Mottó: Annyi erő van bennük, hogy több teherautót is elhúznának
Negyvennégy éve, 1974-ben kezdődött. Madari Béla és társai új sportágat vittek Gútára. A japánok nemzeti sportját, a dzsúdót. Később Vincze Ferenc éltette évtizedekig, mialatt nemzedékek sora nőtt fel a tatamin kimonóban. 2014 óta Kárpáty Ernő vezeti a klubot. Honlapunk a mérföldkövek felelevenítésével és négy kulcsfigurával készült interjúval hozza olvasóközelbe a gútai cselgáncs évtizedeit.
Mérföldkövek
(A gútai judo (1974–2014) című kiadvány – Sportkönyveink rovatunkban külön olvashat róla – anyaga kiegészítve)
A gútai dzsúdó 40. születésnapjára összegyűltek egy csoportja (Ferenczi Balázs felvétele)
O 1954
Feltehetően Alexander Oboňa az első gútai lakos, aki dzsúdózott, és versenyen érmet szerzett
O 1974
Madari Béla Mészáros Ferenc, Jakab Sándor és Havetta Károly segítségével megalapította a gútai úttörőház mellett létrehozott cselgáncsszakkört. Madari a klubalapítás negyvenedik évfordulója alkalmából rendezett ünnepségen további jelenlevőket említett meg, akik nélkül nem volna cselgáncs Gútán. Név szerint: Havetta Tibort, Fekete Edét, Tóth Károlyt, Telekes Istvánt, Poló Olgát, Fülöp Ottót, Lengyel Istvánt.
O 1975
Első övvizsgák Marián Hefka vezetésével
O 1976
A gútai dzsúdósok első versenyén Fülöp Ottó megnyerte Karviná Nagydíján a 36 kilósok küzdelmét
O 1978
Tóth Károly megszerzi a klub első országos bajnoki címét
O 1981
Vincze Ferenc átveszi az edzői munkát és a klub irányítását
O 1990
Tóth Mária az első gútai, aki bekerült az országos válogatottba
O 1993
Edzői minősítést szerzett Molnár Zsolt, Szabó Róbert és Fördős Péter
O1999
Szabó Ákos indult az Európai Olimpiai Fesztiválon
O 2000
Fördős Péter bronzérmes a romániai Európa-bajnokságon
O 2007
Kárpáty Gergely indult az Európai Olimpiai Fesztiválon, kilencedik lett
O 2008
Edzői minősítést szerzett Fekete Ákos és Kárpáty Ernő
O 2011
Megszületik a saját edzőterem
O 2012
Edzői minősítést szerzett Decsi Attila
O 2014
Kárpáty Ernő átveszi a klub irányítását
O 2016
Egy évben lett szlovák bajnok két testvér: Szabó Veronika 15 évesen a juniorok 48 kilós súlycsoportjában lett aranyérmes, húga, Margaréta a fiatalabb diáklányok 36 kilós súlycsoportjában diadalmaskodott
O 2017
Szabó Veronika a 48 kilós súlycsoportban indult a XIV. Európai Ifjúsági Olimpiai Fesztiválon Győrött, helyezetlenül végzett.
Karvináról hozta Madari Béla
Madari Béla (Ferenczi Balázs felvétele)
Katonaként Karvinán ismerkedett meg a dzsúdóval Madari Béla. Annyira megtetszett neki, hogy leszerelés után Gútán is folytatta. A klub hőskoráról, az első nyolc év emlékeiről vallott az alábbi interjúban, amely a meghonosítás negyvenedik évfordulója alkalmából tartott ünnepségen készült 2014. június 16-án.
Honnan jött az ötlet? Hogyan hozta Gútára a dzsúdót? Hogyan lett a helyi apostola?
Ez most már nagyon könnyű kérdés, mert tudom rá a választ. Katonaként a Baník 1. Máj karvinái csapatban bunyóztam. Mikor leszereltem, hazajöttem, nálunk nem volt semmilyen lehetőségem folytatni. Pozsonyba kellett volna edzésekre járnom a ČH-ba, ami messze volt. Kénytelen voltam magam dolgozni, edzeni. S ekkor jött a gondolat, mi lenne, ha itthon saját edzéseim mellett gyerekekkel is foglalkoznék. Elindítanék egy csapatot. Nagyon nehéz volt!
Hol kezdtek? Annyit tudni, hogy 1974 januárjában indultak be. Mivel?
Akkor merült fel az imént említett gondolatom. Barátom, Mészáros Feri volt az úttörőház igazgatója. Vele beszéltem meg, miben tud nekünk segíteni. Például kölcsönadta a mikrobuszukat, ami abban az időben akkora plusz volt, hogy el sem lehet képzelni. A toborzás, a propagációs munka, ami mindennek az alapja, volt a legnehezebb.
Egyedül indult, aztán elment társakat toborozni?
Nem, nem.
Vagy kihirdettette a városban, hogy ekkortól fogunk edzeni, gyakorolni?
Keményfejű gyerek vagyok. Ha valamit a fejembe veszek, azt legtöbbször végrehajtom. Eltökéltem magamban, hogy én ezt megcsinálom.
Hogyan csinálta végig?
Az első az volt, hogy elmentem Kertai András, a város kommunális vállalatának igazgatója után, és megkérdeztem Bandi bátyámtól, hogy mit szól hozzá. Azt mondta, rongyrázó egyesület, de ha van időd, akkor csináld. Ez volt az ő támogatása, áldását adta rá. Ezután jött az, hogy hol legyenek az edzések. Az iskolában volt kihasználatlan tornaterem, délután kongott az ürességtől, semmi sem történt falai között. Ezt észre kellett venni. Segítségre azonban nem akadtam. Sajnos, az igazgató is úgy állt hozzá, hadd ne mondjam a nevét, hogy nem, nem és nem. Jártam a nyakára. Mikor megunta, azt mondta, ha még egyszer jövök, kidob. Próbáljuk ki, válaszoltam. Aztán mégis belegyezett. Azt javasolta, hetente kétszer, én rákontráztam, hogy háromszor. Mikor azt mertem mondani, hogy kellene valami a tisztálkodásra is, majdnem bevágta az ajtót mögöttem. Volt egy felszerelt zuhanyozójuk, amit a takarítónők használtak raktárnak, és nem lehetett oda bemenni. Csináltunk tolvajkulcsot, és titokban bejártunk. A takarítónők bejelentettek minket, hogy nedvesség van ott, tönkremennek a dolgaik. De ezt az emberi irigységet is átvészeltük. Nem volt szőnyeg se, de nem az volt a legfontosabb: nem volt gyerek!
Hányan voltak az első edzésen? Egyedül volt? Egyedül nem lehet dzsúdózni.
Nem is dzsúdóztam.
Hogyan lett gyerek az edzésen?
Komoly kérdés volt. Eljártam a suliba a testnevelési órákra. Bemutattam néhány dolgot a dzsúdóból, s mondtam a srácoknak, ha van kedvetek, akkor este hol találkozunk. Mit ad Isten, tízen eljöttek. Első alkalommal. Úgy örültem! Akkor csak beszélgettünk, nehogy elriasszam őket. Akadt olyan is, hogy a szülők letiltották a fiukat, attól féltve, hogy eltörik a csontja. Aztán mehettem a szülők után... Minden rossz tanuló dzsúdózni akart! A társaságot azért nem tudtam jobban feltölteni, mert nem volt több olyan képességű ember, akit be lehetett volna venni közénk. Tizenhatan voltunk alaptagok, aztán felmentünk huszonnégyes létszámra. De jó volt, hogy nem voltunk többen, mert könnyebb volt velük dolgozni. Szőnyegünk még nem volt akkor, Komáromból hoztuk el a birkózószőnyeget. Olyat, amit ők már nem is használtak. Csomós, kiszakadozott, poros volt, de a lényeg az, hogy szőnyeg volt. Mondtam a gyerekeknek, hogy oda essenek, ahol van valami rajta, mert máshol megérzik a parketta keménységét. De még így is meg kellett tanulniuk a parkettára esni. Ez így ment jó egy évig. Addig versenyre sem jutottunk el, csak edzettünk, egymás között bunyóztunk.
Emlékszik az első versenyre?
Hetvenhat januárjában volt, éppen a Karviná Nagydíján mutatkoztunk be, ahol több mint kétezer gyerek versenyzett. Fülöp Ottó megnyerte a nagydíjat a 36 kilósok között. Kilencvenvalahány induló közül. Volt versenyzőtársaim révén a Karvinái Úttörőház díszvendégei voltunk, egy víztározó melletti gyönyörű kastélyban szállásoltak el bennünket. Külön főztek nekünk, elvittek bálba, még nevelőnőt is adtak a gyerekeknek. Szóval emlékezetes volt az első!
És a folytatás?
Nagymihálytól Děčínig egy csomó városban megfordultunk. Felsorolni is sok lenne: Kassa, Zsolna, Turócszentmárton... Mind nagydíj volt. Minket mindenki lenézett. Kezdő, keveset tudó csapat voltunk. Nagyon nehéz volt ezt az árkot átugrani, bizonyítani...
De azért voltak eredmények is...
Fülöp Ottó hat évig nem kapott ki, olyan volt mint a gumilabda. Ha ledobtad, felpattant. Testvére, Gyuri ugyanúgy. Havetta Tibi ugyanilyen volt, Fekete Ede, Telekes Pityu, Lengyel Pityu... Mind elnyűhetetlen srácok voltak.
Milyen edző volt Madari Béla?
Nagyon durva! Ötször elmondtam valamit, hatodszorra már levetettem az övemet, és úgy vágta végig valakin, csak úgy csattant. Azóta is, ha bármelyiket megkérdezed, mind köszöni. Azt mondják: „Béla bácsi embert faragott belőlünk”.
Szóval szigorú volt...
Nálam az volt: először köszönj a teremnek, köszönj a szőnyegnek, és tiszteld az ellenfeledet! Ezt megköveteltem a végtelenségig. Nem volt pardon.
Akkor még versenyzett is?
Egy ideig igen, de később már nem. Az utolsó tétmérkőzésem a gútai kultúrházban volt, olyan srácokat állítottak oda ellenem, akik csehszlovák szinten sem voltak akárkik, és meg akartak szívatni. Volt egy százhúsz kilós gyerek is köztük, én meg nyolcvannyolc lehettem. Magam sem tudom, honnan jött annyi erő, hogy kiemeltem a fickót, és levágtam. Csak annyit mondott: „Ty si ma zabil!. Agyoncsaptál!”
Ez volt a búcsúmeccse?
Igen. Ekkor felkeltem, meghajoltam mindenki előtt, megcsókoltam a szőnyeget, és többet nem versenyeztem.
Meglepte a gútai közeget, mikor dzsúdózni akart a városban, később még a május elsejei felvonuláson is kivonultak fehér kimonóban. Mit mondtak akkor az emberek?
Csodálkoztak, és azt hajtották, már a ministránsok is részt vesznek a május elsejei felvonuláson.
Hogyan fogadta annak idején a város a japán küzdősport megjelenését?
Különböző volt a hozzáállás, egészében véve kedvezőnek minősíthető. Ezért köszönet jár a szülőknek, mert nagyon sok család gyereke járt közénk. És látták mindannyian, hogy a tanítványok min mentek keresztül. Szellemi és testi fejlődésük valami fantasztikus volt! Egy két év alatt teljesen megváltoztak. Ha azt mondtam nekik, hogy este ötkor valahol találkozunk, mind eljött. Lehetett bármi a családban, otthon, ő biztosan megjelent, mert a Béla bácsi azt mondta, hogy ott kell lenni. És ez volt benne a szép. Akkora volt az összetartás, összefogás... Amikor megjelentünk Nagyszombatban, és megláttak bennünket, azt mondták, megint megjött a gútai maffia, mert tudták, hogy tarolni fogunk. Mindenkinek érme volt ott, ebből nyolc arany.
Arattak...
Végigvertük az egész mezőnyt. Nálunk nem volt pardon. Mindig azt mondtam a srácoknak, hogy becsületesen, nem alattomosan, mindent úgy csináljanak, ahogy a nagykönyvben meg van írva. Ez legyen mindenkinek a szlogenje. Az alapítótagjainkból mindannyian sokra vitték, egy se veszett el, mindegyiknek stabil talaj van lába alatt. Le a kalappal előttük!
Mióta nincs jelen a klubban? Hogyan telik azóta az élete?
Majd megszakadt a szívem, mikor elhagytam a klubot. Nyolc éve csináltam, amikor találkoztam Vincze Ferivel, mondtam neki, nem akarom, hogy a gyerekek elkallódjanak, vegye át, elfogadta. Utána jó sokáig csinálta, és csinálja ma is, igaz, csak edzőként. Messzemenő tisztelet és becsület azért, amit megtett a gútai dzsúdóért. Hihetetlen, hogy ekkora tömeget tud mozgatni.
Ez nagy tömeg dzsúdós körökben?
Ez már valóban nagy. Hatalmas erőtömeg is rejlik benne. Több teherautót képesek lennének elhúzni, akik összejöttek a klub negyvenesére.
Hogyan élte át a gútai dzsúdó negyvenedik születésnapját az alapító?
A negyven után már csak az ötven jöhet, remélem, akkor is fogunk találkozni. Megmutatta Vincze Feri nekem a kicsiket, óvodásokat. De jó lenne itt még negyven év múlva is! Majd felülről megnézzük őket.
(A beszélgetés 2014. június 16-án készült)
Az újonnan bemutatott edzőtől a zökkenőmentes klubelnökváltásig
Vincze Ferenc (Ferenczi Balázs felvétele)
Vincze Ferenc 1981-ben vette át Gútán a cselgáncsedzői munkát és a helyi klub menedzselését. Utóbbit harminchárom évig tette, egészen 2014-ig. Erről az időszakról, klubmindenesi tapasztalatairól kérdeztem.
Hogyan maradt önre Madari Béla öröksége? Meséljen az 1981-es váltásról.
Két év katonaság után hazajöttem Gútára. Nem mentem vissza Vágbesztercére, ahol azelőtt tevékenykedtem. Mikor visszatértem, talán a második- vagy harmadik napon már elmentem megnézni az edzést. Azzal a szándékkal, hogy akár aktívan versenyeznék is egy ideig. Amint ott megjelentem, Béla azonnal bemutatott, mint új edzőt. Azzal, hogy neki nagyon sietnie, mennie kell, s rögtön ott is hagyott a gyerekekkel. Onnantól kezdve enyém lett a klub. Először azt hittem, megjelenik egy rövid időn belül, de nem jött. Ismertem őt már korábban is, elmentem hozzá, nem ért rá, egyéb elfoglaltságai volt, én meg fokozatosan úgy megszoktam, hogy ez az én gondom, az én munkám lesz, s el is kezdtem végezni.
Mikor tudatosította, hogy nincs menekvés, ez már Önre maradt?
Nagyon gyorsan, Amikor egy héten belül edzésre se jött az elődöm, s azt mondta, ott a kulcs, használd, onnantól kezdve már én vezettem az edzéseket. Kicsit érdekes volt a helyzet, mert Fekete Edének és másik két fiúnak ugyanúgy kék öve volt, mint nekem. Csak néhány évvel voltam idősebb, ők katonaság előtt, én meg utána voltam. Súlycsoportban is én voltam hatvan kiló, ők hatvanhárom, így bizony ki kellett a tekintélyt harcolnom, érdemelnem. A fokozatos munka meghozta az eredményt, hogy elfogadtak. Tény, hogy az idősebb nemzedék nagy része lemorzsolódott. Tóth Karcsi elment középiskolába, mikor visszajött, még folytatta. Néhány ember, miután leszerelt, segített nekem. Először Tóth Karcsi, Telekes Pityu, aztán Varga Milán, Marosi Tihamér. Mikor közéjük jöttem, nagyon laza társaság volt, heti két edzéssel, egy csoportban mindenki. Ha az embernek ambíciói vannak, rájön arra, hogy a két edzés nem elég. Akkor csináltunk hármat. Aztán az merült fel, hogy vagyunk néhányan, de kellenének új tagok. Kitaláltuk a tagtoborzót, de az új embereket nem tehettem össze a kék övesekkel, tapasztalt versenyzőkkel. Őket ezért külön kellett választani. Ebből aztán hirtelen heti öt edzés lett. Ehhez már kellett segítség, s ekkor hívtam be a nagyobb fiúkat. Innentől kezdve ők vitték a diákcsoportot. Lassan kialakult a heti hat edzés, csoportonként három-három. Ez aztán nagyon hosszú időre állandósult. Lassan az elképzeléseim szerint formáltam az edzéseket, a terhelést, a versenyzők felkészítését.
Kialakult egy sajátos, Vincze-féle stílus?
Nem. Ennyire azért nem. Az edzésmunkában egyértelműen úgy alakult, ahogyan szerettem volna. Attól szép a dzsúdó, ha a versenyző a saját adottságaihoz, mentalitásához tudja igazítani ugyanazokat a cseleket. A magasaknál a hosszú karok, hosszú lábak csinálják a horgokat. Az alacsonyabb, zömök testalkat csinálja a válldobásokat. Szóval azt a munkát, amit elképzeltem, átnyomtam, s jött olyan nemzedék is, amelynek tagjai akartak. Mert mindig vannak, akik lezserebben veszik az egészet.
Ez egy új hullámot jelentett?
Igen. Mert egymást heccelve mentek előre. A Szabó Ákos generációja arra a felvetésemre, hogy arrébb toljuk a tornatermet, nem azt mondta, hogy milyen hülyeség ez, hanem azt, Feri bá, melyik sarkánál álljunk neki. Nem lehetett olyat mondani, amire ne lettek volna vevők. Minden új változat kipróbálására partnerek voltak, s tudtunk együtt dolgozni, miközben egymást is hergelték. Erre nagyon jó volt, hogy fokozatosan bekapcsolódtunk a csapatversenyekbe. S bár a dzsúdó egyéni sport, de ha valaki a diákligában nyolcvan vagy kilencven kilóban feláll a szőnyegre, lustább és nem akaródzik neki, s a pontjára szükség van, akkor a fiatalabbak, a kisebbek, a hatvan kilós is hergeli: Gyerünk, Péter, csináld! Például Benkóczky Marián notorikus késő volt, pedig szemben lakott az iskolával. Oda is úgy járt, hogy ő nyitotta ki a tanárnak az ajtót. Átugrott csak a kerítésen, még körbe se ment, mert annyi ideje már nem volt, de köztünk megszokta a rendszeres munkát. Igaz, még a besztercebányai Duklában is fizetett a későn járásért, amit nálunk megúszott fekvőtámasszal, de felvette a ritmusunkat, s képes volt ő is és társai is egymást a közös eredményért hergelni.
Mennyi erős hulláma volt a negyvenéves gútai dzsúdónak?
Bizonyos hullámok kivehetők, de vannak átkötések. Először Tóth Marika körül alakult ki egy erős társaság, később Gőgh Zsaniék következtek, nagyon összetartók voltak. A lányoknál más a mentalitás. A diáklányok sokkal rendszeretőbbek, precízebbek, kitartóbbak, mint a fiúk. A fiúknál nagyon sok a zavaró motívum. Az egyik haverja focizni megy, a másiké halászni, ez mind zavarja őket. De a pubertáskor második felében a lányok minden mást elfelejtenek, s maguk mögé dobják, a fiúk meg itt kezdenek el motiváltak lenni. Jól akarnak kinézni, számukra bónusz, hogy benne vannak a ligás ificsapatban. Ekkor kezdenek el tudatosabbakká válni. A lányoknak a többségét itt aztán elveszítettük. Igaz, Tóth Marika visszajött bizonyos évek után, de ez inkább kivétel volt. Akkoriban kisvárosi jellege van tevékenységünknek. Még nem volt középiskola Gútán, tehát a kilencedikeseket, az alapiskolát befejező embereket a városban tartani szinte reménytelen volt. Mióta van néhány középiskola nálunk, egyszerűbbé vált a helyzet. Nagyon sokáig nevelőegyesület volt a miénk, voltaképpen az alapiskola végéig. A tizenhat évesek akarva-akaratlanul elmentek. Hogy a kérdésére is válaszoljak: először jött a Szabó Ákosék gárdája, aztán a Csütörtöki Mariánék következtek, aztán a Benkóczky Marián körül alakult ki egy újabb társaság, majd a Kárpáty Ernőék voltak a sorban.
Tehát megnevezhetők ezek a nemzedékek?
Megtehetnénk, de nem szükséges, mert mint mondtam, voltak átkötések köztük. Mindegyikben volt három-négy húzóember. Volt időszak, amikor a szlovák kadettválogatott fele gútai volt. Vannak olyan szlovákok, akik máig emlegetik, mert akkoriban magyarul kellett tanulniuk a többieknek, szinte mindegyik dzsúdós gútai volt.
A gútai negyven évet méltató összefoglalójában azt mondta, hogy egy esztendő kivételével csapatuk mindig valamelyik utánpótlásligában szerepelt.
Pontosítanám: 1991-ben a serdülő fiúk csapata feljutott a II. ligába, 1993-ban a serdülő lányoké az I. ligába került, később diákcsapat is alakult, amely 1996-ban megnyerte a szlovák bajnokságot. 2000-ben kiöregedett ez a korosztály, átment juniorba, s egy évig nem volt ligás csapatunk az ifiknél. A következő évben ismét a II. ligától kellett kezdeni, de ezt az osztályt már két év alatt átléptük. Aztán már folyamatosan az ifikkel az I. ligában voltunk, a kadett korosztályban.
Hogyan alakult a csapatszereplés a felnőtteknél?
Megpróbáltuk a kilencvenes években, két évig voltunk II. ligások. Felkerültünk az élvonalba, de mire az iskolákat befejezték, szétment a társaság. Aztán kihagyás után újraindultunk. A második évben megnyertük a II. ligát, de nem mertük elvállalni az I. ligát, a következő évad megnyerése után azonban már felmentünk, s onnantól aztán az I. ligában voltunk. 2010-ben csoportgyőztesként kerültünk az extraligába, 2013-ban úgy döntöttünk, hogy belevágunk a Duna-ligába. Előtte már volt egy kísértés, összehozni egy nemzetközi csapatbajnokságot. Az extraligában három évig egymás után voltunk negyedikek, nem tudtunk beékelődni a profi klubok közé.
A negyven évből harminchárom volt a Vincze-éra. Mit jelentett ez az időszak az életében, a dzsúdóhoz való kötödésében?
Minden szabadidőmet felemésztett. Akkor ez nem tűnt fel, csak visszapillantva látom így. Családi háttér nélkül ez nem ment volna. Ha a feleségem nem lett volna olyan toleráns, amilyen volt, akkor nem jutok idáig. Mert mindig volt edzés, gyűlés, intézni való... Ha az ember mindig csak egy célra összpontosít, s látja maga előtt a lépcsőfokokat, akkor minden mást kevésbé tart fontosnak. Így volt ez velem is. És mikor az egyik célt elértük, jött a másik, mert ambíciói vannak az edzőnek. A Piramis is azt énekelte, hogy égni kell annak, aki gyújtani akar. Hogy tudjam versenyzőimet fanatizálni. Ha én lezseren állok hozzá, ők még inkább. Mert mindig egy fokkal kevésbé lelkesek. Tehát velem szemben az az elvárás, hogy nincs olyan, hogy kihagyunk egy edzést. Én is ott vagyok mindegyiken, s akkor ők is úgy érzik, hogy ez fontos, és szintén ott kell lenni.
És mi történt 2014-ben?
Ez már 2013-ban, sőt már korábban is érlelődött. Fokozatosan rettenetesen megemelkedtek a klubvezető bürokratikus terhei. Valamikor a város eldöntötte, hogy mennyit szán a sportra, összeült a sportbizottság, és elosztotta. Most ehhez kérvényt, pályázatot kell írni, több példányban, majd ki kell értékelni. De ez csak egy példa a sok közül. Ugyanez megismétlődött megyei szinten is. Előfordult, hogy egy nap alatt kétszer jártam Nyitrán, mert először még hiányzott valami arról a szerencsétlen kérvényről, s a lepecsételt papírral másodszor is mehettem vissza a megyei székhelyre, hogy megkapjuk a kétszáz eurós támogatást. Jó ha egy kézbe összpontosulnak a dolgok, de már ezt nem győztem, ráadásul csak későn este jutott rá időm. Ettől szerettem volna megszabadulni. Azóta is ugyanannyi edzést tartok, mint azelőtt, csak az intézni valót adtam át az utódomnak. Ketten elosztották egymás között a teendőket. Kárpáty Ernő lett az elnök, Decsi Attila az alelnök. Sokat gondolkodtam azon, hogy kire merjem rábízni. Nem volt egyszerű döntés, hiszen az én nevem fémjelezte a gútai dzsúdót, mindenki velem azonosította.
Jól választott?
Úgy érzem, hogy igen.
Mind a ketten a három kiszemelt között voltak?
Igen.
Hogyan választott?
Először beszéltem mindegyikkel külön-külön, nem jelentettem be semmit. Érdekes, hogy megrémültek tőle, és ezután azt mondtam, most már lemondok egészen biztosan. Egy kijelentette kerek perec, hogy nem vállalja, a másik kettőben láttam hajlandóságot. Éreztem, ha konkrét helyzet elé állítom őket, akkor meg fogják tudni oldani. És nagyon szépen meg is oldották. Első reakciójuk az volt, maradjak, ezt-azt átvállalnak tőlem, de ismerve magamat, két-három hónap múlva újra visszaállt volna az előző állapot. Azt mondtam, nem. Innentől kezdve átvállalod, mindent megmutatok, átadom a papírokat, legyen a felelősség a tiéd, érezd, tanuld...
Érzi, hogy a folytonosság biztosított a klubban?
Igen. A klub negyvenedik születésnapjára rendezett ünnepség már az ő munkájuk volt. Próbálom megszokni azt, hogy másképpen is lehet jól csinálni, mint ahogyan én tettem hosszú évekig. Nagyon örülök, hogy így döntöttem, tudatos lépés volt, megérett bennem. Csak a zökkenőmentes formáját kerestem, hogy a külvilág, de főleg a versenyzők, a gyerekek ne érezzék, hogy nem Feri bá a klubelnök, hanem Kárpáty Ernő, aki szerencsére természetes autoritás. Egy olyan tekintély, akit a korosztálya is elfogad. És Decsi Attila pedig kitűnő segítsége. Nagy munkabírású, végigviszi a dolgokat. Ez a felállás belátható időre nagyon jó választás volt.
És mi jut eszébe, mikor az Ön által évtizedekig irányított klub fennállásnak negyvenedik évéhez érkezett?
Az első a meglepetés, hogy már negyven éve létezünk. A másik dolog: mikor benne van az ember, alig tudatosítja, hogy milyen rengeteg munkája került belé. Sorolni is sok. Építeni kellett lépésről lépésre, csak akkor döbbentem rá, mi rejlik ebben a négy évtizedben, amikor hozzányúltam az eredmények összegzéséhez. Elkezdtem összeszámolni, hány edzésen vettem részt, de inkább feladtam, nem fogom még ezzel is terhelni magam. Amikor az ember ilyet tesz, mindig a legközelebbi feladatra összpontosít.
Ez egy álladó építőmunka...
Nem szabad tíz évre előre gondolkodni, mert akkor az ember visszalép.
(A beszélgetés 2014. június 16-án készült)
Régi bútordarab a klubban
Molnár Zsolt (Ferenczi Balázs felvétele)
Molnár Zsolt a középkorú nemzedék képviselője a klubban, nem tartja magát rangidősnek, inkább régi bútordarabnak. Madari Bélánál kezdett, Vincze Ferencnél folytatta, és Kárpáty Ernő klubelnöksége alatt is bejár, a diákok edzője.
Hogyan került kapcsolatba a gútai dzsúdóval?
Szomszédom Fekete Ede. Ő alapító tag volt még Madari Béla bátyánknál. Hét-nyolc éves lehettem, amikor edzésre készülve megszólított, hogy nem akarok-e vele tartani. 1979-et írtak akkor. Nem tudtam, mi lehet az a dzsúdó, de szomszédom meggyőzött. Elmentem vele, és ott ragadtam.
Kinél kezdett?
Madari Bélánál. Olyan voltam a többiek között, mint a labda. Valahol el kellett tölteni a fiatalságomat. Mások a kocsmába mentek, én meg dzsúdóra járogattam. Voltak közben kihagyások is, mert elmentem katonának, meg ide oda vagy amoda. Mikor megjártam a jugoszláviai ENSZ-katonaságot, akkor hazajöttem, és visszatértem kedvenc sportágamhoz. 1994-től már inkább edző voltam, versenyszerűen már nemigen űztem a dzsúdót. A kétezres években, mikor bejelentkeztünk a II. ligába, rászedtek, hogy álljak a férficsapatba, kellett a nagysúlyú ember is. Aztán majd tíz évet lehúztam velük, még ott vagyok a 2013-as képen is.
Azóta már végleg abbahagyta?
Nem teljesen. Csak a versenyeket hanyagolom el.
Miért?
Mert nem érzem magam kellőképpen felkészülve. Nincs időm edzeni. A családdal is kell lenni. 2013-ban még indultam a nyílt szlovák veteránbajnokságon, arra még rendesen edzettem. Ötből harmadik lettem száz kilóban. Ha tudnák készülni, elmennék versenyre is, ott kipróbálhatnám magamat. Nagyobbik fiam is dzsúdózott. Nyolc évig űzte ezt a sportot, eljutott a zöld övig, aztán azt mondta, hogy elég.
Mit adott a dzsúdó Molnár Zsoltnak?
Őszintén mondjam?
Igen.
Mind a két térdem odavan. Az egyiket már nyolc éve operálni akarják, a másikat már megműtötték, két hónapig akkora volt, mint a fejem. Amíg járni tudok, hagyom. Szalagszakadás, porckopás...
Annyira megviselte a testét a dzsúdó?
A sport ugyan egészséges, de az élsport nem. Mert minden élsportban az ember egészsége is kockán forog. De már a versenysportban is így van. És ez a kézilabdától a fociig a rendszeresen sportolóknál jelentkezhet.
Ennek ismeretében mi vonzotta vissza a dzsúdóterembe?
Elkezdtem, és csinálom. Annak nincs értelme, hogy az egyikből a másikba kapkodjak. Hogy tönkremegy az embernek a térde, a válla, az benne van a pakliban. Meg minek kímélje magát valaki? Mi már úgysem fogunk nyolcvan évig élni. Ha mégis összejön, felujjongunk majd. Ez van, ezt kell szeretni.
Mi jutott eszébe, amikor látta a gútai dzsúdó negyvenedik születésnapjára összegyűlt embertömeget?
Annyi, hogy mindenkit ismerek. Összekötő kapocs vagyok az egykori kezdők és maiak között. Csak ismételni tudom: mindannyiukat ismerem. A Madarinál kezdtem, a Vinczénél folytattam és a Kárpáty érában is még itt vagyok. Jó érzés ott lenni az edzőteremben, beállok még a fiatalok közé is. Pláne ha még sikerül is valami, az még jobban feltölt. Edzősködöm, a diákokkal foglalkozom. Ez hasznos tevékenység, hiszen nem az utcán csavarognak.
Elviselné, ha az egyik napról a másikra azt mondanák: nincs többé?
Ríva nem fakadnék, de hiányozna biztosan. Így is hiányzik.
Ha többet lehetne versenyezni...
Nem is annyira a verseny hiányzik, hanem az edzés. Ha nem érek rá, nem tudok eleget mozogni, már rosszul érzem magam, morcos vagyok. Ha meg elmegyek edzésre, akkor olyan jó érzés kerít hatalmába. Elfáradok, izzadok, három kilót ledobok. Egy időre megnyugtat.
(A beszélgetés 2014. június 16-án készült)
Az első edzéstől a klubelnöki székig
Kárpáty Ernő (Ferenczi Balázs felvétele)
Kárpáty Ernő a klub jelenlegi első embere. 2014 óta irányítja a gútai dzsúdót. Ebben az interjúban inkább akkori elképzeléseiről beszél.
Hogyan került a cselgáncs hatalmába? Emlékszik az első lépésekre?
Egy iskolai bemutató után fiatalabb testvérem, Gergely elment az első edzésre. Részt vett rajta, hazajött, elmondta az élményeit, és a következő edzésen már én is ott voltam. Ez mindig vitatéma nálunk a családban, mert minden hasonló kérdésfelvetésnél eljön, hogy ő egy nappal hamarabb kezdett. Ő hét-, én tízéves voltam akkor.
Előnyt jelentett, hogy ketten jártak dzsúdózni?
Igen, mert egészséges versengés alakult ki közöttünk. Nem voltunk egy súlycsoport meg korosztály se, de az éremgyűjtésben versenyeztünk. Abban, hogy kinek lesz több belőle. Meg nemzetközi sikerből, kupából. Valamiben ő ért el jobb eredményeket, valamiben én, végül kiegyeztünk a döntetlenben.
Hol található a gyűjtemény?
Egy szobában a szülői házban. Minden érmünk, kupánk ott van.
Van olyan áttekintésük a sikerekről, hogy egészen pontosan tudnak mindent?
Igen. Ha rámutat valaki egy kupára, megmondom, hol volt a verseny, milyen meccsekkel kerültem éremközelbe. Abban a szerencsés helyzetben vagyok, hogy van pár nemzetközi sikerem, de mindegyikre úgy emlékszem, mintha tegnap történt volna.
Ez hány év emléke együttvéve?
Tizenhat év aktív dzsúdópályafutást örökít meg.
Legszívesebben mire emlékszik ebből az időszakból?
Tizenöt-tizenhat évesen az ifjúsági válogatott kapujába kopogtatva kimentünk egy nemzetközi tornára Ausztriába. Eb-kvalifikációs versen volt, bejutottam a döntőbe, ahol a házigazda osztrák fiút vertem meg, és ezzel bekerültem a válogatottba, majd több évig ott maradtam. Előtte is voltak jó eredményeim, de ilyen rangos viadalon ez volt az első.
Mit adott, ad a dzsúdó Kárpáty Ernőnek?
Mindent, ami én vagyok. Magabiztosságot, sportszeretet, egészséges életet. Nálunk nemcsak a sikerekre figyelünk oda, hanem a gyerekek erkölcsi fejlődésére is, hogy ne kerüljenek rossz társaságba. Ez rám is érvényes volt, mindennap időben megjelentem az edzésen, inkább még korábban is. Amit legjobban kiemelnék, hogy a dzsúdó rendre tanított.
Az egy természetes folyamat része volt, hogy egy idő után a dzsúdós társaság vezetője lett?
Már tizenkilenc éves korom óta aktívan benne vagyok a héttagú klubvezetőségben. A versenyzők képviseletében. Tavaly Feri bá előállt azzal az ötletével, hogy ő már nem szeretne klubelnök lenni, és csak az edzésekre, szakmai dolgokra akarna odafigyelni. Kijelölt három személyt, hogy átvehetné a klubot, s közülük ketten úgy gondolták, hogy én lehetnék, aki ezt elvállalja. Voltam aggályaim, hiszen csak huszonhat éves vagyok, de talán a sport iránti szeretetem ezt áthidalja. Mindent megteszek érte, napi szinten szervezem a klubéletet.
Milyen érzés huszonhat évesen egy ilyen nagy hagyományú klubot vezetni?
Nagyon megható. Elismerés és motiváció számomra, hogy Feri bá, aki az edzőm volt, utódjaként jelölt meg, úgy gondolta, hogy ezt a feladatot el tudom végezni.
Vagyis huszonhat évesen milyen belső érzéssel vágott neki a feladatnak?
Ez felelősség, mindennap. Hogy belülről hogyan élem meg? Ez jó kérdés. Az előttem lévő feladatok motiválnak. Ilyen kihívás volt számomra a gútai dzsúdó negyvenedik születésnapjára készült ünnepség összehozása. Nagyon sokat kaptam a klubtól, s ebből akarok valamit visszaadni.
Ilyenkor érzi az ember, hogy mivel tartozik ennek a közösségnek?
Belső késztetésnek mondanám. A mi japán sportunk a tiszteleten, a hagyományon alapszik. Aki megszerzi a kellő tudást, kutya kötelessége, hogy átadja másnak, vagy tegyen ezért a közösség érdekében.
(A beszélgetés 2014. június 16-án készült)
Az interjúkat készítette és összeállította: J. Mészáros Károly