2025 áprilisában bejelentette, hogy 25 évesen visszavonul. Krónikus vállproblémái megakadályozták, hogy folytassa ígéretesen indult, majd felfelé tartó kézilabdás pályafutását. A dunaszerdahelyi Lakatos Rita (szül, 1999) nevével már nem találkozhatunk egyik élcsapat nevezésében sem. A kiváló irányító csapatkapitányként kulcsembere volt a 2018-ban junior világbajnokságot nyert magyar válogatottnak, s ugyanabban az évben bemutatkozott a magyar női nemzeti csapatban is, amelyben 2021-ben játszotta utolsó mérkőzését. Kántor Katalin és Brunczvik Tünde nevelőedzők védence (sok későbbi mestere között ott volt Méhes Tibor is) először eltűnt a válogatott együttesből, majd fokozatosan már a keretbe sem került be. De klubszinten folytatta. Gyakori sérülései azonban megakadályozták a jobb feltörésben a dunaszerdahelyi Talent egykori tehetségét, aki főleg magyar csapatokban kézilabdázott, de légióskodott Norvégiában és Németországban (egészen 2025-ig) is. Visszavonulása után nem szakadt el szeretett sportágától, másodedzőként folytatja Zwickauban. Életvidám ember, aki ajándékként tekint minden élményre.

Honlapunk pályafutását korábbi nyilatkozataiból készült összeállítással idézi fel.

A kapuból irányított
„Dunaszerdahelyen az ŠK Talentben kezdtem el kézilabdázni harmadikos koromban. Egy nyárasdi jótékonysági mérkőzésen tetszett meg a játék, ahol a Győr játszott a vágsellyeiekkel. Olyan odaadással néztem a meccset, hogy az a körülöttem ülőknek is feltűnt. Először mezőnyben játszottam. Amikor jöttek a szivacskézilabda-meccsek, akkor Kántor Kati edzőnőm a labdaérzékem miatt beállított a kapuba. Győrben egy tornán vette észre Róth Kálmán bá, hogy én irányítom a csapatot a kapuból, vegyenek ki onnan. Örülök neki, hogy kikerültem, mindig is mezőnyben akartam játszani.”

Megnövekedett győri edzésadag
„Amikor tizenhárom éves koromban átkerültem Győrbe, az nagy változás volt: kollégiumban laktam, önállósodnom kellett, és a heti három edzésből rögtön lett heti tíz. Ezt azért meg kellett szoknom, de imádom a kézilabdát, ezért ezzel is könnyebben megbirkóztam. Nagyon sok mindenre megtanítottak Dunaszerdahelyen is, de a tudatos csapatjátékot Győrben értettem meg.”

Csallóközi akaraterővel
„„Magyarországra kerülve sok kérdést kaptam, amelyet nem tudtam hova tenni. A társaim ugyanis nem értették, miért beszélek ilyen szépen magyarul, meg hogyhogy mi is a magyar rádiót hallgatjuk otthon. A csallóköziek érzelmes emberek, és egyfajta szívósság és akaraterő jellemez bennünket, engem is ez vitt mindig előre. Büszke vagyok a magyarságomra, és bármikor felvetődik a téma, igyekszem elmagyarázni, mit jelent, hogy a Felvidékről származom. Azt hiszem, mélyen belénk ivódott, hogy kisebbségi magyarok vagyunk egy másik országban, de szerintem a többi külhoni magyar közösséget is hasonló összetartás jellemzi.”

Szeret irányítani
„Nem mindenki szeret irányító lenni, de én a magánéletben is mindig irányítani akartam, az öcsémet is. Irányítóként éles helyzetekben is ott kell lenni fejben, ez nem mindenkinek felel meg. Egyformán szeretek gólt lőni és gólpasszt is adni.”

Mindig idősebbnek érezte magát
„Sosem éreztem magam olyan korúnak, mint amilyen vagyok. Mindig idősebb életet éltem, hiszen már 13 évesen eljöttem otthonról. A baráti köröm is inkább 24-25 évesekből áll, ami a gondolkodásmódomat is befolyásolja.”

Danyi Gábor biztatása
„Az első győri edzésemet sose fogom elfelejteni. Persze féltem, meg fura volt, de Danyi Gábor bá biztatott: »Csak úgy, mintha a kicsiknél lennél!« .”

Négy meccs egy hétvégén
„Sokáig az is előfordult, hogy egy hétvégén négy meccsem is volt a különböző bajnokságokban. Ez így kicsit keményebb tempó, de nagyon sokat tanultam azokból a meccsekből. Úgy lehet a legjobban megtanulni valamit, ha játék közben alkalmazza az ember.”

Mindent tudott Görbiczről
„Kiskoromtól fogva Görbicz Anitért voltam oda, mindent tudtam róla és a többiekről is, kis kézilabda-enciklopédiaként fújtam mindent. Az edzéseken is mindig Anitát néztem. Néha pont azért bambultam el, mert őt figyeltem. A mai napig nagyon hálás vagyok, hogy ilyen játékostól tanulhattam”

Győztes mentalitással
„A felnőttcsapatban az edzés mindig vérre megy, még ha csak focizunk, az is. Ez volt az egyik legnehezebb dolog, amit meg kellett szoknom, az utánpótlásban azért voltak lazább részek, de a felnőtteknél minden edzésen mindenki mindent belead. Ez a győztes mentalitás nagyon kell, de én kiskoromban is mindig ilyen voltam. Már iskolában is nyerni akartam a mindenféle ügyességi versenyeken , nem is értettem, hogy mások hogyhogy csak úgy álldogálnak.”

Hívták a szlovák válogatottba is, de...
„Mindig is magyar válogatott akartam lenni. Hívtak a szlovák válogatottba is, de nem mentem el, mert biztattak, hogy van esélyem a magyar nemzeti csapatra is. Egy éve voltam Győrben, amikor behívtak az akkori serdülőválogatottba.”

Mindent imád, ami a kézilabdával kapcsolatos
„Amikor először autogramot kértek tőlem, csak odaírtam gyöngybetűkkel, hogy Rita, alá pedig rajzoltam egy szmájlit. Aztán láttam, hogy a többiek ezt nem teljesen így csinálják. Azt is szeretem, amikor interjút kell adni, azért is odavagyok. Mindent imádok, ami a kézilabdával kapcsolatos.”

Kórházban lett világbajnok
„A 2018-as junior világbajnokságon Debrecenben valahogy olyan szépen meneteltünk, mindig csak a következő meccsre koncentrálva, hogy eljött a norvég meccs, a döntő, de személy szerint bennem ugyanolyan érzések voltak, mint a többi meccsen… A döntőben volt egy csúnya ütközésem. Rögtön éreztem, hogy az egyik fogam elvesztettem. Mentővel bevittek a kórházba, és ott egy kis tévén láttam, hogy nyertünk. Elkezdtem sírni, a barátom, aki jött velem, meg is ijedt… De megnyugtattam, hogy az örömkönny volt! Világbajnok vagyok, ezt nem veheti el tőlem senki – fogat meg bármelyik fogorvosnál lehet kapni! A mi erőnk egy volt: a szívünk. És ebbe nem csak mi számítunk bele, a csapat az edzőkkel és a stábbal együtt, hanem a rendezők és a szurkolók egytől egyig. Egymást buzdítva, végig igazi csapatként mentünk, ez volt a mi erőnk.”

Hatvan percek Vácott
„Fiatalon BL-ezüstérmes letten a Győrrel a BL-ben, azután kölcsönjáték következett… Közben lesérültem másfél évre, és egy szezonom teljesen kimaradt. Viszont ha ez nincs, akkor is szerettem volna kölcsönbe szerződni valahova, mert úgy gondolom, hogy ugyan nagyon sokat lehet Győrben fejlődni, de teljesen más egy edzés és egy meccsszituáció. A Vác mellett döntöttem. Örültem is, mert olyan szezonom volt, hogy meccsenként szinte 60 percet játszhattam.”

Nagyon makacs volt
„Visszagondolva már világos, hogy tizenkilenc évesen még korai volt nekem a légiósélet. Fiatalon viszont nagyon makacs voltam, amit a fejembe vettem, annak úgy kellett történnie. Győrben több skandináv játékossal edzettem együtt, megtetszett a mentalitásuk, és kitaláltam, hogy Norvégiába szeretnék igazolni. Nem hallgattam azokra, akik azt tanácsolták, várjam meg, amíg stabil játékos leszek a felnőttek között. úgy mentem ki, hogy csak a játékra szeretnék koncentrálni. Mai fejjel már tudom, fontos, hogy legyen valami más elfoglaltságom, amely segít néha elterelni a gondolataimat. Nem éreztem igazán a törekvést sem a beépítésemre a Byasennél, ezért elég hamar negatív spirálba kerültem. Fél év után már csak arra vágytam, hogy hazajöjjek, így kerültem vissza idény közben Vácra.  Jó szívvel tekintek vissza a váci évekre, fontos állomást jelentett a karrieremben, itt váltam stabil NB I-es játékossá. Innen kerültem be a felnőttválogatottba, amellyel két Európa-bajnokságon is szerepeltem.”

Ütközéses szindróma
„Nagy reményekkel érkeztem Siófokra, Danyi Gábor engem szemelt ki egy nagyon erős csapat irányítására. Nagy lehetőséget kaptam, de már a nyári alapozáskor gyulladás jelentkezett a vállamban, amely aztán az egész további pályafutásomat beárnyékolta. Nagy nehezen kihúztam az első idényt, de a végén elkerülhetetlenné vált a műtét. Kiderült, ütközéses szindrómám van, ilyen fiatalon elég balszerencsés. A nyaram ráment a rehabilitációra, december környékén tudtam csak beszállni, volt néhány jó meccsem, majd januárban »visszatépték« a vállamat, és kezdhettem mindent elölről. Borzasztó volt kezelni a folyamatos bizonytalansággal járó lelki hullámvasutazást. Annyi pluszmunkával járt, hogy időről időre megfelelő állapotba hozzam a vállam, hogy az elmúlt négy évet legalább a duplájának éltem meg.”

Élet a kézilabdán kívül
„Az élet rákényszerített, hogy felismerjem az értékeimet a pályán kívül is. Ezáltal kinyílt előttem a világ, és megtanultam, hogy van élet a kézilabdán kívül is. A koronavírus-járvány alatt tapasztaltam amúgy először, hogy akkor sem történik tragédia, ha leáll a bajnokság. Kicsi korunk óta belénk nevelték a versenyszellemet, hajtottuk a sikereket, mégsem állt meg az élet, amiért nem hirdettek végeredményt. Németországba már úgy mentem ki, hogy tanulni is fogok a sport mellett. Alkalmazott pszichológiát kezdtem el levelezőn, angol nyelven egy berlini egyetemen. Korábban sem lustaságból nem tanultam, hanem mert meg voltam győződve róla, hogy csak elveszi az időt a kézilabdázástól.”

Öt évig ugyanaz a sztori
„A második németországi alapozást szépen végigcsináltam, ám szeptemberben megint a dokinál kötöttem ki, aki felvázolta a lehetőségeket. Az újabb műtétet nem javasolta, a hosszú gyógyszeres kezelést meg én nem akartam, a korábbiak sem voltak jó hatással az egészségemre. Maradt a féléves rehabilitáció, amit a klub kérésére kint végeztem. Zwickaui edzőm, Norman Rentsch, már az első évben hangsúlyozta nekem, hogy irányítóként azt várja tőlem, a pályán kívül is legyek vezér. A második idényben aztán a kihagyásom alatt megkért rá, hogy maradjak a csapat mellett, mert hiányzott a többieknek a jelenlétem. Fokozatosan átkerültem egy nem hivatalos másodedzői szerepbe, furcsa volt, mert azokat kellett megdorgálnom, akikkel előtte együtt játszottam. Ekkor még nem mondtam le róla, hogy játékosként folytassam, ám már körvonalazódott bennem, hogy ennek így nincs értelme, már ötödik éve mindig ugyanaz a sztori.”

Másodedző Zwickauban
„Régóta vannak problémáim a vállammal. A Zwickauba érkezésem előtt megműtöttek, és rengeteg gyógyszert szedtem. Megpróbáltam mindent, hogy kézilabdázhassak, de egyszerűen nem ment tovább, már nem tudok ilyen szinten játszani. Tavasszal döntöttem el, hogy befejezem, a klub még ugyanabban a hónapban felajánlotta, hogy a még egy évig érvényes szerződésem ellenére hazamehetek, de ha el tudom képzelni még néhány évig kinn az életem, örülnének neki, ha maradnék másodedzőnek. Örömmel fogadtam a lehetőséget és meg is könnyebbültem, hogy maradhatok a kézilabdázásban, azt csinálhattam, amit szeretek, imádok, és közben mégsem kell a testemet teljesen kizsigerelnem.”

Lassú lépésekben
„Ugyan a végső szót csak márciusban mondtam ki, a lelkem mélyén már hosszú ideje készültem rá, mivel az öt év alatt egyre messzebb kerültem a gyerekkori álmaimtól. A vállsérülésem előtt úgy is tűnt, hogy ezek elérhetőek, szépen haladtam előre a karrieremben. Aztán kénytelen voltam mindent átértékelni, de szerintem könnyebb volt, hogy nem egyik pillanatról a másikra kellett befejeznem.”

Nem akart edző lenni
„Korábban mindig azt hangoztattam, hogy biztosan nem leszek edző, nekem valahogy sohasem volt szimpatikus ez a pálya. Aztán ahogy elkezdtem másodedzősködni és fiatalokkal foglalkozni, átalakult ez a kép bennem, és rájöttem, hogy nagyon tetszik. Fitneszedzői képesítésem is van, ilyen téren is besegítek a klubnál, és jó érzés átélni, hogy a sportban tizenkilenc év alatt szerzett tapasztalataimat át tudom adni.”

Az életvidám ember ajándékai
„Ha újrakezdhetném, akkor sem változtatnék semmin. A mélységeivel és magasságaival együtt megélt út miatt váltam azzá, aki most vagyok. Rengeteget tanultam a kézilabdázás által, a nehézségek is sokat formáltak a személyiségemen, miközben alapvetően megmaradtam egy pozitív, életvidám embernek, aki ajándékként tekint minden élményre.”

(Forrás: Új Szó, paraméter.sk, Képes Sport, szlomasport-archívum)