nem szökött meg a Manisaspor, és továbbra is volt miért játszaniuk a többieknek is. A Manisaspor olyan stílusban futballozik, mint amilyet én forszíroztam annak idején Nagyszombatban, csak éppen másképp hívják. Ezért tudtam, hogy mit kell ellenük játszani... Egész idő alatt esett. Mikor 1:1-re egyenlítettünk, úgy éreztem, mintha földrengés lenne körülöttem. Második gólunk után másodszor remegett a föld. Az emberek üvöltöttek, énekeltek, táncoltak, doboltak, fütyültek... Ám az ellenfél egyenlített, de tíz perccel a vége előtt megszereztük a győztes találatot. Ha akkor nem nyílt meg a föld Sivasban, akkor soha nem fog... Négy percet hosszabbított a bíró, már el sem mozdultam az oldalvonaltól. Kétszer kevés hiányzott ahhoz, hogy a játékvezető ne küldjön a lelátóra. A zuhogó esőben végül kibírtuk. Utána az öltözőben karneváli hangulat kerekedett. Hangzavar, fütty, ordítás, káosz... De egy korty alkohol nélkül. Üveg se volt sehol. Csak úgy ment az öntözés, de csupán tiszta vízzel és a masszőrök által elkészített itallal. Csak akkor lett csend, mikor megérkezett a klubfőnök kíséretével. Ilyen győzelem után várható, hogy hozzádob a prémiumokhoz. A játékosok éltek az alkalommal, s érezték, teljesülhet a kívánságuk. Elővették a notebookjukat, és mutatták nekem, milyen járattal juthatnak haza. Elenged? – szegezték nekem kérdést. Az eufóriában mindent megígértek nekik, én meg mondom az elnöknek, mit fogok itt csinálni a csonka kerettel, ha a játékosok felét hazaengedte? És engem otthon szívesen látnának... Azt is mondtam, hogy unokám éppen egy éves, és már sikerült is meggyőznöm. A törökök kedvelik az ilyen gesztust. Klubvezérünk köszönettel meg is tette.”
