Idén kerek évfordulóhoz érkezett a bátorkeszi sakk. Miholics Zoltán (szül. 1943), aki földrajz és biológia szakos tanítóként érkezett Bátorkeszire, de aztán magyar és testnevelés szakon kezdett tanítani, 1965-ben rakta le a Komáromi járásban fekvő faluban e szellemi sport versenyszerű változatának alapjait. Később százával vezette be az iskolásokat a sakk rejtelmeibe. Miután átadta a váltóbotot, egykori tanítványai folytatták, s máig éltetik a klubot.
Honlapunk a hat évtized kapcsán hat gondolatsort ragadott ki a bátorkeszi sakk múltjából. Tolmácsolójuk maga Miholics Zoltán.

1. „Fiúk, tudtok ti sakkozni?”

A 2015-ben megjelent könyvben egy képpel emlékeznek meg a helyi sakkindító tanító 70. születésnapjáról (Forrás – Pallag György, Mészáros Andrea, Gyöpös István: A bátorkeszi sakk 50 éve 1965–2015)

„Egyszer a diákjaim körében felvetettem: »Fiúk, tudtok ti sakkozni?« Cséplő Tibi azonnal kapott a kérdésen, s lelkesen közölte, hogy ők a Nátek Gabival szoktak játszani, és van is otthon sakkja. Pár perc múlva a székeken már meg is indultak a csaták azok között, akik tudtak lépni a figurákkal. Többen tudomást szereztek róla, hogy a kis helyiségben lehet pingpongozni és sakkozni, így egyre népesebb lett naponta a kis, általunk fűtött helyiség… A sakk egyáltalán nem kötődik a testneveléshez, amit tanítottam. Véletlenszerűen jött az egész. Elkezdtem foglalkozni a gyerekekkel, s ez aztán terebélyesedett tovább... Főiskolásként úgy sakkoztam, mint bármelyik tanító. A gyerekektől, velük együtt tanultam meg jobban játszani, de nem mondhatom, hogy nagyon tudok. Azt szokták mondani: aki tudja, az csinálja, aki nem tudja, az tanítja, aki nem tudja tanítani, az igazgatja. Én a végén már csak szerveztem... El akartam kerülni, hogy a gyerekek ne unatkozzanak, hanem játszanak, s mivel csak egy asztalunk volt, mindenki nem juthatott hozzá. Ezentúl, akik nem pingpongoztak, azok sakkoztak. Mindig a foci volt a fősport, aztán jött az asztalitenisz, s valahol mögöttük húzódott meg a sakk, amelyre egyre többen ráharaptak.. Mindig jobbak voltunk, mindig előbbre léptünk a sikerekben. S ebből egy hatalmas mozgalom fejlődött ki.”

2. „Jönnek a kesziek”
„Sok helyen úgy féltek tőlünk, mint a tűztől. Még a nevünket sem tudták, úgy hívtak, hogy Bojnice, meg azt kérdezgették, hogy hol van az a Vojnice, minthogy az volt a falunk szlovák neve akkoriban. A híres szlovák rádióriporter, Gabo Zelenay a tálei országos bajnokságon úgy megdicsért bennünket, hogy igazán büszke voltam a falunkra, a munkánk eredményére. Szlovákiai bajnokok voltunk. Megvertük a turócszentmártoniakat, a pozsonyiakat, az összes magyar és szlovák iskolát. Előfordult, hogy megjelentünk a gyerekekkel valahol, és azt kérdezték, hol vannak a sakkozók. Hát mondom, itt vannak. Ezekkel fogunk játszani? – kérdezték lenézően. Aztán mikor már ismerték tanítványaim játékerejét, és megjelentünk valahol, csak jajgatva mondták »Jönnek a kesziek!«”

3. Gyöny9rú kupa és igazgatói tüske
„Legtöbben elismerték a sakkban elért eredményeinket. Az viszont nagyon fájt, hogy a volt igazgatóm, mikor büszkén bevittem hozzá az első díjat és a gyönyörű kupát, azt mondta: »Zoltán, látod az utolsó helyen végzett pozsonyi Lumumba utcaiakat. Azok a gyerekek biztosan egészségesek, mert nem görnyednek annyit a sakktábla fölött, mint a te gyerekeid.« Ez a véleménye nagyon rosszul esett. Még ma is elkeserít, talán el sem kellett volna mondani, de nagyon mély nyomokat hagyott bennem. Igazi tüske. Nem biztos, hogy azok, akik velem együtt sokat tettek a falu hírnevéért, mindig megkapták érte a jó szót, a dicséretet. A mostani polgármester (2014 decemberében készült az interjú – a szerkesztő megj.) másképp látja a helyzetünket, végtelenül büszke arra, amit a sakkban elértünk. Nemcsak anyagilag, hanem lélekben is nagyon támogat bennünket.”

4. Együtt tanult a tanítványaival

A fiatal tanító bácsi és sakkozó diákjai (Forrás – Pallag György, Mészáros Andrea, Gyöpös István: A bátorkeszi sakk 50 éve 1965–2015)

„Elmentünk a versenyekre, s mivel csak amatőr szinten ismertük a játékot, sokszor becsaptak minket. Jobban ismerték a cseljátékokat, s mi csak néztük, mi történik a táblán. Nem tudtunk mindennel megbirkózni, nem volt számítógép, hogy megnézzük, hol követtük el a hibát, és könyveink sem voltak. Csak leültünk, és játszottunk a versenyeken. Ha levették a bástyát, azt gondoltuk, majd visszaszerzi a játékosunk. A debreceni Kántor Sándor és társai, akikkel később harminc évig rendszeresen találkoztunk, hoztak nekünk először sakk-könyveket a megnyitásokról és a kombinációkról. Azokból tanultam együtt a legjobb tanítványaimmal, ami nagy lökést adott nekünk. Rájöttünk, mit lehet tenni a sakktáblán, ha többet tudunk. A diákbajnokságokon sok előnyt szereztünk ebből. Kérdezgettem a gyerekeket, s miközben válaszolgattak, én is velük tanultam. Hetedikes koráig mindenkit megtanítottam úgy játszani, ahogyan én tudtam. Nem volt ez magas szint, de elsajátította a gyerek. A későbbiek során tanítványaim jobbak voltak, mint én.”

5. Miholics Katalin és a négy országos bajnokcsapat
„Évek teltek el, míg a kerületi bajnokságban az élen végeztünk. Öt esztendő alatt eljutottunk a szlovákiai bajnokságra. Először hatodikok, aztán negyedikek, majd másodikok lettünk. Voltunk úgy is másodikok, hogy ugyanannyi pontot szereztünk, mint az elsők. Egy töknyert játszmát döntetlenre adtunk abban a tudatban, hogy bajnokok vagyunk, aztán az utólagos számításokból kiderült, hogy ez nem elég az elsőséghez. A következő évben aztán már megnyertük. Végtelenül boldogok voltunk, mikor tíz év sakkozás után szlovákiai bajnokok lettünk az iskola csapatával. Az első dicsőséget a Töröttő Antal, Szegi Győző, Bóna Alfonz és Szenczi György alkotta négyes vívta ki. Ez a diadal még háromszor megismétlődött, más időszakokban, más négyesfogattal: 1980-ban Cséplő László, Dobai László, Szenczi Béla és Miholics Katalin, 1984-ben Miholics Katalin, Szenczi Béla, Cséplő István, Szenczi Tímea és Mácsodi Beáta, 2002-ben pedig Bárczi Tibor, Dolník Attila, Jóba Tamás és Nyers Szilvia alkotta a bajnokcsapatot. Vagyis közel harminc éven belül négyszer voltak szlovákiai elsők… Inkább személyekre lebontva szeretném elmondani a bátorkeszi sakkévtizedeket. Volt egy időszak a hetvenes években, amikor Töröttő Antal és Szegi Győző voltak a húzóemberek. Aztán a következő időszakban lányom, Kati köré csoportosult az újabb nemzedék. Öten játszottak együtt. Miholics Katalin, Szenczi Béla, Cséplő István, Szenczi Tímea és Mácsodi Beáta volt az erősorrend. Aztán a kilencvenes évekből említeném név szerint Dolník Attilát, a Bárczi testvéreket, Tibort és Viktort, Gyöpös Istvánt, Jóba Tamást és Szegi Tamást, a lányok közül Nyers Szilviát és Töröttő Katalint. Ez volt a harmadik hullám… A hazai sakkvilág akkor is felkapta a fejét, amikor lányom, Miholics Katalin gimnazistaként 1986-ben szlovák női bajnok lett. Elsősége a bátorkeszi sakk máig legnagyobb sikere. Nem ő volt a legjobb sakkozó, de amennyi sikert elért diákként, majd később, az páratlan a maga nemében. Átnéztem a bátorkeszi iskolai sportról vezetett hat krónikámat, s amit a Katiról írtak akkoriban, azt nagy-nagy örömmel olvastam. Ő szerepelt a legtöbbet a médiában, s az ő nevét ismerték szinte az egész országban.”

6. A hetedikesekkel már nem bírt
„Nem szégyelltem, hogy megvernek a gyerekeim, sőt valóban büszke voltam rájuk. Ma is felnézek mindegyikre. Volt diákjaim még talán lelkesebben végzik a dolgukat, mint én tettem. Mikor tanítottam őket, elismertem a tudásukat. A hetedikes gyerekemnél a földrajzórán én voltam az úr, sakkban viszont ő nyert többször. Schnelleztünk, s tízből hétszer megvert. Azért néha én is elkaptam,,. Végtelenül büszke voltam arra, hogy értékes gyerekeket neveltünk, s megmutattuk, hogy vagyunk… A sakk mindig délután volt, ezért különválasztható volt mástól. A tanítást becsülettel elvégeztem, a sakk miatt nemigen hiányoztam. Mi szombat, vasárnap jártunk versenyekre, meg délutánonként sakkoztunk. De mással is foglalkoztam, hol foci-, hol pingpongedzésre mentem. Magam is sokáig játszottam, amellett, hogy edzősködtem. Nem folyt össze a két dolog: megadtam az Istennek, ami az Istené, a császárnak meg azt, ami a császáré.”

(Forrás – Pallag György, Mészáros Andrea, Gyöpös István: A bátorkeszi sakk 50 éve 1965–2015)