Végeláthatatlan a csallóközi focibírók történeteinek sora. Maradjunk annyiban, hogy az emberi cselekvés széles skáláján mozog. Legtöbb feledésbe merül, vagy csak szűk körben emlegetik. Mi a világhálón is megosztunk néhányat. Hetvenedik születésnapja alkalmából a Csallóköznek húzott elő élményeiből az egyházgellei id. Navrátil László (1935–2017), aki négy évtizedet bíráskodott a dunaszerdahelyi területi és a nyugat-szlovákiai kerületi bajnokságokban. Előre elárulható, hogy cselszövés is van a dologban. Nem is egy.
„Olykor a nejem is velem tartott a mérkőzésre. Taksonyban, ahol a diószegiek vendégszerepeltek, kakaskodásért kiállítottam a hazaiak kapusát és a vendégek csatárát. A meccs végén arra lettem figyelmes, hogy a vezetők főzik a feleségemet. Azonnal közöltem velük, hogy én voltam a játékvezető. Nem érdekel, hogy a feleségem mint mondott, ígért-e segítséget maguknak. Szívemet sem a női diplomácia, sem a beígért jutalom nem tudta meglágyítani. A feleségemet pedig arra kértem, többet ne vállaljon közvetítőszerepet meccseimen. Ha velem tart, akkor pedig vegyüljön el a szurkolók között, a meccs végét jelző hármas sípszóig senki se tudjon arról, hogy hozzám tartozik... Volt úgy is, hogy a meccs ellenőre szeretett volna tőrbe csalni, miután szúrópróbaszerűen arra kért, segítsem győzelemhez az általa megnevezett csapatot... Deákiban a szurkolók letörték a visszapillantó tükröt a motorkerékpáromról.”
Hány ennél vidámabb és szomorúbb történet is rejlik a vidéki futballtörténésekre emlékező emberek fejében? Ide vele, itt megjelenhet.
(Forrás: Csallóköz, 2006. március 7.)