Hetvenhetedik évében jár a dunaszerdahelyi Hakszer Tibor (szül. 1947), aki Jókáról indult, Morvaországon és Pozsonyon keresztül jutott a Csallóköz szívébe. És eközben az útitársa a birkózás volt. Előbb versenyzőként, majd edzőként. Felbecsülhetetlen érdemei révén sportága egyik dunaszerdahelyi alappillére volt, évtizedeken át ezt tapasztalta minden gyerek, szülő, sportvezető, aki kapcsolatba került vele. Megszámlálhatatlan mennyiségű birkózócsemete került ki a keze alul. Negyvenöt év edzősködés után vonult vissza, s napjainkban nyugdíjasként él Dunaszerdahelyen. Mikor edző volt, háromszor a veteránok között is elindult a világbajnokságon -- versenyzőként. Ezeket elevenítette fel egy honlapunknak adott interjúban.
„Hogyan kerültem a veterán birkózók világába? Elbolondítottak a Hodossyék. Zoltán háromszor volt veterán világbajnok, és azt mondta: »Tibi, gyere te is velünk«. Szerzünk egy kis pénzt a szponzoroktól, besegítünk, és elmegyünk. Így is volt. Rábeszéltek, hogy menjek el Torontóba. Akkor még ötven év alatt jártam. Egy némettel találkoztam a döntőben, és kikaptam, mert egy kalapácsmozdulatnál nagyon benyomott a derekamba. Szabálytalanságnak is minősülhetett volna. Előtte legyőztem egy amerikait és egy kanadait. Ott második lettem. A következő évben elcsaltak a fiúk Rómába. Korábban 76 kilóban versenyeztem, az olasz fővárosban már nyolcvanban. Itt kevesebben indultunk. A nyugatnémet világbajnok, Adolf Séger lett az első. Böhm a második, én pedig a harmadik. A harmadik veterán világbajnokságon jött a csattanó, ami a bulgáriai Plovdivban volt. Megálltunk a város szélén egy sportcsarnokban, hogy megkérdezzük, merre van a mi úti célunk. Titkárunk, Ferencei Dusán volt a sofőr, Hodossy meg én a versenyzők. Hodossy Mercedesével mentünk. Beküldtem a fiúkat, hogy menjenek be, de engem is rászedtek, hogy tartsak velük. Mikorra két-három perccel később visszajöttünk, ellopták az autónkat. Az volt a szerencse, hogy az övtáskában magunkkal vittük az iratainkat is. Ilyen előzmények után birkóztunk ugyan, de gondolhatja, hogy mennyire voltunk jelen a szőnyegen. Elkezdett dolgozni a bolgár maffia, hogy ennyi meg annyi pénzt szedjünk össze, visszahozzák az autót. Engem szerencsére hazahoztak a brünni cseh veterán birkózók. Egy rövid nadrágban és dresszben, reklámtáskával a vállamon. Előtte Plovdivban én is birkóztam: kikaptam egy csecsentől, majd egy bolgártól. Semmink nem maradt a világbajnokságra, kölcsön kellett kérnünk cipőket, dresszeket, mindent. Mikor éjjel hazaértünk, s meglátott az asszony, megijedt. Aztán elmeséltem, hogy mi történt velünk. Később abbahagytam a veteránok közti versenyzést is. Már csak az edzősködés érdekelt. És itt vagyok, élek. Hála a Jóistennek, vigyázott rám mindenhol.”
