Állunk a fanshopnak emlegetett DAC-boltban a klub emlékfala előtt. Nem messze tőlünk egy vitrinben a nagy kincsek. Alul egy emléktárgy, szegélyén csehül írva: „Csehszlovák Labdarúgó-szövetség” Ezt kapta a DAC csapata ajándékba a Csehszlovák Kupa 1987-es megnyerése után. Elhozhatta örökre. Ami a fölötte lévő polcon található, egy hatalmas serleg az eredeti Csehszlovák Kupa, 2018 elején került Dunaszerdahelyre. Világi Oszkár jelenlegi klubtulajdonosnak köszönhetően, és vélhetően méltó helyet kap majd a stadionban készülő állandó múltidéző tárlaton is. Talapzatán egy bizonyíték: belevésték, hogy „DAC Dunajská Streda 1986 – 1987”. Megörökítve a dunaszerdahelyi futballklub eddigi legnagyobb sikerét.
Nagy Krisztián: „1987-ben elhódítottuk a Csehszlovák Kupát, kiléptünk az európai kupaporondra, először és legkisebb városként az országban” (korkep.sk-felvétel)
Nagy Krisztián PR menedzser, a klubtörténet alapos ismerője időutazásra invitál, mint egy kíváncsi embert, aki behatóan akar megismerkedni a 120 éves DAC múltjával, eligazodni a klubtörténeti emlékfalon látott képek, évek, tények világában, a nagy vonalakban vázolt mérföldkövek mögött rejtőző emlékek felelevenítésével.
A DAC futballklub nevében benne van az 1904-es év. Mit jelképez?
Egy hagyományt, amit alá is tudunk támasztani azzal, hogy az akkori városi képviselő-testület jóváhagyott a sportolás céljára egy kétholdnyi földterületet, mégpedig a Vermes-villa mellett, a mai Rózsakert helyén. Azelőtt csak egyéni próbálkozások voltak, ez az első írásos nyoma annak, hogy szervezett sportélet zajlott Dunaszerdahelyen. A legrégebbi ereklyénk egy 1908-ból való kitűző, amelyen a DSE, a Dunaszerdahelyi Sport Egyesület címere van. Látni lehetett az emlékfalon, de biztonság kedvéért inkább levettük, nehogy eltűnjön. Készül belőle egy másolat, ami majd látható lesz az új múzeumban. Ez az egyetlen tárgyi bizonyítékunk abból az időszakból.
Más nem is létezik a DSE-hez kötődően?
Egy jegyzőkönyv őrzi a DSE megalakulását az egyik levéltárban. Ennek megvan az elektronikus másolata.
Mi maradt meg az első felvételekből?
A legrégebbi 1919-ből való, nagyon jó minőségű. Egy Komárom elleni edzőmérkőzés kapcsán készült.
Mikor tűnt fel a DAC, a Dunaszerdahelyi Atlétikai Club a színen?
Fontos mérföldkő volt 1920, amikor tudomásunk szerint először használták ezt a klubnevet. Addig szájhagyományként terjedt, de aztán már tényekkel is bizonyítható volt. Nagy Attila helytörténésszel az az elméletünk ezzel kapcsolatban, hogy a név összefügghet a történelmi eseményekkel, azon belül is a Trianon utáni időszakra emlékeztető dacolással, magyar nevet használva hozzá.
Egy levél 1927-ból, melynek az alján rajta a DAC-pecsét (szlomasport-felvétel)
Tehát az 1920-tól létező DAC s mai jogutódja felvállalta a neve feltűnése előtti időszakot is…
Természetesen. Ha végigfutjuk a 120 évet, akkor látjuk, hogy rengeteg neve volt a klubnak. Azt tudjuk, hogy DSE volt, aztán DAC lett. Hogy 1920-ban visszatértek-e hozzá, vagy akkor találták ki azt a nevet, azt nem lehet pontosan megmondani. Mert arra nincs bizonyítékunk, hogy már 1904-ben használták volna a DAC nevet, inkább – mint mondtam – csak szájhagyományként terjedt. Hogy 1920-ban feltűnt, az biztos, és van levelünk 1927-ből, aminek az alján rajta van a DAC-pecsét. A klub nevében írt kérvény tartalmazza. Ezen rajta van azzal a betűtípussal kiírt DAC, amit később különböző termékeken is használtunk, sőt pár éve az egyik mezen is rajta volt.
Mikor tűnt fel a csapat a szervezett bajnokságban?
1926-ban, négy évvel később megnyertük a bajnokságot, először. És olyan évek kezdődtek, amikor kicsit jobban ment, de aztán bekövetkezett a hanyatlás időszaka. Mert a város teljesen elállt a támogatástól, és nehéz volt más forrásból pénzt találni. 1938-tól, a II. világháború évei alatt ismét Magyarországhoz tartoztunk a bécsi döntést követően. De csak 1942-ben kezdtünk játszani a magyarországi, pontosabban a győri bajnokságban. Addig kellett várnunk, hogy besoroljanak bennünket ebbe a csoportba. 1943 őszén meg is nyertük a szezon első felét, de 1944 tavaszán Győr bombázása miatt már nem volt folytatás.
Miért tartott olyan sokáig az átállás a győri bajnokságba?
Ismert, hogy a két világháború között virágzó fociélet volt Dél-Szlovákiában, nemzeti alapon szervezhették a sportot, ugyanis a csehszlovák államnak nem volt tapasztalata ezen a területen. Kicsit távolabbról hoznék példát a nemzeti alapon működő szlovenszkói magyar focira. Losoncon két csapat létezett, a szlovákoké és a magyaroké. Mindegyik csak a saját bajnokságában indulhatott. Dél-Szlovákia-szerte a Szlovenszkói Labdarúgó-szövetség szervezése alatt zajlottak a különböző bajnokságok, s azokba jelentkezhettek be a magyar csapatok, ami ránk, Dunaszerdahely város csapatára is vonatkozott. Amikor 1942-ben a futball szempontjából átkerültünk Magyarországra, a győri csoportba sorolták az együttesünket, amivel a vezetőség régi álma valósult meg. Hogy miért kellett annyit várnunk, azt nem tudom, talán csak szervezési akadályai lehettek, de semmilyen utalást nem találtam rá. Az viszont ismert, hogy a csoportban öt győri együttes mellett két mosonmagyaróvári, Hegyeshalom és Dunaszerdahely szerepelt. Ezzel kapcsolatban egy nagyon érdekes momentum is előjött, hogy a „Hiszek egy...” imával kezdték a mérkőzéseket. Felsorakoztak a játékosok, és közösen elmondták.
És 1944-ben Dunaszerdahelyen is leállt a fociélet?
Ez volt 1904 óta az egyetlen időszak, amikor szünetelt a szervezett sportolás. Ami viszont kedvező, hogy alig ért véget a világháború, és 1946-ban egy farsangi táncmulatságon Csiba László és nagyapám, Nagy Sándor, akit a város legsokoldalúbb sportolójának tartottak, újjáélesztette a focit, Spartakus néven jegyeztették be a klubot. És már meccset is játszottak. Bizonyítékunk van arról, hogy egy pozsonyi együttessel, a Dynamitkával futballoztak.
Ilyen csukában? -- mutatok a falra rögzített stoplis bőrcipőre.
Nagyjából abból az időszakból, a negyvenes-ötvenes évekből lehet. Az egyik mesterszakács adományozta. Minőségi termék, látni, hogy használták, és mégis fennmaradt. Tulajdonosa nagy odafigyeléssel kezelhette, ápolhatta, vigyáztak rá. Igazi érték lehetett, akkoriban nem volt egyszerű ehhez hozzájutni.
Mi jellemezte a II. világháború utáni éveket?
Bonyolult időszakban járunk, amikor az egyesület működése is nagyon turbulens volt. Ezt abból is látni, hogy minden évben változott a neve. A Spartakuson kívül volt ŠK, Dunostrov, DSO, aztán elég sokáig Slavoj. 1962-ben még ilyen névvel jutottunk fel, 1965-től már Jednota voltunk. A legvadabb sztálinizmus idején az akkori klubvezetés hozott egy nagyon bátor döntést, mégpedig azt, hogy új stadiont épít. Ez klubtörténetünk komoly mérföldkövévé vált, ugyanis a Rózsaligetből a stadion átkerült oda, ahol ma is áll a legújabb.
Mi ennek a területnek a neve a dunaszerdahelyiek körében?
Stadion. Akkoriban itt nem volt semmi, ez volt a város széle, egy-két családi ház állt a környéken. 1949-ben kezdődött az építkezés, és 1953-ban lett befejezve. Építésénél felhasználták a háború alatt a németek által lebombázott, majd lebontott régi nagy zsinagóga tégláit is. Nemrégen tudtuk meg Vajda Barnabás történésztől, hogy 1953. augusztus 14-én lett kiadva az építkezési engedély, másnap, augusztus 15-én kiadták a kollaudációs engedélyt, és augusztus 16-án már el is kezdték használni a stadiont. Tehát papíron utólag rendezték a dolgokat. Egyébként az én nagyapám, Nagy Sándor mérte be a pályát. Középpályás poszton játszott, később edző, majd sportvezető is volt. És kitanult földmérő, 2016-ig abban a fekvésben volt a pálya, ahogyan ő az ötvenes években bemérte. Az akkori lelátót a csatár Kordik László tervezte meg, mert ő meg építész volt.
Volt hivatalos megnyitó is?
Méghozzá négy nappal a budapesti Népstadion felavatása előtt, 1954 júniusában, amire Budapest válogatottja érkezett hozzánk. Az Aranycsapat B keretéről volt szó, köztük Szusza Ferenc, Tichy Lajos és más nagynevű játékosok léptek pályára, nyertek is 8:1-re. Hogy hozzánk jöhetett Budapest válogatottja, az az akkori politikai vezetés, a kommunista párt ajándéka volt az itteni embereknek azért, mert jól teljesítették valamelyik pártkongresszus tervét. Azt is tudjuk, hogy nem volt szép sima a fű, inkább csomós lehetett, ahogyan kinőtt, olyan volt. A budapesti vendégek mondták a hazai futballistáknak, hogy miért nem raktak a pályára gyeptéglákat. Mifelénk akkor hallottak erről először. Ezt azért tudom, mert nagyapán kedvenc témája volt, nagyon sokszor elmesélte. Aztán meggyőzték a klubvezetést, hogy jó ötletről van szó, és vágjanak bele. Nyékvárkonyból és Albárról hozták ide gyeptéglákat, beborítva vele a pálya felületét. Az ötvenes évekre az volt jellemző, hogy aki élt és mozgott, segített is. Jöttek az emberek maguktól. És mindenki – a játékosok, a szurkolók, a vezetők – dolgozott a stadion építésén. Aztán a füvesítésen is, társadalmi munkának hívták akkoriban. Igaz, akadtak olyanok is, akik – egykori ifijátékosoktól hallottam – panaszkodtak, hogy nekik ott kellett a stadionon dolgozniuk. Idén 70 éve, hogy lezajlott a stadionavató, de akkor már majdnem egy esztendeje használatban volt.
Tóth László, az egykori gólzsák ollózása (szlomasport-repró)
Mikortól vannak nyomai a szurkolók DAC-szeretetének, ami a mérkőzések látogatottságában ma is megmutatkozik?
Ez még az 1920-30-as évekbe nyúlik vissza. Amikor 1930-ban bajnok lett a DAC, 1300 ember nézte végig a döntő meccset. 1948-ban játszottunk egy bécsi csapattal, arra kétezer ember jött ki, ami akkoriban a lakosság felét jelentette. Az 1954-es stadionavatót nyolcezer ember látta, sokan már a lelátóról. Sztálin halála után megnyugodtak a politikai kedélyek, és lehetővé tették, hogy szorosabb kapcsolat legyen az itteni és a magyarországi klubok között. Akkor indult együttműködés a Győrrel, s utána szinte minden évben játszottunk egymás ellen.
Előszele lehetett a mostani DAC–Győr kapcsolatnak…
Emlékszem arra, hogy a nyolcvanas évek végén, amikor tizenéves voltam, május elsején szintén volt egy DAC–Győr meccs, melyen labdaszedő voltam. Az 1950-es években nem az ETO, hanem a Dózsa, vagyis II. ligás rendőrcsapat ellen játszottunk. És azt az edzőmérkőzést ötezer ember látta. Dunaszerdahelyen múltja van az euforikus szurkolói időszakoknak, többször is előfordultak. Tehát a mostani klubszeretet, tömeges meccslátogatás nem új keletű dolog. A magyar ember szereti a focit, él-hal csapatáráért.
Hogyan váltakoztak a dunaszerdahelyi futball sikeridőszakai?
Azon kívül, hogy a múlt század harmincas éveiben feljutottunk a kerületi első osztályba, ami akkor a negyedik vonalnak felelt meg, komolyabb szinteken nem játszottunk egészen 1962-ig. Abban az évben a Slavojnak sikerült Kovács Ervin ismert volt válogatott játékos vezetése alatt feljutni a harmadik vonalba. Akkor divíziónak hívták, és először futballozhatunk ilyen magasan. Igaz, kiestünk, de 1968-ban megint feljutottunk, majd egyből újra kiestünk. Sokáig a negyedik vonalban kerületi szinten játszottunk, egészen 1977-ig. És akkor elindultunk fölfelé. A sportsikerek tekintetében ez mérföldkőnek számít, ismét III. ligások lettünk, három év múlva II. ligások és öt esztendővel később már I. ligások.
Az 1987-ben megnyert Csehszlovák Kupa, amely 2018 elején került végleg Dunaszerdahelyre. Világi Oszkár jelenlegi klubtulajdonosnak köszönhetően. (szlomasport-felvétel)
Tele az emlékfal néggyel végződő számokkal…
Van belőlük jó néhány. Például 1974-ben visszavettük a DAC nevet és a sárga-kék klubszínt. Amikor 1977-ben feljutottunk a harmadik vonalba, csupa környékbeli focista alkotta a csapatot, melyet hazai edző, Gödölle Béla irányított. És ehhez kellett hátszél is, valaki, aki ezt meg tudta lökni, s ebben játszott nagyon fontos szerepet Weisz Misi bácsi. A legendás vezető, aki a múlt század hetvenes éveiben megálmodta, hogy Szerdahelyen egyszer I. liga is lehetne. És véghez is vitte. Elment a járás politikai vezetéséhez, összehívták a szövetkezeteket, és kialakult egy olyan támogatási rendszer, hogy lehessen pénzelni a dunaszerdahelyi focit. Ennek is köszönhetően 1980-ban már a Szlovák Nemzeti Ligába léptünk, vagyis első alkalommal a második vonalba. És ez se volt elég, mert öt év múlva, 1985-ben harmadik nekifutásra sikerült feljutnunk a csehszlovák élvonalba. 1987-ben elhódítottuk a Csehszlovák Kupát, kiléptünk az európai kupaporondra, először és legkisebb városként az országban, majd eljött hozzánk a híres Bayern München. Nyolc éven át játszottunk a csehszlovák ligában, amiből háromszor is kijutottunk az európai kupákba. Ez kimondottan sikeres időszak volt, aranykorszaknak szokták nevezni.
Mit hozott az 1989-es társadalmi rendszerváltás a DAC-ban?
A szövetkezetek támogatási hálózata teljesen összeomlott. Pár évig még sikerült fenntartani a szlovák élvonalat is, kezdetben még komoly szereplői voltunk a bajnokságnak, amelynek első gólkirályát mi adtuk, Pavol Diňa személyében. 1998-ban azonban kiestünk, aztán 1999-ben visszakerültünk az élvonalba, de 2000-ben megint kiestünk, ebben a bajnokság átszervezése is szerepet játszott, és egészen 2008-ig II., sőt egyszer III. ligát is futballoztunk. Abban az évben fuzionált a DAC a szenci klubbal, a város eladta a klubot az akkori szenci vezetésnek. A DAC megnyerte a III. ligát, és feljutott a II. ligába, az új, fuzionált klub pedig idehozta az I. ligát. Így először és utoljára I. és II. ligás csapata is volt egyszerre a DAC-nak. Szencen sem tapsoltak ennek a helyzetnek, és a dunaszerdahelyieknek sem tartott sokáig, míg rájöttek, hogy ez nem az, amit ígértek nekik. De ez egy külön, hosszú történet lenne.
A legújabb sikeres időszak a 2010-es években indult…
Amikor Világ Oszkár 2014-ben átvette a klubot, más hullámhosszra kapcsoltunk. Azóta van infrastrukturális alapja is tevékenységünknek, mégpedig az UEFA IV. kategóriájának megfelelő stadion, amely 2019-es befejezése évében a világ negyedik legszebb ilyen létesítményének lett megválasztva. És a másik komoly háttér a 17 hektáros fociakadémia, tíz nagy focipályával. Emellett jöttek a sportsikerek is. Ha visszanézünk, van négy ezüst- és két bronzérmünk a Világi-érában. És sorrendben hétszer kijutottunk az európai kupaporondra. Ahogy Pecze Károly a nyolcvanas évek egyik sikerkovácsa mondta, az ő időszakuk volt az aranykorszak, a mostani pedig gyémántkorszak. Tetszik nekem ez a megállapítása, ezért gyakran idézem.
J. Mészáros Károly