Életének 85. évében 2015. március 13-án elhunyt id. Cséfalvay Szilárd, a pozsonyi Duna utcai Alapiskola és Gimnázium nyugalmazott testnevelő tanára, volt labdarúgó- és kézilabdaedző. Barangolás a múltban rovatunk összeállításában rá emlékezünk.
Id. Cséfalvay Szilárd
(1930. március 17–2015. március 13.)
Karcsi, hogy is van ez meg az az újságírókkal? Látta a tegnapi meccset? Mit szól hozzá?...
Mintha most is hallanám kérdéseit, szavait, szakavatatott mondatait. Szili bácsi hangja a fülembe lopakodik, és tovább beszélgetünk a sportról, kedvenc kézilabdájáról, a fociról. Közben eszembe jutnak a tornateremben focizással eltöltött közös órák, az unokái körében végzett mozgáskultúra-átadási törekvései, szinte észrevétlen emberi megnyilvánulásai.
Harminchét évig tanította a testnevelést a pozsonyi Duna utcai iskolában. Sokszor előhozta, hány élsportoló járt akkoriban oda. Szikora Györgytől Némethné Dömény Jolánig rengeteg neves diákja volt, és akkor még nem esett szó a több száz, ezer sportban kevésbé kitűnt tanulóról, akik naponta megjelentek a testnevelési óráin.
Sajnos, én nem tartoztam közéjük, de az élet úgy hozta, hogy később megismerkedhettünk. Megszámlálhatatlan beszélgetésünk közös témája mi más lehetett volna, mint a sport. Akkor még nem tudtam, hogy a (cseh)szlovákiai magyarok II. világháború utáni első saját bajnokságának, a Csehszlovák Sport Vándorserlegének 1967-es indulásakor is ott volt, ráadásul iskolájuk rendezte a versenyt. Mire ez kiderült róla, egészségi állapota már nem engedte meg, hogy nagyot kalandozzunk a múltban.
Az utóbbi időben már ritkábban találkoztunk, pedig mindössze két panelháznyira lakunk egymástól. Annál nagyobb öröm volt, ha összefutottunk, mindig feldobta mindkettőnket, ami elhangzott köztünk.
Most is minduntalan ismétlődnek a fülemben szavai: „Karcsi, hogy is van ez?” De nem tudok válaszolni, mert nincs kinek válaszolnom.
Csak elköszönhetek csendesen: Isten vele, Szili bácsi!
J. Mészáros Károly
Olvassák el id. Cséfalvay Szilárddal készült interjúmat, még nyugdíjas évei kezdetén, közel huszonkét esztendővel ezelőtt készült.
Minden diák mozogjon!
Beszélgetés id.Cséfalvay Szilárd pozsonyi nyugdíjas testnevelő tanárral
Évtizedekig testnevelési órákat vezetett a Pozsonyi Duna Utcai Magyar Alapiskolában és Gimnáziumban. Közel három éve vonult nyugdíjba, hogyan őrizte meg kapcsolatát a sporttal, a mindennapi testmozgással?
Egy ideig a családtagok, a volt kollégák és tanítványaim társaságában focizgattam. Aztán közbeszólt a szívbetegségem, kényszerpihenő következett. Most megint fontolgatom, milyen jó lenne péntek esténként újra összejönni, játszani egyet. Mert egyszerűen annyi év után nem lehet abbahagyni a mozgást. Ki-kijárok a futball- és kézilabda-mérkőzésekre, kedvenc sportágaimra mindig kíváncsi voltam.
Múltkor az egyik bajnoki női kézilabda-találkozó előtt unokájával odament az éppen bemelegítő Katona Olgához, az Inter kapusához, aki valamikor tanítványa volt a gimnáziumban. Számon tartja az egykor keze alatt nevelkedett élsportolókat?
Rengetegen vannak, hisz a 37 év mégiscsak hosszú idő, Emlékszem, megjelenésük mindig annak a sportágnak adott lökést iskolánkban, amelyiknek a képviselője éppen a padjainkat koptatta. Ilyenek voltak a kézilabdázó Palm Zsuzsa, Némethné Dömény Jolán, a Füle nővérek, a mindig kitüntetett előmenetelű Szikora György, a szintén focista Móder József vagy Domonkos István. És még sokan mások, akiknek neve hirtelen nem is jut az eszembe. Igazgatónk, Janda Iván kimondottan támogatta őket, Gálffy Vince kollégámmal örültünk érkezésüknek.
Az ember szokásainak a rabja. Mióta otthon van, biztosan szembe kellett néznie azzal a valósággal, hogy már nem tanít többé testnevelést, legalábbis iskolában nem. Hogyan pótolta a tornatanári hétköznapok után az életében keletkezett űrt?
Eleinte nehezen ment, idegességet váltott ki belőlem. Ebben a helyzetben jól jött, hogy legfiatalabb fiam, Lóránt a testnevelési karon akarta folytatni tanulmányait. Két éven át tudatosan készült a felvételire, eközben gyakorlati tanácsokkal láttam el, együtt jártunk úszni, futni, kimentünk a meccsekre, majd otthon ízeire szedtük a látottakat. Igazi ösztönzést találtam magamnak.
Évei senkitől sem veszik el a sportszeretetét. Szili bácsié miből táplálkozik?
Nálunk családi hagyomány a sportolás. Édesapám Ligetfalun, majd a Vasasban védett, anyai ágon ugyancsak voltak focista elődeim, az egyik Wundelich fivér nagybácsim Olaszországon és Svájcon keresztül Németországba is eljutott, sőt játszott a nyugatnémet válogatottban. Hát ebből merítek.
Valamikor edzősködött is…
A hatvanas években a ČH Bratislava labdarúgó-palántáit neveltem. Egy évig ugyanazon klub női kézilabdázóit készítettem föl, két esztendőt pedig az egykori ZMDŽ kispadján töltöttem.
Ma is leülne valamelyikre?
Időm megengedné. Inkább a fiatalokkal foglalkoznék, aztán esetleg érettebb csapattal.
Úgy néz ki, lesz a családban még egy tornatanár. Lóránt fia elsőéves hallgató a KomenskýEgyetem Testnevelési Karán. Apai sugallatra választotta ezt a pályát?
Egyszerűn megtetszett neki. Már hetedik-nyolcadik osztályos korában eldöntötte magában, mozgáskészsége felismerésével ebben látott nagyobb boldogulási esélyt. Én csak segítettem, bátorítottam.
Ha az ő helyében lett volna, újra tornatanári szakra jelentkezik?
Hát ez az újságírók kedvenc kérdése. Most lenne csak jó testnevelőnek lenni, mikor a tanterv összeállításában szinte szabad kezet adnak neki. Hogy aztán milyen tartalommal tölti meg, az az iskola lehetőségeim múlik. Egy dolog lényeges: valamennyi diák mozogjon. Biztosan másképpen csinálnám, többet törődnék a tehetségekkel. Mióta testnevelésből is lehet érettségizni, ez a lehetőség hatványozottabban jelentkezik.
(Megjelent 1993. június 4., Hajrá sporthetilap)