Négy paralimpián indult, öt érmet szerzett, a legértékesebbet, aranyat Athénben (2004). Volt világbajnok, kétszer Európa-bajnok is. Gáspár László asztaliteniszben versenyez, közel ötven évesen még mindig játszik. Sportolói múltjáról, meglátásairól beszélgettünk.

Hatéves korában kezdett asztaliteniszezni, apai sugallatra. Egyenes út vezetett a kaucsuklabda világába, vagy más sport is tetszett gyerekkorában?
Apukám pingpongozott, így eleve közelebb kerültem a játékhoz. Hatéves koromig szinte kórházban éltem, közben mikor gipsz volt a lábamon, apukám vitt a pingpongterembe, a labdákat szedtem össze. Más lehetőséget akkor nem láttam, ez állt közel hozzám, megpróbáltam. Előtte futottam, bicikliztem, úsztam, de mégis az asztalitenisz maradt nekem.

Hat évet töltött a kórházban. Miért?
Lábsérüléssel születtem. A lábam befelé nőtt. Három operáció sem segített, merev, kisebb, rövidebb a jobb lábam. De pingpongoztam. Huszonkét éves koromig nem is tudtam, hogy létezik mozgássérültek sportja. Mindig az egészségesek között játszottam. Nyolcévesen második voltam a szlovák bajnokságon, tizenhárom–tizennégy évesen második és harmadik a csehszlovák diákbajnokságon, tizenhét–tizennyolc évesen pedig ezüstérmes lettem a szlovák bajnokságon az ifik között, mindig igazolt versenyzőként. Később felnőtt bajnok is voltam vegyes párosban. Ezerkilencszázkilencvenkettőben kerültem a parasportolók közé.

Ha nincs az a parasportvezető, aki meglátta a bajnokságon, ahol bajnok lett vegyes párosban, akkor nem is szerez tudomást erről a lehetőségről?
Aligha, hiszen korábban nem hallottam a mozgássérültek versenyzéséről. Felkerestek a szlovák szövetség képviselői. Látták, hogy mi van bennem, azt mondták, elmegyünk Angliába egy versenyre, előtte besoroltak a nemzetközi orvosok a tíz sérültségi fokozat egyikébe, és elkezdődött a pályafutásom a mozgássérültek között. Elindultam azon a Világkupa-versenyen. Megnyertem, ami nagy lökést adott a folytatáshoz. Meglátták, hogy van esélyem a világsikerekre. Eljutottam 1995-ben a kontinensviadalra, ahol egyéniben Eb-első, csapatban második lettem. Ezzel kijutottam az 1996-os atlantai paralimpiai játékokra, ahol egyéniben a nyílt versenyen ezüstérmes voltam, saját kategóriámban és csapatban a harmadik helyen végeztem.

Négy ötkarikás játékokon indult. Paralimpiai eredménygörbéje az Atlanta, Sydney, Athén, Peking vonulaton meglehetősen hullámzó. Csúcsok és mélységek váltogatták egymást. Mit őriz magában ebből a sorozatból?
Atlantába 1996-ban győzni mentem. Erre minden okom megvolt, hiszen három év alatt a mozgássérültek között csak egyszer veszítettem. Aztán jött egy osztrák, volt lengyel válogatott, s mindenben megvert. Örültem az éremnek is. Négy évvel később, 2000-ben Sydneyben már nem voltam annyira esélyes, időközben leestem az ötödik–hatodik helyre a világranglistán. Előtte soha nem láttunk nigériai pingpongosokat. És akkor csapatban Nigériától kikaptunk, aztán a döntőben megint Nigéria következett, 3:2-re megint az afrikaiak nyertek. Mind a két párharcban az egyénit megnyertem, kollégám viszont kétszer kikapott, és a párost is elveszítettük. Jött az egyéni. A nyolc között megint nigériai, simán kikaptam tőle, pedig előtte mindig megvertem őt. Athénban 2004-ben más mozgássérülési kategóriába soroltak, mint korábban, mégpedig a legkönnyebben sérültek közé, ott volt a legnehezebb mezőny. Az elődöntőben a világelső kínai volt az ellenfelem. Először, sikerült megvernem, majd a döntőben egy svéddel találkoztam. Már előtte 99,9 százalékra biztos voltam a győzelemben. Számomra az elődöntő volt a döntő. A csúcson voltam. Vissza kellett volna visszavonulnom

Miért nem vonult vissza?
Nem tudom, máig nem tudom. Mindig jött valamilyen felkérés. Először 2005-ben Európa-bajnokság volt, azt mondták a szövetségben, gyere segíteni, rád még mindig lehet számítani. Negyedik lettem. Azt hittem, ezzel vége, aztán 2006-ban újra rászedtek, hogy menjek ki a világbajnokságra segíteni a társaknak. Ezüstérmet hoztam. Akkor azért nem fejeztem be. Egy évre rá ismét Európa-bajnokság volt, eredményes vagy, érmet szállíthatsz, gyere csak velünk, hangzott a meggyőzőz hívás. Aztán 2008-ban a pekingi paralimpiára is kivittek, újra segíteni mentem. Utólag tudom, ott már más feladatom volt. Az indulás előtt az esküt mondtam, zászlóvivő voltam a megnyitón és záróünnepségen. Elég hosszú volt a szereplésem, bevallom, a végén már nem örültem, hogy rám bízták. A megnyitó után éjjel kettőkor kerültem az olimpiai faluba, és délelőtt tízkor már játszottam. Alig kerültem a pingpongterembe, már mérkőznöm kellett, bemelegítés nélkül. Első meccsemen kikaptam, nem is jutottam tovább a csoportból, ezért mondogatom azóta, más volt akkor a küldetésem.

Csak ütő, labda, asztal és ember kell hozzá, és lehet asztaliteniszezni. Ha mindenki tudja játszani, mi a titka e labdajátéknak?
Kezdetben elég, ha a felsoroltakat használjuk, de azt mi pingpongnak hívjuk. Azt tudja mindenki csinálni. Világméteretekben legtöbben Kínában játsszák, Pekingben talán négyszázan játszottak egy téren, mikor ott jártam. Fantasztikus élmény volt!

Mi a különbség a pingpong és az asztalitenisz között?
Asztaliteniszezővé csak később, több gyakorlással válik az ember. A különbség abban van, hogy a megnő a szerepe a lábmozgásnak, másképp kell az asztalhoz állni, azt is meg kell tanulni, hogyan bánjunk a labdával, adogatni is minél jobban kell. És ha ezt mind tudja a versenyző, rájön arra, hogy a játék közben minden egy centin múlik, valóban apróságokon. És ha túl van sok-sok edzésen valaki, a mérkőzésen olyan ellenfelekkel találja magát szemben, akiknek ütőjén mindenféle borítások vannak. Annyi fajta létezik, hogy még követni is nehéz. Ez már nagyon profi szint. Jómagam sok edzéssel kerültem a csúcsra, a versenyeken sokfajta stílussal találkoztam, fiatalabb koromban már több csapatban játszottam, ez mind segített a helytállásomban.

Bónuszként említem csodálatos pályafutásában, hogy 2005-ben az évtized paralimpikonjává választották Szlovákiában, s máig egyedül van ezzel a címével. Egy Szuzuki járt érte, és még mi?
Más nem, csak az autó. Máig működik, a lányom jár vele Nyitrán. Ezt kaptam tíz év eredményeiért. Más semmi nem járt hozzá. Csupán az, hogy öt percig az újságírók érdeklődésének a középpontjába kerültem. Akkor éppen nem volt munkám, azzal küszködtem, hogy mi lesz, ez jobban izgatott, mint a díjazás. Utána semmi nem változott meg velem. Meg is tartottam az autót, a pekingi érmesek is azt kaptak, de mint utólag megtudtam – mindenki eladta. Csak nekem maradt emlékül.

Közel ötvenévesen hogyan látja a zöld asztal mögött végigtáncolt harmincnégy versenyzői évadot. Megérte ez a kitérő az életében, ha egyáltalán kitérő volt?
Az asztalitenisz az életem része, 2019-ben játékosként már a negyvenegyedik évadomat kezdtem, tizennyolc évet töltöttem a válogatottban. Hogy kitérő volt-e? Régebben fociztam, kerekeztem, teniszeztem, de az asztalitenisz szinte összenőtt velem.

A nem egészséges boka mennyiben gátolja életében?
Kiskoromban nehezebb volt, mert csúfoltak az iskolában. Mostanában már nem zavar, kinőttem belőle. Tény, hogy nem tudok rendes cipőt venni a lábamra. Tornacipő, egész cipő segít csak rajtam Például Londonban senkit sem izgat, mi van a másikkal, hogyan néz ki. Nem figyelnek fel rá. Én is úgy veszem, mintha az angol fővárosban élnék. Nincs ezzel gondom.

Ipolyságon a városi hivatalban szakelőadó. Hétköznapjaiban az asztaliteniszen kívül milyen szerepe van a sportnak?
Az iskolaügyi és sportosztályon dolgozom. Sokszor sportakciókat szervezünk, főleg a fiataloknak. Az olimpia futástól a tömegsportig. A város és a helyi Szokolyi Alajos Olimpiai Klub, melynek tagja vagyok, is támogatja a tömegsportot. Idén is lezajlott a Mozgásban a tér nevű népszerű rendezvényünk, nyolcszáz diákkal.

Hogyan élte át a versenyizgalmat, ha egyáltalán jelentkezett?
Azt hittem nincs ilyen. Eleinte nemzetközi versenyen nem fordult elő, aztán elmentem az atlantai paralimpiára, és remegni kezdett a kezem. Úgy éreztem, mintha gipszben lenne. Nálunk a csuklót kell használni, és én egyszeriben nem tudtam átütni a labdát az asztal másik felére. Az első hat labda után átment rajtam. Azóta mindig jelentkezett ez a gát, mindig az első labda, az első játszma, az első meccs a legnehezebb. Bárhol, de az első! És még klubszinten is előjön. Ha akarunk nyerni, egyszerűen nem megy.

Mi jutott az eszébe, mikor meghívást kapott a 2019-es Gombaszögi Nyári Táborba?
Megörültem, örülök, ha fiatalok között lehetek. Nézzék csak, mit hoztam magammal, véletlenül beesett a táskámba néhány aranyérem, az athéni is közte van. Megmutatom, ha már végighallgattak.

A beszélgetés szerkesztett és rövidített változata a Gombaszögi Nyári Táborban 2019. július 19-én elhangzottaknak. Az Esterházy Akadémia másik vendége Szikora Pál egykori kiváló gyalogló volt. Kérdezett J. Mészáros Károly.