Vannak egykori futballisták, akik ha ma rúgnák a labdát, biztosan sokat, többet tudnánk róluk, mint amilyen elismerésben volt részük pályafutásuk során, az internet világa előtti korlátozott hozzáférhetőségű adattengerben. Ilyen játékos, majd edző volt Hrablík József (szül. 1942) is. Jóformán csak közvetlen környezete ismerte. Mégis járt a csúcsokon is, legalábbis az akkori csehszlovák élvonalban. Gólerős, veszélyes szélső hírében állt. A Bajcshoz tartozó Haraszt (Chrasť) nevű majorban élő nyugdíjassal elevenítettük fel pályafutását az utókornak.
Hogyan emlékszik a kezdetekre, mi ragadta meg a futballban?
Az érsekújvári Lokomotíva ificsapatában játszottam először. Még nem voltam tizenöt éves.
És oda milyen úton került?
Magyar iskolába jártam, tornatanárunk igazi sportemberként viselkedett, futballoztunk éjjel-nappal. Gyerekkoromban, ahol rét volt, mindenhol kergettük a labdát. Megtetszett nekem a foci, úgy látszik, erre voltam hivatott, mert kis termetemmel másra nem voltam jó.
Szüleinek volt vonzalmuk ehhez a labdajátékhoz?
Korán meghaltak, az egyik hat, a másik tizenkét éves koromban. Nagyszüleimnél nevelkedtem Zsitvabesenyőn.
Meddig futballozott az érsekújvári vasutascsapatban?
Tizennyolc éves koromban munkakötelessé váltam. Nálunk volt is munka meg nem is. Autószerelői végzettségemmel egy darabig garázsmesterként dolgoztam Érsekújvárban. Egyszer alkalmi munkásokat kerestek a pilzeni vasgyárba, nagyon sokat, ötezer koronát kínáltak annak, aki aláírja a szerződést, és odamegy öt évre. Oda kerültem. Műhelyrészlegünknek volt egy focicsapata, játszogattunk, s egyszer meglátott a helyi Spartak Kouman nevezetű klubelnöke. Ő vitt hozzájuk, így kerültem a csapatba.
Akkor már az I. osztályban futballozott a Plzeň?
Harcban a labdáért pilzeni szerelésben (fehér nadrágban)
Igen. Tiszta ballábasként bekerültem a csatársor bal szélére. Szerencsém volt, hogy játszott a csapatban egy jó balösszekötő és egy jó balhalf. Akkor még öttagú volt a csatársor, én is köztük.
Emlékszik a játékostársai nevére?
Standa Štrunc volt az egyik, aki pilzeni létére később évekig a prágai Duklában is futballozott. Csodák csodájára, mikor négy évvel később Zsolnán voltam, összecsaptunk egymás ellen. A két régi pilzeni.
Mennyit ideig futballozott a nyugat-csehországi csapatban?
Igazolt játékosként 1962-től 1964-ig.
Mi élt át ezalatt?
Egymás után jöttek az edzőtáborok, mérkőzések… És az 1962/1963-as bajnoki évad végén az utolsó előtti helyen zárva kiestünk az élvonalból.
Mi volt a baj: Miért nem ment a csapatnak?
Hogy őszinte legyek, jobb ellenfelek voltak a mezőnyben. A prágai Dynamo, a mai Slavia mögöttünk végezve szintén kiesett. Akkor a Sparta Praha sem volt a csúcson. A prágai Dukla uralta a bajnokságot. Nekünk egyáltalán nem ment a játék, formahanyatlás jelentkezett az egyik játékosnál, aztán a másiknál, és ez elég volt. Nem tudtunk jól teljesíteni.
Egyszer rúgott gólt Viliam Schrojfnak, az 1962-es világbajnokság legjobb kapusának is a pozsonyi Slovan ellen 6:6-re végződött bajnokin. Ezen kívül még hányszor volt eredményes?
Nemegyszer, de a legnagyobb sikerélményem a neki rúgott találatból volt. Fejből nem tudom, hányszor találtam a kapuba, de van krónikám, és meccsenként végigböngészve eljuthatnék a végeredményhez. Egyelőre azonban még nem fogtam hozzá. Elárulom, nagyon hosszú lista lesz, ha elkészül.
Utána a II. ligában folytatták?
Igen, de a rossz sorozatunk nem bírt véget érni. Még fél évadot maradtam, ha jól emlékszem, a hatodik helyen álltunk, de aztán Pilzenben befejeztem.
Vagyis a pilzeni időszaka hogyan határolható körül?
1962 telén kerültem az élvonalbeli csapatba. Abban az évben kilencedikek lettünk a Spartakkal, egy évvel később kiestünk, és még az ősszel játszottam a II. ligás együttesben.
Úgy érzi, helytállt Pilzenben?
Biztosan. Szerettek is. Egy csapatban játszottam a kassai Tóth Pistával. Tiszta magyar volt! Kezdetben dédelgetett, mert akkor még szlovákul se tudtam jól. Ő volt a pártfogóm. És kalauzolt az első munkahelyemen is. Akkor még normálisan jártunk dolgozni. Könnyű munkát végeztünk.
Szakmájában talált, kapott munkát?
Dehogy. Irodai emberke voltam, az egyikből a másikba hordtam a papírokat. Nem az öntödébe vagy olyan helyre tettek, ahol elfáradtam volna. Erre vigyáztak.
Ha visszatekint rá, milyenek voltak a pilzeni évek?
Nagyon tetszett ott! Szerették a magyarokat!
Nem marasztalták?
Megnősültem, azért jöttem haza.
Aztán hol futballozott?
1964-től 1966-ig az érsekújvári Elektrosvit csapatában játszottam felváltva. Ez a II. liga másik csehszlovákiai csoportja volt. Tehát ugyanazon a szinten folytattam, ahol Pilzenben abbahagytam. Zsolna, Nyitra, Otrokovice, Třinec, Gottwaldov (a mai Zlín – a szerző megj.), Kassa meg hasonló csapatok voltak az ellenfeleink. Tehát figyelték a játékunkat, s egyszer csak kaptak egy ajánlatot Zsolnáról. És akkor kerültem oda.
Gondolom, az ellenük vívott meccsen figyeltek fel a játékára…
Otthon megvertük őket 3:1-re. Aztán a visszavágósorozat után ők lettek a bajnokok. De akkor már jóformán le voltam szerződtetve náluk. Ugyanis a zsolnai visszavágón fantasztikusan futballoztunk, a szünetben 1:0-ra vezettünk. A második félidő közepe táján rúgtam egy szabályos gólt, senki nem szólt egy szót sem. Mikor a félpályánál kezdésre készültünk, a partjelző emelgette a zászlaját, hogy lesen voltam. Meg hogy kéz volt… Aztán a csapat úgy összeomlott, hogy ötöt kaptunk. Huszonöt perc alatt. Én meg hurcolkodtam Zsolnára. Előtte a mérkőzés műsorfüzetében írták rólam, hogy jó formában vagyok, nagyon kell rám vigyázni a hazaiaknak. Aztán ötöt kaptunk a pályán.
Külföldre is eljutott a zsolnaiakkal?
Akkoriban még létezett az Intertotó Kupa. Olyan európai csapatok szerepeltek a nyári sorozatban, amelyek nem vettek részt a két legfőbb UEFA-rendezvényen. Játszottunk az osztrák Linz-cel, a dán Boldlub Vejlével, a német Düsseldorffal… Vejlében és Düsseldorfban is én rúgtam az egyetlen gólunkat, mindkétszer 2:1-re kikaptunk.
Meddig tartottak a zsolnai évek?
Fejelés közben egy barátságos mérkőzésen (zsolnai mezben)
1966 és 1968 között voltam a játékosuk. Másfél évig állandóan játszottam, az utolsó félév már össze vissza volt. Jött oda egy új edző Nagytapolcsányból, nem mondom meg, hogy ki. Olyanokat csinált, hogy volt három tapolcsányi a csapatban, szétosztott bennünket az edzésen. Az egyik oldalra mentek ők hárman, a többiek a másik oldalra. És mi hiába rúgtunk harminc gólt, mindig lefújta, hogy les volt. Már akkor megutáltuk. Aztán hol beállított, hol meg nem. Aztán az lett a vége, hogy az utolsó meccsen a prágai Spartával játszottunk. Nem is állított be, a kispad fölött ültem végig. Kikaptunk 4:2-re, és kiestünk az élvonalból. Mégiscsak megmondom az edző nevét, Vojtech Šotter volt. Utána azt mondta neki a klubelnök: „Holnap már nem akarunk téged itt látni”. Kerek-perec így, elég durván, mi is hallottuk. Az edző azért érezte, hogy kivel tolt ki, meg kivel nem, Mikor véget ért a meccs, mi, akik nem játszottunk, a lelátón álltunk, és egyszer csak odajött, és képzelje el, azt mondta. „Fiúk, búcsúzok, mert azt mondtam a klubvezetőknek, hogy többször már nem jövök.” Ő ilyen ember volt. Ez 1968 második felében történt. Aztán jöttek az Intertotó-meccsek, és a részemről befejeződött Zsolnán. Megint hazajöttem Érsekújvárba.
Miért hagyta ott a zsolnai klubot?
Mielőtt még leváltották volna a vezetőedzőt, a háttérben már munkálkodtak a klubvezetők, s úgy volt, hogy eladnak. Megegyeztek Prievidzával, abból nem lett semmi. Már edzettem is náluk, de közben a háttérben egyezkedtek a Zbrojovka Brnóval is, a tudtomon kívül. Privigyére elmentem volna, II. ligát játszottak, közel van Érsekújvárhoz, hamarabb hazaérek a családhoz, gondoltam. Egyszer az egyik privigyei edzésen valaki kiabálni kezdte a nevemet. Salakon edzettünk, és kerítéssel volt körbevéve a pálya. Látom, hogy három ember integet, hogy menjek oda hozzájuk. Közölték, hogy ők Brünnből vannak, és szeretnének velem beszélni, mert azt akarnák, hogy náluk futballozzak. Igazi akció lett belőle. Beültettek a 603-as autóba, és normálisan elraboltak. Elvittek Brünnbe, és vissza is vittek. Szóban megegyeztünk, a szerződés elő volt készítve, csak alá kellett volna írni, ha a klubbal is megegyeznek. Állítólag meg is voltak egyezve. Két hónapos edzőtáborozáson vettem részt a Brünnel, öt barátságos meccset is lejátszottam, egyszer csak azt mondták, hogy elállnak a szerződéstől, mert a Zsolnával nem lehet megegyezni. Hogy min, azt nem tudom, de ez a lényegen nem változtatott. Ilyen előzmények után jöttem vissza Érsekújvárba. Aztán már nem mentem vissza Privigyére sem, sem Zsolnára, mert az Érsekújvár és a Zsolna megegyezett.
Játékosként hogyan zárta le magában a zsolnai fejezetet?
Ameddig – majdnem másfél évig – a Oldřich Šubrt volt az edző, addig fantasztikusan éreztem magam. Egy cseh fiatalemberről volt szó, aki előtte jól focizott, akkoriban nagyon élveztem Zsolnán lenni. A csapattársakkal sem volt baj. Később odajött a pozsonypüspöki Kirth János, ő magyar volt, majd Takács Tibor Komáromból, Pista Kuchár Tótmegyerről. Körbe voltam véve haverokkal.
Milyen poszton játszott a kevésbé ismert Kirth János?
Balhátvédet vagy balhalfot. Társak voltunk a bal szélen. Hátvédet többnyire a szintén jó focista, Jozef Gargulák játszott, Kirth meg mozgékonyságával a halfsorban jobban érvényesült. De nem csak erre emlékezem, mert voltak ott mindenféle csapattársak. De Šubrt közölte velük: számára mindegy, hogy valaki bosnyák, tatár vagy magyar, csak futballista legyen.
Korban hol tartott akkor?
Huszonhat éves voltam.
Akkor lehetett volna a pályafutása csúcsán…
Annak kellett volna lennie. Végül nem is bántam, hogy nem mentem Brünnbe, mert amit átéltem Érsekújvárban, azt soha nem éltem volna át sehol.
Ott mi történt?
Érsekújvárban 1968/1969-ben divíziós, vagyis III. ligás volt a csapat, majdnem kiestünk a bajnokságból. Az 1970/1971-es évadban jött hozzánk edzőnek a budapesti születésű Borhy Karcsi bácsi, aki később a trencséni futball nagy alakja lett. Csinált velünk mindent, de megmentette a csapatot a kieséstől, és a bajnokság végére az ötödik helyre vitt fel bennünket. Egy évvel később fölényesen megnyertük a bajnokságot. Borhy Karcsi bácsi az utolsó meccs után beadta az unalmast, mondván, tovább nem fog Érsekújvárban edzősködni. Amit csak a helyi vezetőknek lehetett köszönni, mert nem úgy álltak az öreghez hozzá, ahogyan kellett volna. Mi, játékosok oda voltunk érte, mert tudtuk, hogy mit tett a csapattal. Máskülönben a vezetők is tudták, de valahogyan nem iparkodtak meggyőzni őt, és elment. A folytatásban már nem figyeltem az érsekújvári csapatot, nem tudom, miért, ugyanis akkor én is befejeztem.
Hány évesen?
Kerek harminc. És akkor, 1972-ben mentem Szőgyénbe játékosedzőnek. Eladtak két malacért.
Mit hozott a szőgyéni időszak?
Csapatom a kerületi I. A osztályban közepes teljesítményt nyújtott. Másfél évig ott voltam, de konkrétabb feljegyzéseim nincsenek róla. Számomra csapatonként a másfél idény volt bűvös határ.
Valahol már említette, hogy nem jó döntés volt, amikor játékosedző lett. Miért?
Ahányszor a pályán voltam, egy meccset se nyertünk meg. Mert ugyanazt akartam csinálni – dirigálni a játékosokat – mintha az oldalvonal mellett álltam volna. Csak edző maradtam a pályán is, nem tudtam magamat beleélni a játékba. És a csapatban nem volt két-három olyan játékos, akik magasabb szinten futballoztak volna, hogy kombinálhattam volna velük, vagy közösen csináltunk volna valamit a pályán. Közben idegeskedtem, egyikre ezt, másikra azt mondtam, én még nem futballoztam. Ott aztán ment a bírólefizetés. Az egyik bajnokin a nézők meg is verték a sípmestert. Még a főrendező is levette a karszalagot magáról, és felpofozta a játékvezetőt. Közbe sem lehetett avatkozni, olyan tumultus támadt. Aztán valahogyan lecsitultak a kedélyek. Bekísérték a bírókat az öltözőbe.
Hova ment Szőgyénből?
Megjelentek a galántaiak, és elmentem az ottani Slovanba. Már csak edzőnek.
Hol játszottak akkor a mátyusföldiek?
Ha jól emlékszem, ez is III. liga volt.
Mennyi időt töltött Galántán?
Majdnem két évet, de nem voltak eredményeim. Egyetlen nagy sikerem az volt, hogy elvittem oda egy olyan futballistát, aki előtte senkinek nem kellett, egy edzőnek se. Csámpás volt, a térdétől kifelé álltak a lábai, és 190 centi magas. Kamil Chatrnúchnak hívták. Később Nagyszombatban, majd Nyitrán is a ligás csapatban futballozott. Mielőtt elhoztuk, az egyik vezető rászedett, menjünk el a közeli faluba, hogy van ott egy játékos, de nem kell senkinek. Hát elmentünk. S mikor láttam a meccs előtt sétálgatni a pályán: Húha! – mondtam. Már azon gondolkoztam, hogy inkább visszamegyünk Galántára, de nem mentünk. Az a gyerek úgy futballozott, mint az omega. Félidőben mondtam az öregnek, ha jól emlékszem, Miska bácsinak hívták, hogy megint megnézem a fickót. A meccs után mentünk az autóhoz, nem szólt egyikünk se semmit, de én már eldöntöttem, hogy elvisszük, csak az öregnek még nem árultam el. Lehorgasztott fejjel bandukoltunk, és egyszer csak azt mondja: Ugye, magának se kell ez a focista? Miska bácsi, el tudják intézni? – kérdeztem vissza. Ez hétvégén történt, a vezetők mindent megmozgattak, és elintézték, hogy a következő vasárnap Chatrnúch már Galántán futballozhatott. Pedig vendégjátékos volt abban a falusi klubban.
Aztán Galántáról jutott az élvonalba?
Azt már nem tudom. Akkoriban hetente négyszer autóval jártam, három edzésre és a bajnokira. Ha idegenben szerepeltünk, akkor is el kellett mennem Galántára. Aztán meguntam az autózást, vonatra váltottam. Az se volt az igazi. Egy napon meg bejelentették, hogy nem tudják tovább fizetni a benzint. Akkor már éreztem, hogy valami nem lesz rendben, s jeleztem, ha nem állják az útiköltségeket, akkor többet nem jövök. Ha az edzői fizetségből kellett volna állnom az utazási kiadásokat, akkor az már nem érte volna meg. Mert az ember pénzért csinálta az edzői munkát, abból élünk mindnyájan.
A galántai fejezet után még hol mindenhol fordult meg edzőként?
A többi már nem nagyon érdekes. Voltam Bátorkeszin, ahol kiesőben, az utolsó helyen állt a csapat. Egy érsekújvári fogtechnikus volt az edző. A haveroktól megtudtam, mi a helyzet. Azt mondtam, ott nincs mit keresnem, ha olyan gyengék, de mégis megpróbáltam. Átszervezés volt a bajnokságban, és a hatodik helyezett még bennmaradt. Annyira feljöttünk, hogy az utolsó forduló előtt mi voltunk a hetedikek. És a következő bajnokira a hatodikhoz látogattunk. Megnyertük a meccset 2:1-re, és Bátorkeszi bennmaradt. A következő őszi idény végén a második helyre került a gárda, egyetlen ponttal leszakadva Ipolyságtól. Mindig mikor véget ért a mérkőzés, egy kosárban adták át a pénzt, amiért oda jártam egész hétre. Az utolsó bajnoki után úgy döntöttek, hogy vége a kosarazásnak.
Onnan hova vezetett az edzői útja?
Újgyallába (Dulovce). Arra az időszakra az jellemző, négy fordulón át olyan helyzet állt előtt, hogy egyszerre voltam az ottani csapat rendes és az érsekújvári Eletrosvit megbízott edzője.
Mi következett Újgyalla után?
Együtt a perbetei csapattal, balról az első (az állók között)
Egy darabig sámli, aztán Perbete. Megtaláltak, aztán tíz évig a feleségemmel ott is laktunk.
Közben edzősködött?
Csak kétszer egy évig. Nem mindig jöttem ki a polgármesterrel.
Mikor ért véget edzői pályafutása?
Hetvenhárom éves koromban.
Vagyis közel hatvan évet a foci bűvkörében töltött...
Ha nem tetszett volna, nem bírtam volna ki ennyi ideig. Köszönhetem a feleségemnek is, aki türelmes volt. Megértette a helyzetet, itt-ott ő is eljött meccsre. Egyszer a perbeteiek újgyallai derbijén még rosszul is lett idegességében.
Nyugdíjas éveiket töltik Harasztban?
Jó ez, ahogyan van, nagyon jól érezzük magunkat.
Megérte belemártania magát ilyen hosszú időre a fociba?
Biztosan.
J. Mészáros Károly
Hrablík József 2024. december 7-én tölti be 82. születésnapját. Interjúnk egy szerény ajándék pályafutásáról honlapunktól.
Isten éltesse, az egykori kiváló balszélsőt és futballedzőt!