Kovács Sándor (1946-ban született) komáromi ökölvívó és később edző pályafutása a múlt század hatvanas éveinek elején csak kezdett kibontakozni, ökölvívásunkban a Torma-Jády vonulat egyik markáns folytatója.
Jády társa és tanítványa
Tizenöt évig tartotta magát a csehszlovák élvonalban, ami abban nyilvánult meg, hogy ha elindult az országos bajnokságon, akkor legalább második lett, 1968 kivételével, de arra külön kitérünk.
Társa és tanítványa volt Jády Károlynak, amikor 1962-ben megszerezte első ifjúsági bajnoki címét. „Nagyon jól emlékszem. Még nem értem el az alsó, azaz a tizenhat éves korhatárt, ezért kissé megöregítettek az igazolványomon, csak így szerepelhettem az ifik között – mesélte, amikor visszakalauzoltam a kezdetekhez. – Nem az ökölvívás volt az első, amit sportoltam. A focival kezdtem. Bátyám, Tibor már akkor járt bokszra, és egyszer edzés után ottmaradtam velük. Először csak néztem őket, aztán én is felvettem a kesztyűt. És megtetszett. Nyolc-kilencéves koromban a suliba is vittem magammal a kesztyűket, hazafelé menet megálltunk a szokásos helyünkön, és bokszoltunk egyet. Már az utcai bajnokságban is jól ment.”
Mexikói formaruha – olimpia nélkül
És a folytatás sem maradt el. Még két ifjúsági bajnoki cím, majd öt a felnőttek között. Légsúlyban (51 kg) kezdett, aztán évekig pehelysúlyban (57 kg) gyűjtötte az érmeket, s a legvégén (1973) könnyűsúlyban (60 kg) lett csehszlovák bajnok.
1964-ben bevonult Kroměřížbe katonának, ami további kitörési lehetőséget jelentett számára. „Rászedtek, hogy hamarabb rukkoljak, és mikor letelt a két év, akkor ráhúztam még újabb kettőt, így 1968-ig öklöztem a Duklában“ – emlékezik vissza Kovács Sándor arra az időszakra, amelynek végén pályafutása hatalmas törést szenvedett, elment a kedve a boksztól, de szerencsére nem annyira, hogy abbahagyja. Azért is firtatom ezeket az éveket, mert 1968-as esete fura sporttörténeti tényeket is tartalmaz, s ezek némi képet adnak az akkori és korábbi állapotokról. „A strakonicei Vincent Vojík gyakori nagy ellenfelem volt. Ötször találkoztunk tétmeccsen, abból négyszer megvertem. Az 1968-as České Budějovice-i bajnokság elődöntőjében is 3:2-re nyertem. Ez volt életem legjobb meccse, jó formában bokszoltam, már a mexikói formaruhám is megvolt az olimpiára. Következhetett volna a döntő, de elmaradt. A dél-csehországiak és a Dukla kakaskodásának lettem az áldozata. A Vojík pártiak azt mondták, ha nem ő nyeri a bajnokságot, szétszedik a ringet. Hát szét ugyan mégsem szedték, de azt elérték, hogy a Dukla egyetlen súlycsoportban sem állt ki a döntőre, így én sem bokszolhattam. És nem mehettem a mexikói olimpiára sem, mert az ötkarikás rajtra csak a bajnok lett volna jogosult. Azóta mindig eszemben van ez az elszalasztott esély.“
Nyomták a cseheket
Hogy árnyaltabb legyen a kép, rákérdeztem, 1968-as esetén kívül tapasztalt-e, hogy a cseheket favorizálják a sportban, amit főleg szlovákiai sportolók emlegettek gyakran. „Akkoriban minden sportágban, így a bokszban is észlelni lehetett ilyesmit – nyomatékosította a felvetést 2010 márciusában 64 éves Kovács Sándor. – Nyomták a cseheket, ahogyan csak lehetett. A válogatott edzői általában csehek voltak, ezért saját versenyzőiket részesítették előnyben. Ez nyilvánvaló hátrányt jelentett másoknak.“
J. Mészáros Károly
(Megjelent 2011-ben a Szlovákiai Magyar Kultúra Múzeumának Magyarok a sztálinista Csehszlovákiában 1948–1963 című kiadványában)
Lexikonsorok róla
KOVÁCS SÁNDOR, ökölvívó, később edző (szül. 1946. 3. 14., Komárom). Nyolcszoros csehszlovák bajnok, három címet ifiként szerzett.