1999-ben még a régi csónakház állt a komáromi kajak-kenubirodalomban. Világbajnokai már voltak a klubnak, de a világverő kajaknégyes nagy sikersorozata csak ezután, a kétezres években következett. Riportunk az akkori sajátosságokat idézi fel, nemegy ebből mára is megmaradt.
Kíváncsiskodás a komáromi kajak-kenu-birodalomban
Hol teremnek a világbajnokok?
Hétfő délután, négy óra. Komáromtól alig két kilométerre a Vág partján szokásos hétköznapjainak egyikét éli a síkvizi kajak-kenusok sporttelepe. Szülők és gyermekek érkeznek, nevelőedzők készülődnek a kétórás foglalkozásra. Kellemes hangulatú, zölddel teli, rendezett világ a víz közelében. Ebben a létesítményben nevelkedett a sportág valamennyi szlovákiai világbajnoka. Ma már megmásíthatatlan sporttörténeti tény: nyolcvankilencben Plovdivban kajak egyesben tízezer méteren Szabó Attila, kilencvennyolcban Szegeden kajak kettesben ötszázon Riszdorfer Mihály és Juraj Bača, kilencvenkilencben Milánóban ugyanők, de ezer méteren szereztek vb-aranyat. Az ifjúsági világbajnoki diadalokról nem is beszélve, azokból is akad néhány. Mind-mind komáromi legények nevéhez fűződik. Van-e titka ennek a jelenségnek? Bő két órát kutattam utána.
Nincs nap, amikor nem bukkanna fel a telepen Polhammer László. Főfoglalkozásban gondnok, de emellett edző is, az ifjúsági korúak mestere. Ki ne emlékeznek, hogy keze alól került ki kilencvenötben a Juraj Bača, Riszdorfer Mihály, Martin Hluško, Bogdány Zsolt kétszeres kétszeres világbajnok négyes, vagy az idén vb-első Riszdorfer Richárd, Vlček Erik páros. Higgadt, nyugodt ember, a türelem szobra, egy hangos szó nem jön ki a száján. Dolgozószobájába vezet. Asztala fölött a falon csupa kajakemléktárgy, köztük valamennyi komáromi világbajnok egység képe. „Hetvenkilenc július tizenharmadikán készült el ez a létesítmény, tehát idén múlt húsz éve, hogy birtokunkba vettük. Mindenünk megvan, a víz, a motorcsónak, az edzőterem, a tanmedence, futópálya a töltésen. Szinte ideális körülmények között folyhat a munka, mert kéznél van minden, ami sportágunkban szükséges. A pénzről nem kérdezzen, abból manapság sosincs elég. Nem kell, hogy mindig drága edzőtáborokba járjunk. Másik ütőkártyánk a rendszeres, évekig tartó munka, a fiatalok olyan felkészítése, hogy a felnőttek korosztályában érjenek a csúcsra. Talán jobban, odaadóbban csináljuk, mint másutt, de nincs ebben semmi csoda. Még a tehetségekkel sem foglalkozunk külön, mindegyik tíz-tizenöt tagú csoport ugyanúgy edz. Ez ugyanolyan, mint a matematika: aki az egyszeregyet nem tanulja meg rendesen, az nem tudja tovább folytatni. Valamennyi korosztálynak megvan a feladata, azt sajátítja el mindenki edzője segítségével. Érdeklődő van bőven, de mindenkiből nem lesz világbajnok. Adottság, kitartás is kell hozzá. Lehetőséget kapnak mindnyájan, aki elvégzi a munkát, megmarad, aki nem, az lemorzsolódik. De még akkor se biztos, hogy elmegy tőlünk, mert legtöbbször jól érzi magát nálunk, s eljár közénk.”
Hárman, Újvári Katalin, Pavol Náhlik és Németh Lajos foglalkoznak a gyerekekkel, Koczkás Olivér a kenusokkal. Az edzőnő tíz évig versenyzett, negyedik év neveli az utánpótlást. Éppen vízre készül a legkisebbekkel, amikor megszólítom. „Ők még nem edzenek naponta. Evezni már tudnak, most a technika elsajátítása a legnagyobb leckéjük. Tanulva készülnek majdani versenyeikre. Ennél olcsóbb sportág nincs Komáromban. Mellényt, evezőlapátot, hajót és felszerelést is kapnak a gyerekek, ingyen járhatnak úszni, s ezt mindössze háromszáz korona évi tagsági díjért.”
Vojtech Halmo valamikor kenuzott, most főedző. Éppen visszaérkezett az egyik csoporttal. Keményen osztogatja a kajaktisztítási feladatokat. „Vigyáznunk kell a hajókra, rendberakásuk annak a dolga, aki ment vele. Előtte bemelegítettünk, aztán szakaszokat eveztek a vízen, edzésünk futással ér véget. Persze időre. Vagyunk itt néhányan, akik naponta végezzük a dolgunkat. Megszállottként. Annyira megszoktam a csónakházi világot, hogy nélküle már élni se tudok. Ha két nap nem jövök ki ide, teljesen elborít az idegesség. Ha nem csinálnám, Biztosan hiányozna. Az külön öröm, hogy világbajnokok is vannak. A telepen elvégzett munka(megosztás) gyümölcsei.”
Soós Tibor klubelnök, a világbajnok kajakpáros mestere. „Voltak és vannak kenusaink is, de mindig a kajak szakág volt a sikeresebb. Világméretekben viszont tény: kajakban sokkal nagyobb a konkurencia, szinte mindenhol űzik. Kenuban inkább csak a poszkummunista államok jeleskednek.”
A csónaktároló előtt egy korosabb kenusra leszek figyelmes. Berta János ötvenhét évesen mindennap lejár a vízre. Hajójára rögzíti a stopperórát, majd válaszolgat: „Sajnos, versenyre nem mehetek, mert kategóriámban Szlovákiában még hárman se jönnek össze. Egész életemben ezt csináltam. Ha csak rá nem unok, mindig lehajtom a tíz kilométert, ötvenöt-hatvan perc alatt. A stopperóra az edzőpartnerem, az idő meg motivál.” Kezet fogunk, majd lassan elindul kenujával a víz felé.
Polhammer László végigkalauzol a telepen. Az aszfaltpályán – egyéb időtöltés híján – Vlček Erik és társai kergetik a labdát, az erősítőteremben meg a fiatalabbik Riszdorfer fivért látom, meg a csupaizom Bogdány Zsoltot és a szintén tornázó Martin Hluškót. Az ifi-vb négyes tagjai májusban már befejezték, de még kijárnak a telepre. Csak a tanmedence száraz és árva, majd télen lesz benne nagy tolongás. „Megint nyakunkon az ősz, s eláraszt bennünket a sok levél. Ha még egyszer ültethetnék fákat, csak fenyőket telepítenék“ – szólal meg kifelé jövet kísérőm gondnoki énje. Elárulja: a városi szabadidőközpont részeként működnek, s a hajógyár és az önkormányzat nagyban hozzájárul zavartalan létezésükhöz.
Feltűnnek a szegedi-milánói világbajnokok, gondolom, sok komáromi fiú és lány példaképei. Juraj Bača felkötött karral érkezik. „Vízisízés közben megrándult a vállam. Holnap rögzítik, aztán remélem, gyorsan rendbe jön” – mondja mosolyogva. Riszdorfer Misi nyári, sportos szerelésben. Neki mit jelent a telep? „A legnagyobb nyugalmat, megszokott környezetet. Szinte minden kéznél van. Ennél jobb felkészülési lehetőségek nincsenek Szlovákiában. Külföldön meg hiába van minden, ha nem vagyok otthon. Gyerekkoromtól ide járok, szeretem a társaságot, a környezetet, a telep hangulatát. Ez a második otthonom. Hirtelen nem tudom szavakba önteni, hogy mit adott nekem ez a világ, de ha nem itt nőttem volna fel, akkor aligha kajakoznék.”
Aztán mindketten sötétzöld, támogatóiktól kapott Octáviájukba ülnek, és egymás után elindulnak hazafelé a töltésen. Saját iramukban haladnak, mint a vízen, amikor megleckéztetik a világot.
J. MÉSZÁROS KÁROLY
(Megjelent: Vasárnap, 1999. szept. 22.)