Vívólegenda és a fair-play-mozgalom kiemelkedő alakja. A kassai pástokon kezdett, Pozsonyból járta a világversenyeket, az ausztriai Hainburgban él. Belelát az élsport sűrűjébe, és nem győzi hangoztatni a sport jótékony hatását az emberekre, s azt is tapasztalja, milyen veszélyekkel jár a pandémia idejére mellékvágányra kényszerített testmozgás. Beszélgetésünk Lokšáné Rácz Katalin hetvenedik születésnapja utáni megkésett visszapillantás is lehetne, erőteljesen érintve napjaink történéseit. Az interjú rövidített változata az Új Szó 2021. április 20-ai számában is megjelent.
J. Mészáros Károly
A vívás és a sportszerűség szószólója
Szép emlékként jönnek elő versenyzői évtizedei. Az utána következők sem teltek eseménymentesen, azóta is törődött, törődik azzal, hogy mindig tegyen valamit a sport világában, családjában. A sportszerűség keretein belül. Lokšáné Rácz Katalin országunk legnagyobb vívóegyénisége, női tőrben háromszoros olimpikon, világbajnoki ezüstérmes, tizenkétszeres csehszlovák bajnok, a fair play-mozgalom szlovákiai vezéralakja. Mozgalmas életútja meglátásainak sokaságát kínálja.
Több mint egy éve vagyunk a koronavírus fogságában. Hainburgban él férjével, Pozsonyhoz köti sportdiplomáciai és edzői tevékenysége. Lánya családjával Franciaországban, fia családjával Bécsben lakik. Hogyan tűri ezt a korlátozásokkal teli, életünket is veszélyeztető állapotot?
Bevallom őszintén, hogy nagyon nehezen. Úgy érzem, hogy mindennap elvesztek egy évet az életemből. Aránylag aktív életmódhoz szoktam, edzésekhez, projektek szervezéséhez, imádok fiatalokkal, gyerekekkel dolgozni, és ez most mind hiányzik. És nem tudok és talán nem is akarok beletalálni ebbe az új életformába. Nem beszélve arról, hogy a családtagokkal is nehezen találkozunk. Abban a kellemes helyzetben vagyunk, hogy nálunk – legalábbis egyelőre – nincsenek családi problémák, a vejünkkel, a menyünkkel, az unokákkal. Valahogy elmegy ez nekem. Nem vagyok olyan fiatal, hogy megengedhessem magamnak, amit a fiatalok mondhatnak: lesz jobb is. Volt egy kassai sportszerető ismerősünk, aki annak idején a Tátrába járt síelni. Hosszú sorok álltak a felvonókra, ő mindig előre ment, mindenkit megelőzött, és amikor morogtak, azt mondta, én nyolcvan éves vagyok, nem engedhetem meg magamnak, hogy félórát álljak a sorban. Valahogy én is így vagyok ezzel, de nekem a nyolcvanhoz még sok hiányzik.
A fair play-mozgalom tán legismertebb szlovákiai szószólója. Mennyire írja át a sportszerűség normáit a jelenleg kialakult helyzet?
Megértem, hogy van foci, hoki, kosárlabda, sőt hébe-hóba meg is nézem a mérkőzéseket. Értem, hogy profi sportolókról van szó, akiknek ez a kenyerük, és ebből élnek, de nagyon sajnálom, hogy senki nem törődik azzal, hogy mi van a diákokkal, mi van a nem élsportolókkal, azokkal, akik nem tudnak sportolni. Ismerek gyerekeket, akiknek fél éve nem volt testnevelésük, se elméletben, se gyakorlatban. Még akkor is, ha nem tudom, mit jelent az elméleti sportoktatás. Tanulni a különböző sportágakat, azok szabályait? De ezeknek a gyerekeknek hiányzik a sportolás. Eddig is azon sírtunk, hogy mennyit ülnek a számítógép előtt, és akkor most mi van? Múltkor olvastam egy német újságban, hogy elveszett nemzedékről van szó. A II. világháború után is ezt mondták az emberek. Ugyanezt nem merem használni a mai fiatalokra, de valahogy úgy érzem, hogy közel állunk hozzá. Sokan, akik azelőtt szívvel-lélekkel sportoltak, most ráébrednek, hogy tulajdonképpen anélkül is meg tudnak élni, és esetleg nem jönnek vissza sportolni. És ez egy nagyon nagy veszély. Egészségi szempontból és IQ szempontjából is. Bizonyított, hogy az aki sportol, az másképp, egészségesebben él. És félek, hogy ez előbb-utóbb csúnyán visszaüt.
Ez a helyzet újabb kiskaput is nyithat a sportban?
Múltkor hallottam, hogy a szomszéd országunkban mindenki sportol, mert így próbálnak kijutni egy kicsit a természetbe, vagy egyáltalán a városba. Hogy a pandémia mennyire sújtja a sportot, a benne uralkodó fair play-szellemet, azt jelenleg nem tudom megítélni, csak akkor fogjuk látni, ha esetleg visszajutunk sportolni.
Az egyetem befejezése után gyógyszerkutató szeretett volna lenni, de nem talált rá arra az útra. Mostanában, amikor a hatékony és biztonságos vakcina hozzáférhetősége tartja izgalomban az egész világot, utólag nem sajnálja, hogy nem kötött ki a gyógyszerkutatásban?
Nem csak utólag, már több évvel ezelőtt, amikor befejeztem a sportpályafutásomat, már akkor sajnáltam, de hát valahogy senkinek nem volt rám szüksége, Az az állás, amelyet megszereztem, nem elégített ki engem. Talán ha jobban harcolok, ha jobb lehetőséget kapok, lehet, hogy ma én is ott dolgoznék valahol, és próbálnék kutatni valami hathatósabb, biztonságosabb anyagot. Ezen most már fölösleges elmélkednem. Én azt szeretném, ha az egészségügyiek és a politikusok is az igazat mondanák meg az embereknek, akik, azt hiszem, képesek elviselni az igazat. Amit nem képesek elviselni, legalábbis én így érzem, ezt a káoszt, ezt az összevisszaságot. Biztonságos? Nem biztonságos? Igen minden gyógyszernek, minden oltóanyagnak van mellékhatása. Mondják meg az igazat, és ne etessenek naponta valamivel. Ez a legrosszabb, ami előfordulhat. Az emberek nem tudják mihez tartani magukat, és akkor természetesen nem tartják be azt se, ami alapvető feltétel.
Nem szeret a sikereiben fürödni, szép emléknek tartja azokat, de nem többnek. Mégis egy életre szóló kapcsolat fűzi a víváshoz, ami csak akkor alakult ki, miután a kassai vívóteremben meglátta, hogyan avatják vállra ütéssel vívóvá a gyerekeket. Ez volt az az útravaló, amiből a későbbiekben mindig tudott meríteni?
Igen. A mai napig emlékszem arra, hogy Pačenovský professzor hogyan avatta minden szezon végén vívókká a szép, jó eredményeket elért versenyzőket. Előkelő egyéniség volt, magas, vékony, fehér haj, fehér szakáll, fehér bajusz, fehér vívóruha... Piros bársonypályán letérdepeltek elé, és a mester egy régi fegyverrel vállon veregette őket. Az én romantikus elképzelésem akkor mindjárt szárnyakat kapott. Igen, én is szeretném, ha egyszer így vívóvá avatnának. Ez volt az, ami felébresztette bennem a harcias hangulatomat A mai napig a vívást – természetesen elfogult vagyok – a legszebb sportnak tartom, mégpedig azért, mert teljes embert igényel. Nem elég a gyorsaság, az izmok és egyebek, hanem bizonyos fokig IQ is kell hozzá. Meg az, hogy minden ellenfélre valamit ki kell találni, mert mindegyik más, alkalmazkodni kell, megelőzni az ő mozgásait, tehát nem egy olyan fád sport, mint például az úszás.
Az, hogy ilyen szimbiózisban van a vívással, annak a megnyilvánulása, hogy zavartalanul belefért az életfelfogásába?
Igen. Aránylag kreatív lélek vagyok, ami kell a víváshoz is. Szeretek újat próbálni, mindig valami mást csinálni. S ez egy kicsit összefügg a vívással. Nem hiába mondják, hogy a vívás fizikai sakk. Előbb lépni, mint az ellenfél.
Arról tudni, hogy gyakran Budapesten edzett. Arról kevésbé, milyen körülmények fogadták a kassai vívólányt, amikor Pozsonyba került miniszter apja, Rácz Olivér szolgálati lakásába...
Lakásról azért nem volt egészen szó. Az egy diákotthoni szoba volt, ahol apuval éltünk. A szolgálati lakás évekkel később jött. Az első éveket a Szuvorov nevű internátusban töltöttük, mellette volt a minisztérium, az volt legnagyobb előnye. A diákotthon hatodik emeletén volt egy szoba fürdőszobával.
Nem véletlenül kérdeztem rá, mert olvastam róla, hogy csótányok, gyakrabban nem működő, mint működő lift, gázrezsón sütött hasábburgonya-ebédek tarkították az ottani életüket. Megjegyzem, hogy 1969-et írtunk. Mennyire volt ez kirívó az akkori valóságban?
Nem tudom. Mi nem is törtük rajta a fejünket, nekünk megfelelt. Apunak közel volt a minisztérium, együtt éltünk, vicces és jó volt. Abban az időben más életszemléletünk volt, mint amilyen napjainkban. Az emberek kicsit szerényebbek is voltak. Ami nehéz volt akkor nekem: két-három óra edzés után felgyalogolni a hatodik emeletre, a vívózsákkal. Mert hetente hat napon át nem működött a lift. De túléltem. Tudtam, hogy apu vár a vacsorával...
A vívást életében a fair play-mozgalomban kifejtett sokrétű tevékenysége követte napjainkig. Elég egy sportszerű sportolói pályafutás ahhoz, hogy az ember erre az útra találjon, és évtizedekig ott is maradjon?
Ennél valamivel több kell. Hála Istennek van sok sportoló, aki sportszerű. Bízom létezésükben, és meggyőződésem, hogy a sport a győzelemnél többet jelent. Az gyönyörű dolog, hogy áll az ember a dobogó legfelső fokán, játsszák a himnuszt, mindenki örül, a család, a szurkolók. S annak ellenére, hogy tudom, milyen felemelő, nagyszerű érzésről van szó, meg vagyok róla győződve, hogy ez nem lehet az egyedüli értelme a sportnak. Nem mindenkiből lesz világbajnok, Európa-bajnok, olimpiai bajnok. Ők kivételes egyéniségek, akiknek ez megadatik, de minden gyereknek kellene sportolnia. Tudnia, hogy hogyan kell kézbe fogni egy labdát, alapvető sportágakat gyakorlatban is ismerni. Nem muszáj magas szinten, de kell tudnia úszni, kell tudnia futni, a sípályán leereszkedni, és azt is, ha kikapok, akkor a másik jobb volt. Mintegy, hogy milyen szinten. Iskolai versenyen vagy valami máson. Akkor nem fogom leköpni az ellenfelet, hanem gratulálok neki, mert jobb volt nálam. És tudnia kell a gyereknek, a legfontosabb érzés az, hogy én megtettem mindent azért, hogy nyerjek, de nem jött össze, mert ehhez kell egy adag szerencse is, meg az, hogy minden kis pontocska és kocka a helyére kerüljön. Ezek után elismerem, hogy az ellenfél volt a jobb. És tovább dolgozom, s lehet, hogy a következő alkalommal én fogok nyerni. Ennek a viselkedésnek, hozzáállásnak ugyanúgy hatása van a mindennapi életre. Hogy hogyan megyek a vizsgára... Vannak tanítványaim, akikkel már öt éve foglalkozom, s mindig nevetnek azon, hogy amikor megismerkedtünk, az első órán megtanulták, hogy lehetetlen nincsen. Az lehetetlen, hogy az ember repüljön, mert nincsen szárnya, de tőlem függ, hogy milyen célt tűzök magam elé, és ezért mit teszek meg. Nem azt, hogy elgáncsolom az ellenfelet, hanem azt, hogy én mindent meg fogok tenni a cél elérése érdekében.
Lehengerlő a mai élsport mindenkit magával sodró, pénz diktálta nyomulása. Ez még nagyobb teret nyit a fair-play-mozgalomnak?
Biztosan. Ugyanakkor azt is tudomásul kell vennünk, hogy pénz nélkül nem tudunk sportolni. Anélkül nem lesz sportcsarnok meg ami kell ehhez a tevékenységhez. Nem vagyok biztos benne, hogy a legrosszabb, ami előfordul a sportban, az éppen a pénz lenne, és az viszi a legrosszabb irányba. Nagyon rossz néven veszem a sportegyesületektől, a szövetségektől: keveset tesznek azért, hogy a sport jó irányba haladjon. És néha a szabályaik szempontomból teljesen érthetetlenek. Itt kellene egyrészt egy kicsit szigorúbbnak, másrészt nagyvonalúbbnak lenni. Múltkor olvastam róla, és videón is láttam: az olimpiai kvalifikációs triatlonversenyen két angol lány az első és második helyen futott be a célba. Pár méterrel a cél előtt se előttük, se utánuk senki más nem volt, tehát nem befolyásoltak más versenyzőt, nem gáncsoltak el senkit. Amikor látták, hogy az első két helyen mennek, az első megvárta a másodikat, és kézen fogva befutottak a célba. Mind a kettőt diszkvalifikálták, mert nem harcoltak eléggé a győzelemért. Ez szélsőséges eset, hogy ilyenért kizárták őket. Ha ott lett volna egy harmadik versenyző, akit megakadályoznak a célba éréskor, az más lett volna. Ez teljesen érthetetlen! Az, hogy a formulában megbeszélik, hogy a Hamiltonnak kell nyernie, és nem a másik versenyzőnek a csapatából, az egy másik dolog. Vagy az, hogy én leadom a mérkőzést azért, hogy jobb ellenfelet kapjak a következő fordulóban, ez is másik dolog. Dehogy két sportoló kézen fogva befut legjobbként a célba... Gondolom, itt is van bizonyos pénz a legjobbaknak, s talán megegyeztek, hogy elfelezik az összeget, mit érdekel az engem, de a barátságnak, egymás megbecsülésének szép jele volt. Miért kellett őket kizárni? Ilyesmit nem tudok felfogni.
Évekkel ezelőtt mondta, hogy az élsport álcájával becsapja az embereket. Sohasem tudjuk, hogy a valóságot látjuk-e egy-egy nagy diadal alkalmából, és nem valami sportszerűtlen versenyzői megnyilvánulást. Még mindig ez az érzése?
Különösebben nem változott a világ, s ma is vannak olyan sportolók, akik nemcsak a győzelem érdekében tesznek meg mindent, hanem annál többet is. És ez, ami ellen a fair play-mozgalomnak harcolnia kell. Hogy minél kevesebben csalhassanak, használhassanak doppingot vagy tiltott módszereket. Lassan már olyan kísérletek is megjelennek, amiket esetleg be se tudnak bizonyítani, s ez már a határtalanság jele. És újra ott vagyunk, hogy ez a sportszövetségek feladata. A fair play-mozgalomnak, nekem nincs semmi olyan a kezemben, hogy ezeket a sportolókat vagy bárkit is megbüntethessek vele. Én csak azt mondhatom: ezt nem szabad! A szövetségeknek, a Nemzetközi Olimpiai Bizottságnak a feladata, hogy a sport tisztaságával törődjön. És itt nemcsak doppingról, sportszerűtlenségről van szó, hanem általában a megbecsülésről is. Hogy miért adják Katarnak a labdarúgó-világbajnokság rendezési jogát, amikor az ottani olimpiai bizottság elnöke nem ad kezet a női bírónak. Az ötkarikás szabályzatban szó van arról is, hogy hogyan becsüljük meg egymást. Nem? Pár évvel ezelőtt Olaszországban voltam az amatőr sportolók világbajnokságán. Nagyon nagy és igazán szép esemény! Eleve abból kellene kiindulni, hogy itt pénzről nincs szó, azért találkoznak az emberek, hogy sportoljanak, megismerkedjenek, szórakozzanak... Ez volt a hetedik ilyen világrendezvény. Ha nem tévedek, az irániak beadták a kérvényt, hogy vegyék őket fel ebbe a nagy világszervezetbe. Figyelmeztettem a rendezőket, hogy baj lesz. Jött a válasz, hogy nem, mert nekik olyan szabályaik vannak, hogy a politika messze távol áll tőlük. Két évvel később Irán már részt vett, és jó adag pénzt letett, a tagsági illetéken kívül. Volt sakkverseny is a rendezvényen. Mit ad Isten, Izrael és Irán került a csapatdöntőbe. Megjelent az izraeli csapat a mérkőzés előtt, egy órát várt az ellenfélre, de nem érkezett senki közülük. Amikor kezdték keresni őket, azt mondták, hogy olyan fáradtak voltak az előző meccs után, hogy az egész csapat elaludt. Ez a kifogás még nekem is új volt. Mert már sok mindent hallottam: volt sérült, nem volt fegyvere a vívásban, de hogy elaludjon az egész csapat... A nemzetközi szervezet vezetősége, annak tagjai, akik addig azt mondták, hogy náluk ilyesmi nem lesz, akkor összeültek, és jelezték, kizárják az irániakat. Aztán nem zárták ki őket. Eszük ágában se volt, mert nem merték kizárni őket. Én díjátadóként voltam jelen az eseményen. Miroslav Cerar ismert szlovén olimpiai bajnok tornásszal együtt. Megérkeztünk a sportcsarnokba, várt minket egy fiatal hölgy, aki a tolmácsunk is volt, és segített minket. Mellette állt egy európai öltözetű úriember, Cerar odalépett, kezet fogott vele. Én kezet fogtam a fiatal lánykával, aztán helyet cseréltünk, és nyújtottam a kezem ennek az úriembernek, aki nem figyelt rám. Még egyszer odanyújtottam a kezemet, aztán harmadszor is, és akkor odalépett hozzám a fiatal hölgy, és elkezdte a fülembe súgni, hogy ő az iráni sportminiszter, és nem ad kezet nőnek. Úgy kellett neki, mert mentünk átadni a díjakat, és megint csak valahogy úgy jött ki, hogy ő és én együtt adtuk át a sportolóknak, amit kiérdemeltek. A fiatal hölgy tartotta az érmeket. Az iráni miniszter nem nézett a lányra, akin miniszoknya volt, csak hátranyúlt, hogy elvegye az érmet, de nem tudta, hol van. A lány pedig nyújtotta felé, tehát összeért a kezük. Azt hittem, az úriembert minimum a kígyó csípte meg, úgy elkapta a kezét. Ha ilyen, akkor ne jöjjön Európába...
Ahogy a vívás, úgy az egyetemes sport szerepét sem vonja kétségbe. Mást is ad az embernek, annak, aki belekóstol? Mit?
Hemingway gondolatával válaszolnék. Szerinte a sport megtanít tisztességesen nyerni és emelt fővel veszíteni, tehát megtanít mindenre. Szent-Györgyi professzor ezt bővebben kifejtette: „A sport nemcsak testnevelés, hanem a léleknek is az egyik legerőteljesebb nevelőeszköze, a test útján nyitja meg a lelket... A sport elsősorban szellemi fogalom. Egy sportcsapat a társadalomnak kicsinyített képe, a mérkőzés az életért való nemes küzdelem szimbóluma. (...) A sport a játék alatt tanítja meg az embert rövid idő alatt a legfontosabb polgári erényekre: az összetartásra, az önfeláldozásra, az egyéni érdek teljes alárendelésére, a kitartásra, a tettrekészségre, a gyors elhatározásra, az önálló megítélésre, az abszolút tisztességre, és mindenekelőtt a fair play, a nemes küzdelem szabályaira.” Ezt csak aláhúzni tudom, mert valóban így van.
Megítélése szerint továbbra is érvényes, hogy az élsportban tíz-húsz százalék tehetség is elég, a többi szorgalom és szerencse kérdése?
Igen. Biztosan. Nagyon sok olyan sportolót ismerek, nem csak a vívásból, akikre mindenki legyintett, hogy soha az életben nem lesz belőlük semmi, és világbajnokságot vagy olimpiát nyertek, felállhattak a világversenyek dobogójára, nagyszerű eredményeket értek el. Nekem is van egy tanítványom, aki ma már tizenöt-tizenhat éves fiú. Tíz esztendős korában kezdtem edzeni. Akkor szélesebb volt, mint magasabb. Gurult, olyan duncsi volt. Futottunk, ugráltunk, semmit nem tudott. Olyan túlsúlyos volt, hogy képtelen volt megmozdulni, de igyekezett. Az egyik edzésen hátrafelé kellett futni, megbotlott, s hogy ne essen nagyot a fenekére, hátratette a két kezét, és arra esett. Mind a két kezét eltörte. Fél évig, gipsz, rehabilitáció... Meg voltam róla győződve, hogy soha nem jön vissza. Visszajött. Két év elteltével először fordult elő, hogy nem somorjai vívó nyerte a 12 éves korosztályban a szlovák bajnokságot, hanem ő. Nem világraszóló eredmény, de a srác ma fél fejjel magasabb nálam, csupa izom, és ha azt mondom neki, hogy éjfélkor edzés, azt válaszolja, hogy jön. Egyetlen gyerek, az anyuka rettenetesen fél, mert még élnek a nagyszülők, együtt laknak valahol. És ez nagy veszélye a mostani pandémiának, hogy ez a srác, aki hozzászokott az edzésekhez, pontosan tudta, hogy mikor mit kell csinálnia, mikor hova megy, s elvették tőle a sportot. Hogy most kimegy és fut negyven-negyvenöt percet? Nincs a haverjaival, nem jár versenyre. És ő csak egy a sokból. Ugyanígy van egy kislány is, akinek az apja ingázó Pozsony és Hainburg között. Az apuka hetente háromszor áthozza a lányát hozzánk, és nálunk a garázsban edzünk. A lányból nem lesz világbajnok, mert hiányzik belőle a mentalitás hozzá, meg nagyon jó lélek. Múltkor valaki kérdezte tőlem, hogy miért csinálom? Mert ingyen teszem. Azt válaszoltam: tisztelem és becsülöm az apukát, aki áthozza a lányát, megtalálta az útját ennek, és tisztelem a gyereket, aki otthon lógathatná a lábát, és eljön hetente háromszor. Mosolyogva, szó nélkül.
Visszapillantva saját vívói pályafutására, mai szemmel milyennek minősíti, látja?
Nehéz erre válaszolnom, mert mindenben, amit csinálok elégedetlen vagyok, mert mindig mindent lehetne jobban is tenni. Ha mai ésszel gondolkodtam volna, akkor az 1978-es hamburgi világbajnoki döntőt másképp vívtam volna. Nem nagyon taktikázom, és ha igazam van, megyek fejjel a falnak. Mára már megtanultam, hogy néha kell váltani, abban az esetben is más taktikát kellett volna választanom. Rengeteg hibám van, mint mindenkinek – önfejű vagyok... – , de egy biztos: egykori pozsonyi edzőim, Kogler Aladár és Ivan Hrušovský aláírnák, hogy szorgalmas voltam. És bár a saját esküvőmet majdnem lekéstem, mert mindig mindenhova későn járok, a tornateremben mindig első voltam, és utolsónak mentem ki onnan. Ha ma azt mondanák nekem, hogy kapok még egy esélyt, akkor begyalogolnék a vívóterembe, és ha kell, akár huszonnégy órán át ott edzenék. Azért, hogy még egyszer végigélhessem, megcsinálhassam, és esetleg egy fokkal még jobban tegyem azt, amit tettem a páston.
Három olimpia után a negyedikre már nem jutott ki 1984-ben Los Angelesbe, az akkori szocialista tábor többségének bojkottja miatt. Azóta ahányszor hívták az ötkarikás játékokra, mindig visszautasította. Valóban?
Igen. Gondolom, hogy még ma is van ilyen, hogy az egykori sportolók megkapják az olimpiai bizottságtól ezt a lehetőséget. Utazó, kiránduló csapattal kivisznek pár embert a játékokra. Annak idején kétszer is felkínálták, és nemet mondtam. Ha kimehetnék sportolóként még egyszer, akkor négykézláb mennék. De megnézni... Megnézem a tévében, minden versenyt végignézek, de én, ha az olimpiára megyek, akkor sportolok. Mert ennél szebbet és jobbat nem tudok elképzelni egy sportoló életében. És az csak a szívemet fájdítaná, hogy én már nem lehetek a versenypályán.
Ezért nem akarja újra átélni az olimpia légkörét? A tévéközvetítés és a fizikai jelenlét között lehet, van különbség...
Teljesen más a kettő. Éppen azért, mert más, és én átéltem háromszor, milyen az ott lenni sportolóként, ez már csak egy gyenge, többször átfőzött tea lenne számomra. A sportoló és a néző olimpiai szerepkörét nem lehet összehasonlítani, és én nem is akarom összehasonlítani.
Olimpiai szereplései mellett a visszapillantásokban rendre előjön a világbajnoki ezüstérme, ami könnyen arany is lehetett volna, értékes Universiade-győzelme, tizenkét csehszlovák bajnoki címe női tőrvívásban. Ritkábban kerül szóba torinói Világkupa-győzelme, ami a vívás egyik nagyhatalmában született és a vb-nél is jóval népesebb mezőnyben. Korábban bírálták vívótechnikáját, Torinóban 1978-ban azonban elsősége mellé kiérdemelte a legtechnikásabb versenyzőnek járó díjat is. Egyszeriben megtetszett a Rácz-stílus a zsűri tagjainak?
Amikor Kassáról Pozsonyba jöttem, először Artim edzőhöz kerültem. Ő volt az, aki azt mondta, hogy ezt így kell, és minden rossz volt, amit csináltam. Talán egy kis adag féltékenység volt a két szakember, Pačenovský és Artim között, és azért volt ez a bírálat. Különben nemzetközi szinten a külföldi edzők elismerték, technikailag jó voltam. Az említett díj, főleg Olaszországban, ahol a vívás a legfontosabb sportágak közé tartozik, azért mégiscsak jelentett valamit.
Valóban ezt tartja tőrözői pályafutása legnagyobb sikerének?
Szakmai szempontból igen. Nem volt ugyan világbajnokság, se Universiade, de ha azt veszem, hogy kétszáz vívó indult, akkor sokkal nagyobb és nehezebb verseny volt, mint a vb. Azon minden országból maximum öt vívó indulhat egy számban, Torinóban pedig tizenöt magyar, tizenöt szovjet versenyzett, és hasonló létszámú csapatok szerepeltek.
A hazai vívószakma az évszázad (cseh)szlovákiai vívójának tartja, bár nem választották annak. Mi erről a véleménye?
Azt szeretném, ha valaki megelőzne. És ha én hozzá is tudnék ehhez járulni, akkor az szép dolog lenne. Akadna valaki akár Somorján vagy máshol, aki nemcsak a nyomdokaimba lép, hanem meg is előzne. Annak én is nagyon tudnék örülni.
Ha újra kezdhetné a sportolást, megint csak vívó lenne?
Igen. Mert nekem a legszebb, legérdekesebb sport, minden bajával együtt. Annak ellenére, hogy a bíró még ma is nagy szerepet játszik, pedig már van videó. Szívügyem a vívás, és meg vagyok róla győződve, hogy egy nagyon jó sport. A mentalitásommal ellenkezik, hogy ússzak vagy fussak. Nekem a sporthoz kell egy ellenfél, akivel a szó jó értelmében valahogy ki kell tolnom, túl kell járnom az eszén. Manapság nagy divat például a golf. A vejünk is nagy golfozó. Én mindig összehúzom magam, mert a családi béke érdekében mondom, hogy nagyszerű sportág, de engem hagyjon ki belőle. És ő mindig kérdezi, hogy miért. Mert egy pár centiméter átmérőjű kis labda nem lehet az ellenfelem. Nekem kell egy ellenfél, aki húsból, vérből van, és akivel az erőmet megméretem. Amikor a tanítványaimmal vívok, nevetnek, ha sikerül adnom egy jó találatot, s mondom, most már mehetünk haza, ma ennél jobb már nem lesz. Vagy pedig ha ők adnak, azt kérdezem tőlük, ezt kitől tanultad?
2013-ban beválasztották a Nemzetközi Vívószövetség Hírességek Csarnokába. Létezik egy pengeforgató számára ennél nagyobb megtiszteltetés?
Nem. Ráadásul egy olyan sportágról van szó, amely Szlovákiában nem tartozik a legismertebbek közé, a nemzetközi szövetség mégis érdemesnek tartott arra, hogy beválasszanak. Hazai jégkorongozók közül sokan vannak sportáguk hírességek csarnokában, de az egy más színvonal volt valaha Szlovákiában, vagy hasonló sportokból is előfordulnak, de a vívók között egyedülálló nálunk. Nagyon nagy megtiszteltetés.
Szorgalma soha nem hagyta cserben, szinte örökmozgó létére mostanában mire összpontosítja a figyelmét?
Amikor lehet, a családon kívül próbálok törődni a tanítványaimmal, a fair play-mozgalomba valami újat hozni és csinálni. Szeptember hetedikére nemzetközi fair-play-nap készül. Budapesten lesz, ha lesz azon a napon egy konferencia. Ebből az alkalomból szeretnék egy projektet beindítani. Ezen dolgozom.
Az interjú rövidített változata 2021. április 20-án az Új Szó online változatában is megjelent
Ki Lokšáné Rácz Katalin?
Lokšáné Rácz Katalin (szül. 1950-ben Kassán) a II. világháború utáni (cseh)szlovák vívósport legeredményesebb versenyzője. Női tőrben három olimpián indult (1972, 1976, 1980), világbajnoki ezüstérmes (1978, Hamburg), Universiade-győztes (1977, Szófia), tizenkétszeres csehszlovák bajnok. A fair play-mozgalom szlovákiai vezéralakja. Ötödik választási időszakát tölti az Európai Fair Play-mozgalom végrehajtó bizottságában, 1999-től az Európa Tanács szlovákiai sport-, tolerancia és fair play-küldötte, 2013-ban bekerült a Nemzetközi Vívószövetség (FIE) Hírességek Csarnokába. Férjével Hainburgban él, három unoka büszke nagymamája.
Írta: J. Mészáros Károly