Dunaszerdahelyen vált neves nevelőedzővé. Versenyzői múltja Ostravára és a pozsonyi Dunajplavbába vezet vissza. Immár hatvan éve él a birkózás világában. Élményeiből, életpályája felelevenítéséből kínál ízelítőt Hakszer Tibor a honlapunknak adott interjúban. Rövidített változata az Új Szó 2022. július 19-ei számában jelent meg.
A sósföldi fiút birkózóereje vitte a szőnyegre
Nyugdíjba vonult a mester. Tán ez a mondat is elhangzott 2022. február 11-én a dunaszerdahelyi birkózók között, amikor Hakszer Tibor (szül. 1947) leadta szerelését, s elköszönt tanítványaitól, klubtársaitól. Negyvenöt év edzősködés után. Ha ehhez még hozzáadjuk versenyzői éveit, akkor 2022 őszén lesz hatvan éve, hogy a jókai Sósföldről származó fiú a birkózás világában találta magát. Nehéz eldönteni, hogy a birkózói pályafutás, vagy az edzői munka volt a többet érő. Nem is firtatjuk.
Gyerekkorában Jókán nyoma sem volt a birkózásnak. Hogyan kötött ki Hakszerék Tibor fia a szőnyegen?
Nem mindjárt kerültem oda. Előfordult, hogy focizás után a barátokkal összevesztünk, birkóztunk, mindent csináltunk, mint mindenféle sósföldi rossz gyerekek. Szerettem birkózni, főleg a nagyobb, ügyes gyerekekkel. Ostravára mentem inasiskolába géplakatosnak. A vítkovicei vasgyárnak hat internátusa volt egymás mellett, és minden év szeptemberében jöttek az új inasok közé toborozni. Akkor még nem volt diákkorosztály, csak ifjúsági: tizenöttől tizennyolc éves korig. Aztán következtek a juniorok, tizennyolctól huszonegyig. Lementem a birkózók közé, megnézni őket. Nagyon ügyesek is voltak köztük. Az egyikük tizennyolc évesen már csehszlovák bajnok volt. Megtetszett nekem, amit láttam. A kajában nem voltam olyanhoz szokva a Mátyusföldön, hogy knédli, káposzta és hús... Nem is tudtam, hogy mi az a knédli. Magyar konyhán Jókán ilyesmit mi nem ettünk. Szerettük a vajas kenyeret, szalonnát, kolbászt... Három hónap alatt elég sokat felszedtem.
Mert jó volt a kaja...
Igen. Magyar alapiskola után cseh iskolába járni nem volt egyszerű. Nehéz volt az eleje. A szobán kilenc szlovák fiú lakott és a cseh szobaparancsnok. Ahol tudtak, kinevettek, kigúnyoltak, belém csíptek. Alacsony is voltam, mindössze 148 centi. Szobatársaim ugyan jártak birkózni, de én könnyen földhöz vertem őket. Ez az őserő bennem volt már gyerekkoromtól. Idővel kezdtek felnézni rám és barátkozni velem a szobatársak. Hívtak közéjük: Gyere Tiborkó, te ügyes vagy. És képzelje el, szót fogadtam. Volt egy cseh súlyemelő barátom, adogattam neki a súlyokat, aztán meg ő viszonozta. Látta, hogy ugyan apró vagyok, de van bennem szusz. Mert én már tizenkét-tizenhárom évesen az édesapámmal reggeltől kaszáltam. Tízéves koromtól a répa- és szecskavágót hajtottam. Nem úgy volt, hogy csak néztem, de dolgoznom is kellett. Mind a négy fiúgyereknek be volt osztva, mi a teendő. Átjöttek a szomszédfiúk, és segítettek ők is. És aztán focival vagy pedig birkózással végződött a napunk.
Ugorjunk vissza Vítkovicére a mátyusföldi fiúval...
1962 október elején elmentem a birkózók edzésére. Azt kérdezte tőlem az edző, hogy hol birkóztam. Egy napon kezdtem a később, 1972-ben Münchenben olimpiai bajnok Vitězslav Máchával. Egy évvel fiatalabb tőlem. Sokat edzettem vele. Jó viszonyba lettem a szüleivel is. Legtöbbször kikértek engem hétvégére, és náluk voltam nem messze Ostravától, Krmelínben. Mácha galambász is volt. Kifutottunk az erdőbe, míg jött a papa, addig mi birkóztunk, aztán megmásztuk a fákat, megnéztük a gerlice- és a vadgalambtojásokat. Társam gyerekfejjel megpróbálta volna a postagalambokat összepárosítani, hogy gyorsabban repüljenek. De hát ez nem ment neki. Még akkor is vitt magával galambokat, mikor először utazott az olimpiára.
Mivel ügyes volt, gondolom, könnyen versenyzői igazolványhoz jutott, és mehetett birkózni...
Nem teljesen. Mindig az év elején megszólította a birkózgató fiúkat az idősebbik edző, úgy hívták, hogy Kamil Odehnal. Kötöttfogásban ő volt a legsikeresebb Csehszlovákiában. Sokáig a válogatottnál is tevékenykedett. Sportmesteri címmel. Az öccse is nagyon jól birkózott. Fizetett állásban dolgozott Vítkovicén. Nagyon ügyes védencek vettél körül. Ő vezette a felnőttcsapatot is az I. ligában. Mindenki tegezte az alacsony emberkét, tömött nyolcvanöt-kilencven kilóval. Januárban azonban nem hívott fel engem azzal, hogy intézne nekem versenyzői igazolványt. Mácha megkérdezte tőle, hogy Tiborkót, mármint engem miért nem hívott magához. Akkor majdnem sírtam. Azt mondta nekem az öreg: Tibor, én bunyóst csinálok belőled, és Te egyszer bejelented, hogy jössz-mész Érsekújvárba, és többször nem foglak látni. Ezt a mondatát soha el nem felejtem. Akkor már tudta, hogy magyar gyerek vagyok, hiszen október elejétől rendszeresen jártam edzésre. Aztán mégiscsak csináltatott nekem igazolványt, és mehettem az első versenyemre, amit megnyertem, és aztán már belejöttem.
Tehát az elsős fiú áprilisban már végre megkapta a versenyzői igazolványát...
De a kerületi bajnokság csak a következő évben volt. Nový Jičínben zajlott, megnyertem az 59 kilót. Aztán lassan-lassan haladtam felfelé. Nagyon jó társaság rázódott össze, vítkovicei színekben elsők lettünk az ifjúsági csehszlovák bajnokságon, szabad- és kötöttfogásban is. Aztán egy szép napon átmentünk az ostravai Baníkhoz, mert az előző klub nem tudta fizetni az edzőnket. Ott folytattam. Az első kötöttfogású csehszlovák bajnokságomon Chomutovban negyedik lettem, és az első meccsen a korábbi olimpiai hatodik, bakai származású Tóth Bélával találkoztam. Képzelje el, az edzője, Kochman volt egyben a csata bírója is. És megvertem Bélát 6:3-ra. Nem ismertek, így volt keresnivalóm. Meglepetést okoztam ugyan, de kemény edzésekkel készültem a bajnokságra.
Ez mikor történt?
Ezerkilencszáz-hatvankilencben lehetett, mert 1968-ban szereltem le. Az előzőben és abban az évben a Dukla Stříbróban voltan katona, tényleges szolgálaton. És aztán visszamentem Ostravára. Egy darabig nem edzettem birkózást, mert a katonaság második évében hatunkat nem vittek át a pilzeni Duklába. Emelgettem ugyan egy súlyemelő barátommal, de szívem mélyén bántott, hogy nem lenne jó így befejezni, ha már egész jól ment a birkózás. Második ligát birkóztunk Ostraván, jó eredményeim voltak. Aztán hetven kilósan leszereltem...
Említette, hogy a chomutovi csehszlovák bajnokságon megverte az olimpikon Tóth Bélát. További részleteket is elárulna erről?
Akkoriban a bakai fiú huszonkilenc éves lehetett. Ostraván elég sokat birkóztam, inkább edzegettem. Egyszer találkoztam az ottani csapattal, és nem volt éppen pehelysúlyú birkózójuk, vagyis 63 kilósuk. Rábeszéltek. Előtte rossz társaságba kerültem, Bevittek a rendőrök, tiszta büntetlenül. Amikor már elengedtek a vasgyárból, kellett a pénz, és egy melléküzemágban dolgoztam. Nem volt könnyű megszabadulni a vasgyártól. Mert szerződésünk volt ugyan, de hiába adtuk be a felmondást, mindig behívtak száz embert, és felolvasták, hogy nem érvényes. És aztán mehettünk újból dolgozni. Közben mégiscsak elengedtek. Akkor haza akartam jönni, de összevesztem egy lánnyal, s azt mondtam, minek jöjjek haza. És elbolondított egy bokszoló barátom, hogy menjek el közéjük dolgozni. Ott az volt a szokás, hogy hétfőn megjelentek, péntek estéig mindennap dolgoztak, aztán ittak. Én nem ittam, s mikor nem volt pénzük, adtam nekik. Amikor megkapták a fizetést, visszajött a pénz a bankoshoz. Így muszáj volt velük mennem – kofolára. Akkor is berúgtak, összeverekedtek, bevittek a zsaruk bennünket, s büntetlenül én is kaptam, tiszta józanul. Hiába magyaráztam, hogy testvéreim meg unokatestvéreim. Nem segített. Tehát nagyon jókor jöttek a birkózóbarátok, s visszamehettem közéjük. Tavasszal a csehszlovák juniorbajnokságon Hodonínban indulhatott mindenki, akinek nem volt egyes teljesítményi osztálya. Közel harminc éves, tapasztalt birkózók is feltűntek a mezőnyben. Ezt a bajnokságot megnyertem, utána elvittek a csehszlovák bajnokságra Chomutovba. És ott a Béla volt az első ellenfelem, azt megvertem. Utána odajött hozzám, és megkérdezte tőlem csehül: Kluku, od kud seš? Vagyis: Fiú, honnan vagy? Tudtam, hogy kicsoda, – láttam őt már nemzetközi versenyen is – , ezért úgy válaszoltam: Tóth úr, velem magyarul is lehet beszélni. Micsoda, gyerek! Honnan vagy? Meglepődött, hogy egyszerű szerelésben – nem olyanban, mint a válogatottak – birkózó srác megverte őt. Kínainak hívták azt birkózómezt, amiben harcoltam a szőnyegen. Mivel nagyon jó viszonyban voltam az edzővel, kaptam tőle egy birkózómezt, de az már tönkrement, így bizony elég rongyosan mentem a csehszlovák bajnokságra. Ezek után összebarátkoztam Tóth Bélával. Utána két győztes meccsel a hátam mögött a harmadik helyért birkóztam Stupkával, de kikaptam. Béla második lett. Én meg negyedik. Akkor már ismert engem az ifjúsági versenyekről Meszes úr, a pozsonyi Dunajplavba edzője. Több helyen találkoztunk. A Zelenaiok, akik nemzetközi bírók voltak, már csalogattak Pozsonyba. Jó lesz neked, Tiborkó, gyere Pozsonyba, mondogatták. Én ismertem onnan a magyar gyerekeket, László Karcsit, Zemanek Pistit, nyugodjon Jakubecz Gabit... Ostraván végzett a csapat, meg úgy gondoltam, hogy jó lenne hazajönni. Ezerkilencszázhetven januárjától már a Dunajplavbában voltam. Három hónapig. Nem igazoltak le, mert nevelési díjat kellett volna fizetni értem. Aztán mégiscsak sikerült, mert itt dolgoztam, itt laktam. Hát bizony nehéz volt, mert a kötöttfogás, amiből szabadra váltottam mégis más. A Dunajplavbában fel kellett kötni a gatyát, mert nagyon ügyes gyerekek voltak a súlycsoportomban, például Zemanek Pisti, nagyon jó edzőtárs volt Jakubecz Gabi, Stríž, később Jánošík, Parajka, Pongrácz Tibi... Nagyjából mindannyian az én súlycsoportom közelében birkóztak. Jó társaság volt, tetszett köztük. És mit ad Isten, abban az évben majdnem megnyertem a csehszlovák bajnokságot Pozsonyban, szabadfogásban. Megint csak ismeretlen voltam a mezőnyben. A szlovák bajnokságról tovább jutottam, a cseh mezőnyből meg nem mindenki ismert. Nem a súlycsoportok szerinti sorrendben ment a verseny, hanem hol az egyik, hol a másik következett. Száz kilóban a csehek elvitték az első helyet. Utána mindenféle körbeveréssel 62 kilóban maradtam én, a cseh Tuma, aki 1972-ben volt a müncheni olimpián és a prvigyei válogatott, Výskok. Hogy nehogy megint a csehek vigyék el az első helyet, Meszes úr megegyezett a másik edzővel, Kormaňákkal, egyikünknek két vállal kell nyerni, hogy Szlovákiában maradjon az elsőség. Ilyen húzások is voltak! Háromszor három percet birkóztunk akkoriban. Kétszer három perc után döntetlenre álltam Výskokkal. Tuma meg várt, hogy mi lesz. Mivel csak pontozással kaptam ki tőle, ha Výskok ellen két vállal nyerek, én vagyok az első. Feldobták a tízfilléres érmét, és nyugodjon Meszes úr azt mondta nekem: Tibikém, kikaptunk. Tudtam, miről van szó. Ha Pozsonyban akarok maradni, és a kegyeibe akarok kerülni Meszes úrnak, aki nem nagyon csípett, mert ügyes gyerekei voltak, kénytelen voltam elfogadni. Én abban az évben mentem a Dunajplavbába, mit csinálhattam, szót kellett fogadnom, nincs mese. És a jött-ment kikapott! Aztán Výskok lett az első, Tuma a második, én a harmadik. Jobb is, hogy így történt, mert elfutottak volna velem a lovak. Utána sok évig nagy keményen kellett dolgoznom, mert peches voltam, lesérültem, gondok voltak a manduláimmal. Huszonhat évesen kellett kiszedetnem őket, mert legtöbbször verseny előtt vagy közben belázasodtam, és nem tudtam tovább birkózni. Lassan azért mégis fordult a kocka, keményen edzettem, válogatott kerettag lettem, nyertem szlovák bajnokságot szabad- és kötöttfogásban is, vittek a versenyekre. Közben megnősültem. Nem voltam még huszonöt éves, fiam született, de a birkózást nem adtam fel, anyóséknál laktunk. Négy évig utaztam Pozsonyba...
Mi volt versenyzői pályafutásának a csúcsa?
Legjobban annak örültem, hogy másodszor megnyertem a csehszlovák bajnokságot, majdnem harminc évesen. Huszonhét évesen először voltam bajnok, huszonnyolc évesen második lettem, amikor egész évben csak a bajnoki döntőben vesztettem. Aztán jött a második arany. És utána elhozták nekem Dunaszerdahelyre a sportmesteri oklevelet. Szabadfogásban 62 kilóban győztem mindkét alkalommal, először Privigyén, másodszor 1976-ban Pozsonyban.
Miért a pozsonyi arany a legkedvesebb emlék?
Akkoriban az mondták: kétszer kell nyerni csehszlovák bajnokságot, és nemzetközi versenyeken is eredményesnek kell lenni, hogy megkapjam a sportmesteri oklevelet. Ha diplomát nem szereztem – valamikor zenész, énekes akartam lenni –, akkor legalább legyen valami. És lett! Óriási mennyiségű munka van benne.
Volt válogatott is?
Persze hogy. Megvolt a nevezésem 1974-ben az Európa-bajnokságra Ludwigshafenbe. Előtte egy ligameccsen megsérültem. Výskok lefejelte a bordámról a porcot, és így nem tudtam elmenni az Eb-re. Aztán meggyógyultam, és edzettem tovább. Szerettem volna egy világbajnokságra eljutni. Minszkben volt 1975-ben a vb. Abban az évben ment elég jól, nemzetközi versenyeken is voltam második, megvertem magyar és román válogatott birkózókat. Antonín Splítek volt akkor a válogatott edzője. Minden felkészülésre elvitt, és azt mondta nekem: Tiborkó, te már megérdemled. Elviszlek a világbajnokságra. Előtte szintén peches voltam, kétszer három hetet voltunk edzőtáborban. Szabad időnkben a bokszolókkal fociztunk, egy nyolcvanhat kilós felrúgott, és ráesett a térdemre. Sántítva mentem a világbajnokságra. De ott voltam, és találkoztam a régi edzőmmel, a vítkovicei-ostravai Odehnallal. Máchát kísérte el a vb-re. Összeölelkeztünk. Azt mondta nekem: Tiborkó, soha nem gondoltam volna, hogy egy ilyen versenyen találkozunk. Nem tudtam mást válaszolni: Látod Kamilkó, megtörtént. Ő a cseh kötötöttfogású válogatott edzőjeként volt Minszkben, én meg szabadfogásban versenyeztem. Nagyon nagy találkozás volt!
És a szőnyegen mi történt Hakszer Tiborral?
Örültem, hogy kivittek, örültem, hogy lépni tudtam. Az első mérkőzésen egy jugoszláv ellen elég jól birkóztam: 12:8 volt, amikor kockáztattam, és kikaptam két vállra. A másik meccsen az későbbi érmes japán fiúval találkoztam. Ennyi volt a válogatottságom világversenyen. Akkor már huszonnyolc éves voltam, s az újságban azt írták, hogy fiatalember a pozsonyi Dunajplavbából. Alacsony voltam, azt hitték, hogy még fiatalabb vagyok.
Hogyan lett a mátyusföldi srácból Dunaszerdahelyen edző?
A DAC 1978-as I. ligás csapatával, Hakszer Tibor alul balról a harmadik (Hakszer Tibor archívumából)
Úgy tudom, 1970-ben Író tanár úr megalapította a városban a birkózóegyesületet. Találkozott velem Pozsonyban, nagyon ügyes gyerekei voltak: Schwendtner, Hrapka, Magyarics, Sipos... Szerettek volna felmenni az I. ligába, és engem és két srácot – magyar gyerekeket – elhoztak a Csallóközbe. Rajtam kívül a nagyon ügyes 74 kilós Horváth Bandit és a Lukács Józsit. Én 1977 februárjában igazoltam Dunaszerdahelyre, előtte már csalogattak, hogy jöjjek ide egy pár évet birkózni, és aztán edzősködni. A Dunajplavbában harminc évesen végeztem. Hatvannyolc kilóról nem akartam fogyasztani, ott voltak a fiatalabbak. Lejöttünk Szerdahelyre, a fiam ment a magyar iskolába, én meg elkezdtem szépen az edzősködést. Nyugodjon Schwendtnerrel és társaival sokat birkóztam, Józsi nagyon ügyes gyerek volt. Harminc évesen még bírtam velük.
Versenyzett és edzősködött egyszerre?
Igen. Csapatban megnyertük a nemzeti ligát, felmentünk az első ligába. Egy évet birkóztunk az élvonalban, s közben edző is voltam. A második évadban még maradhattunk az I. ligában, de én akkor felmondtam. Mert kezdődött Dunaszerdahelyen a fociláz, és nagyon kellemetlen helyzetbe kerültünk. Az I. ligás csapatok kaphattak a szövetségtől 4500 koronás kalóriapénzt havonta. Állami támogatásból. A DAC egyesületben még ezt is elvették a birkózószakosztálytól.
Akkor még több szakosztályos volt a DAC...
Az év végére nagy nehezen ki tudtam bokszolni, hogy visszamenőleg adjanak háromezer koronákat, amit szét osztottam a gyerekeknek. És mondtam nekik, ha én nem tudok egy felnőtt embernek havonta 400–500 korona kalóriapénzt adni, akkor mit várhatok ettől a csapattól, ha még erre sincs pénz. És akkor azt kérdezték tőlem: Tibor, mi volna, ha a kezdőkkel és a diákokkal foglalkoznál? Örültem neki, de ha kellett, besegítettem továbbra is. Rendszeresen jártam hetente háromszor-négyszer edzésre, még az Író Ferinek is segítettem. Ő még két évig próbálta a csapattal az I. ligát, utánam még egy évet lehúzott. Mehettünk és voltunk is a csehszlovák osztályozón, megnyertük, de hagytuk, hogy felmenjen a Vítkovice és a Nitra. Mi aztán már felnőttekkel nem birkóztunk, mert voltak nagyon ügyes diákok, s inkább velük foglalkoztam. Minden energiámat a családra és a birkózásra fordítottam.
Számon tartja a tanítványait? Hányan lehettek?
Védenceivel az 1985-ös csehszlovák bajnokságon, balról melegítőben Hakszer Tibor (Hakszer Tibor archívumából)
Ezren biztosan voltak, nyugodtam kijelentem, még annál is többen. Negyvenöt év alatt. Egyszer eljött hozzánk forgatni egy tévéstáb, és az kérdezte tőlem a riporter: Honnan veszem elő ezt az ügyes fiúkat? Negyvenheten voltunk edzésen abban a kis tornateremben. Hihetetlen! Nagy volt az érdeklődés a birkózás iránt.
Ki volt a legkedveltebb védence: Schwendtner József, Kollár Roman?
Nem egy volt, több volt a kedvencek között. Az edzésen körbejártam, és mindenkinek próbáltam a maximumot nyújtani, de a sok közül a legsikeresebb Fernyák Pista, Kollár Roman, Hakszer Roland voltak, indultak a privigyei junior vb-n is, de akkor már a trencséni Dukla színeiben birkóztak.
Negyvenöt év edzősködés után valóban befejezte?
Igen. Elég volt. Én már öt éve megígértem a családnak. Vannak a klubban fiatal edzők, dolgozzanak. Ez már nem az én életritmusom: eredmény, eredmény, eredmény, pénz, pénz, eredmény... Ez nem jön be nekem. Hetvenöt évesen már előbújnak a bajok: vérnyomás, szívritmuszavar... Legtöbbször verseny előtt felizgultam, felment a várnyomásom, a pulzusom. Megfogadtam: elég! Azt is megígértem, ha senki nem lesz, szívesen besegítek, elmegyek edzésre. Már voltam is. Minden verseny után gratulálok a gyerekeknek, legalább telefonon.
Legutóbb is érmekkel tértek haza az országos bajnokságról...
Kijelenthetem: ezeknek a fiúknak a kilencvenkilenc, ha nem száz százaléka az enyém. Én gyötrődtem velük, de ma már más kezekben vannak. A klubelnök, a vezetőedző is tanítványom volt. Egyedül a másik edző, Vajas József nem dunaszerdahelyi nevelésű. A 2007-es, 2008-as, 2009-es és 2010-es évjáratúak az én alapiskolámat kapták. Többet nem mondok, nehogy azt gondolja, hogy nagyzási mánia vagy öndicséret vezérel. Volt védenceim még nyolc-tíz évig ott lesznek, ha ki nem égetik őket. Nagyon sok szlovák bajnokságot nyerhetnek.
Mit őriz meg élete végéig a birkózásból?
Nagyon nehéz volt a szoci alatt kijutni a nyugati országokba. Én már 1970-ben a pozsonyi Dunajplavbával voltam Svédországban, Dániában, az akkori Nyugat-Németországban, Bécsben. Előtte egy évvel az Ostravával jártam Svájcban és Ausztriában. A világ húsz országában megfordultam sportolóként. Ezt nem lehet elfelejteni. Voltam Párizsban, Torontóban, Nem Yorkban. Sőt a Nem York-i Metroplitanban is körülnéztem, a lépcsőkön énekeltem.
Edzősködés közben bepillantott a veterán birkózók világába is. Ez hogyan történt?
Elbolondítottak a Hodossyék. Zoltán volt háromszor veterán világbajnok, és azt mondta: Tibi, gyere te is velünk. Szerzünk egy kis pénzt a szponzoroktól, besegítünk, és elmegyünk. Így is volt. Rábeszéltek, hogy menjek el Torontóba. Akkor még ötven év alatt jártam. Egy némettel találkoztam a döntőben, és kikaptam, mert egy kalapácsmozdulatnál nagyon benyomott a derekamba. Szabálytalanságnak is minősülhetett volna. Előtte legyőztem egy amerikait és egy kanadait. Ott második lettem. A következő évben elcsaltak a fiúk Rómába. Korábban 76 kilóban versenyeztem, az olasz fővárosban már nyolcvanban. Itt kevesebben indultunk. A nyugat-német világbajnok, Adolf Séger lett az első. Böhm a második, én pedig a harmadik. A harmadik veterán világbajnokságon jött a csattanó, ami a bulgáriai Plovdivban volt. Megálltunk a város szélén egy sportcsarnokban, hogy megkérdezzük, merre van a mi úti célunk. Titkárunk, Ferencei Dusán volt a sofőr, Hodossy meg én a versenyzők. Hodossy Mercedesével mentünk. Beküldtem a fiúkat, hogy menjenek be, de engem is rászedtek, hogy tartsak velük. Mikorra két-három perccel később visszajöttünk, ellopták az autónkat. Az volt a szerencse, hogy az övtáskában magunkkal vittük az iratainkat is. Ilyen előzmények után birkóztunk ugyan, de gondolhatja, hogy mennyire voltunk jelen a szőnyegen. Elkezdett dolgozni a bolgár maffia, hogy ennyi meg annyi pénzt szedjünk össze, visszahozzák az autót. Engem szerencsére hazahoztak a brünni cseh veterán birkózók. Egy rövid nadrágban és dresszben, reklámtáskával a vállamon értem haza. Előtte Plovdivban én is birkóztam: kikaptam egy csecsentől, majd egy bolgártól. Semmink nem maradt a világbajnokságra, kölcsön kellett kérnünk cipőket, dresszeket, mindent. Mikor éjjel hazaértünk, s meglátott az asszony, megijedt. Aztán elmeséltem, hogy mi történt velünk. Később abbahagytam a veteránok közti versenyzést is. Már csak az edzősködés érdekelt. És itt vagyok, élek. Hála a Jóistennek, vigyázott rám mindenhol.
J. Mészáros Károly