A mai videós, agyonkamerázott futball ismerőinek vélhetően mosolyt varázsol az arcára egy kiruccanás a múlt század harmincas éveibe. Mi történt, mit őriz a sportkrónika a Dunaszerdahelyi járásban fekvő Diósförgepatony futballjának akkori időszakából? Néhány csemege egy feljegyzésből:
„Az első futballpálya a vasúton túli Nagyéren épült, ám onnan rövidesen át kellett telepíteni, mert tavasszal és ősszel víz lepte el. A következő pálya Gálffy Miklós nagygazda birtokára került, az akkori fiatalság és egy-két futballt támogató gazdálkodó jóvoltából. A terület alacsony fekvése miatt sok köbméter földet hordtak rá. Előnye az volt, hogy településen belül terült el, így esténként gyakrabban futballozhattak. Az utazás lovaskocsival történt, egy-két eset kivételével, amikor is a helybeli malom teherautóját sikerült igénybe venni a Tárnok-fivérektől. De már bicikli is akadt a faluban. Futballcipő nem mindenkinek jutott, saját bakancsukban léptek pályára a labdarúgók. Az egyesület krónikája labdarúgásunk őskorának mondja ezt az időszakot, amikor két önálló együttes is működött: Patonyban és Bögölyben.”
Ezt is meg kellett élnie a csallóközi falu focijának, hogy eljusson a jelenbe, amikor helyi csapat az AG Sport Ligában (VII. liga) a középmezőny elején (6.) telel. Rögtön tegyük hozzá: voltak ennél magasabb ívelései is Diósförgepatony labdarúgásának. És nem is egyszer...
(Forrás: Ágh István, Brányik Sándor, Lelkes Vine: Dióspatonyi futballkönyv)