Vigyázzatok magatokra! – ezt mondta telefonbeszélgetésünk végén halála előtt egy nappal, féltve bennünket, hogy mi is nehogy a Covid kelepcéjébe kerüljünk. Mielőbbi javulást kívántam neki. Aztán szombaton este megdöbbenéssel olvastam: meghalt Lelkes Vince. Hihetetlennek és felfoglalhatatlannak tűnt...
Több ezernyi szál kötötte a Csallóközhöz, különösen szülőfalujához, Diósförgepatonyhoz, a sokrétű munkája mellett a sporthoz is. Utóbbi gyakran összehozott bennünket. Honlapunkon is megjelentek felvételei, s továbbiak is közlésre várnak. A lelkes együttműködés híve volt, a szülőföldhöz ragaszkodás mintapéldája.
Számtalan találkozásunkból merítve elevenítek fel szomorúan abból, amit átéltem vele, ezzel is vázolva emberi vonásait.
Polgármester korában és később is kiemelten bábáskodott szülőfaluja sportélete fölött, főleg a múlt tükrében. Olyan jubileumi találkozókat szervezett társaival a helyi labdarúgás kerek évfordulóin, melyek összehozták a dióspatonyiakat és a felső-csallóközi település máshová széledt egykori sportembereit. Vincének volt mindenkiről áttekintése rokoni és sportszálak viszonylatában. Nem véletlen volt helytörténész is. A halála előtt napon is egy eligazításra kértem, szintén egy sportemberről, aki váratlanul távozott közülünk. Felbecsülhetetlen háttérinformációkkal szolgált a nekrológ megírásához. Egy nappal később pedig már az övét írhattam.
Vince nemcsak szerette, ismerte, hanem megörökítette is faluja focikincseit. Számos kiadványa között van a Dióspatonyi futballkönyv, a nyolcvanéves DSC jubileumi albuma (1933–2013), melynek társszerzői Ágh István és Brányik Sándor. Engem kért fel a könyv bemutatására szülőfalujában. Kellemes múltidézésben volt részünk, nekem már akkor is, mikor olvastam a szép kivitelezésben megjelent kiadványt. Ebből adtunk át közösen a jelenlevőknek.
Előfordult, hogy – jól ismerve a Dunaszerdahelyi járás sportéletét – eligazítást adott egyes emberek megítélésében, helyükre rakta őket a távolabbi kívülálló számára. Nem mindig esett jól egyenessége, de végül elfogadtam. Abban is kivetnivalót talált, amikor bármelyik csallóközi településen kitalált gyökerekre építették a helyi sportélet indulását. Beszélgetéseink közben ez előbb-utóbb mindig előjött belőle.
Együtt éltük át 20018-ig a kétévente rendezett Diákolimpiákat, pontosabban azok dunaszerdahelyi döntőit. Kitartóan jött velem, én meg vele, hogy olvasóinknak minél többet átadhassunk magyar alapiskolásaink legnagyobb szintű sportversenyéből. Az utolsón meg különösen készséges volt, betegségem közeledtével segített rugalmasabb dunaszerdahelyi mozgásomban. Egymásra voltunk utalva, tudtuk, mire van szüksége a másiknak.
Utoljára augusztus végén a légi futball századik születésnapjára rendezett megemlékezésen találkoztunk személyesen. Volt köztünk egy ember, akit sok jelenlévő egykori futballista ismert, sőt valamikor ellenfelei is voltak a pályán, de ő nem emlékezni ment közéjük, hanem fényképezni és írni az eseményről. Szerényen mozgott a sorok között, kereste a legjobb pillanatok megörökítését. Megint csak olyan eligazításokkal szolgált, amiket csak tőle kaphattam meg. És amilyen csendben tűnt fel az összejövetelen, olyan észrevehetetlenül távozott. Egy szevasszal és kézfogással búcsúztunk. Egy nappal halála előtt hiába kívántam neki mielőbbi javulást a telefonba, ez már nem fért bele az életébe. Az ő figyelmeztetése viszont tovább él bennünk, velünk: Vigyázzatok magatokra!
Vince, kösz mindenért, nyugodjál békében Patonyföld mélyén!