Tengeri József még a múlt század harmincas éveiben kergette a labdát a dióspatonyi futballcsapatban. Harminckét évesen befejezte, és elkezdett a bíráskodással kacérkodni. De nem fújta sokáig a sípot...
„Gálffy László helybeli játékvezető rábeszélésre vágtam neki. Kevés volt a bírokból, ráadásul zsebpénzt is adtak a meccsekért – elevenítette fel történetét az egykori bohém csallóközi sportember a Patonyföldnek. – Biciklin nyeregbe pattantam, s elkerekeztem Gellébe, Mihályfára vagy Benkére. Levezettem a meccset, felmarkoltam a pénzt, s usgyi haza. Pontosabban csak mendegéltem, hiszen ahol kocsmára találtam, megálltam egy pofa italra. Mire hazaértem, feléltem a honoráriumot. Történt egyszer, hogy egy amazon közbeszólt a mérkőzésen. A nőszemélyek, ha begurulnak, sokkal bolondabbak, mint a férfiak. Az egyik ítéletemet kommentálva, cipőjével hadonászva azt rikácsolta: „Majd adok én ennek a k...a szódásnak”. A fenyegetés nekem szólt, akkoriban ugyanis szódát hordtam a környékbeli településekre. Gondoltam magamban, nekem nem ér meg annyit a bíráskodás, hogy munka közben majd jól elagyabugyáljanak, és abbahagytam a bíráskodást.”
