Kevesen tudják, hogy M(ulyadi). Nagy László nyugdíjas (sport)fotós, aki jelenleg Helembán él, (sport)riporteri pályafutása előtt Besztercebányán atletizált, majd háromszoros szlovák bajnok és egyszer csehszlovák bajnoki bronzérmes volt nyári biatlonban. Szorgalmával, teherbírásával, akaratával sok riválisának tört borsot az orra alá. Levelezgetésünk nyomán előkerült emlékeiből egy pilzeni verseny, amely a múlt század hetvenes éveibe, a sapporói téli olimpia (1972) előtti világba kalauzol. M. Nagy László esetét a megrémült Pavel Ploc válogatott biatlonversenyzővel olvassa a Sztorik, történetek, esetek rovatban.
Ráijesztett a lőállásban, majd faképnél hagyta a válogatott legjobbját
M. Nagy László (akkor még versenyzői, polgári nevén), amikor még javában biatlonozott, gyakran került amatőrként kapcsolatba az ország legjobbjaival. Egyik történetét osztotta meg honlapunk olvasóival.
„Pilzenben volt az országos bajnokság az 1972-es téli olimpia előtt. Ilyenkor a nyári biatlont nem nagyon kedvelő biatlonválogatottnak kötelessége volt részt venni az amatőrök országos bajnokságán, hogy versenytapasztalatot gyűjtsenek. A cseh Rudá Hvězda elitversenyzői nem sokba néztek bennünket, majdhogy megalázó volt számukra amatőrökkel felvenni a versenyt. Jómagam a legjobb eredményeket a váltóban értem el, hiszen az ezerötszáz méteres táv volt atlétakoromban is a főszámom. Az egyéni versenytáv 5–7 kilométer volt. Erre sokkal többet kellett volna edzenem, ami munka mellett nem volt egyszerű, ráadásul a testsúlyom is inkább a középtávhoz volt alkalmas. Szóval az ezerötszáz méteres távot gyorsan lefutottam, és nagyon feltaláltam magam a tömegben, a tolakodásban is. Ami szintén fontos, hogy az ellenfelek kikényszerítették belőlem a maximumot, és általában dobogós helyen adtam át a váltót. Így a társaimnak már nem kellett kapkodniuk, csak őrizni a helyezést, az adódó alkalmat megragadni, és győzelemre vinni a váltót. Pavel Ploc a csehszlovák biatlonválogatott legjobbja mellettem állt a rajtvonalon. Kicsit irigyeltem a szerelését. Futottunk, óriási volt az iram. Igencsak szedni kellett a lábamat, hogy lépést tartsak vele. Nem engedtem nagyon messzire. A lőtéren egymás mellé kerültünk. Előbb foglalta el a lőállást. Odavágódtam melléje, és bumm-bumm pillanatok alatt eltaláltam mind az öt céltáblát. Felugrottam, amikor ő még célzott. Ahogy felálltam, rémültségében rám nézett. Azt a tekintetet soha nem felejtem el. Úgy vágtattam átadni a váltót, hogy esélye se volt utolérni...”
(M. Nagy László – 1943-ban született – ismert dél-szlovákiai fényképész, számos kiállítása volt tájainkon, sportriporterként is tevékenykedett. Kevésbé ismert a napjainkban Helembán élő sportemberről (hivatásos fotós éveiben rendszeresen futott, hosszú évekig futballozott a szlovákiai magyar sportújságírók csapatában), hogy háromszoros szlovákiai győztese volt a Duklai Honvédelmi Versenynek (a mai nyári biatlonnak megfelelő versenyszám), egyszer csehszlovák bronzérmes volt ebben a számban, és Pilzen Nagydíjának győzteseként is jegyzik. Szülőfalujából, Mulyadról tizenkilenc évesen került a besztercebányai Sláviába, ahol Robert Rozim volt az edzője. Nagy futójövőt jósolt neki, de csak a kerületi bronzéremig jutott. Megnősült, és hazament szülőfalujába. „Az atlétikának befellegzett, de a futást nem hagytam abba” – írta visszaemlékezéseiben. Ezután következtek már felsorolt legnagyobb sikerei, melyeket kemény munka (hegesztés) mellett, szabadidejében ért el. Önszorgalommal, rengeteg edzéssel a semmiből tört fel. Közben megtanulta elviselni a kudarcokat, új erőt lelt bennük. „Ezt később mintha találtam volna. A meglepetések soha nem értek váratlanul. Mindig volt a talonban valamilyen megoldásom” – foglalta össze versenyzői tapasztalatait. Hetvenöttől nyugdíjba vonulásáig Pozsonyban élt családjával. Egy ideig a Priemstav színeiben versenyzett, de itt már elmaradtak a jobb eredmények. „Később a mezei futásnak hódoltam, de ez inkább már csak buli volt, nem kemény versenyzés... Az utóbbi években a futást nem nagyon erőltetem, mert felszedtem néhány kilót. A természetjárás viszont kárpótol, és helyettesíti a régi kedvenc időtöltésemet, mert a futás igenis lehet az. A kerékpárt is gyakran előveszem. Lekerekezek Szobra, s onnan a Duna mellett akár Budapestig hajthatok” – jegyezte meg visszaemlékezéseiben.)
M. Nagy László előkerült legnagyobb versenyeredményei nyári biatlonban (Duklai Honvédelmi Versenynek hívták):
Egyéniben: ötödik hely a csehszlovák bajnokságon (Turany), bronzérem a szlovák bajnokságon (Lysá pod Makytou), ezüstérem a kerületi versenyen (Losonc) és második hely az országos válogatóversenyen (Eperjes).
Váltóban: bronzérem a csehszlovák bajnokságon (Lőcse, 1973), első hely Pilzen Nagydíján és három szlovák bajnoki cím (Lysá pod Makytou, Skýcov, Bazin).
A fotóskolléga hatvanadik születésnapjára írtam:
A fényképész születésnapja
Életétől elválaszthatatlan a sport és a fényképezés. Amíg csak tehette, rendszeresen futott, de olyankor is ott lapult táskájában kedvenc masinája, hogy a szükséges pillanatban előhúzza, s megörökítse a látottakat. Dél-Szlovákia magyarlakta tájait, embereit, sportvilágát. M. Nagy László soha nem volt lapunk munkatársa, de felvételei (az alkalmankénti kiállításokról is) régen ismertek olvasóink előtt, rengeteget közöltünk belőlük, legtöbbet a sportoldalakon. Alig akad olyan település, ahol ne járt volna, évtizedekig futballozott a hazai magyar újságírók focicsapatában, örökös balszélsőként. Sokáig megörvendeztette képeivel a Nő és a Štart hetilap olvasóit, néhány éve a Šport napilap hasábjain tűnnek fel felvételei. S ahogy leste és fényképezte a (sport)eseményeket, gyorsan elszaladtak az évek. Laci sporttársunk tegnapelőtt ünnepelte hatvanadik születésnapját. Szívből gratulálunk, és még sok örömteli fotósélményt kívánunk a sportpályákon!
Az összeállítást szerkesztette és írta: J. Mészáros Károly