Moszkvai olimpia (1980). Csehszlovákia–Magyarország női kézilabda-mérkőzés. Ezzel az összecsapással fejezte be szereplését a csehszlovák válogatott. Győzelme esetén övé a negyedik hely, s mivel 10:10-re végződött a meccs, csak ötödik lett Ján Kecskeméthy edző csapata. A záróperc kétszer is magában hordozta a csehszlovák sikert: 10:9-nél és 10:10-nél is. Mindkettőben Némethné Dömény Jolán, a nyárasdiak büszkesége volt a főszereplő. Nézzük csak, mi történt?
„Röviddel a vége előtt még 10:9-re vezettünk. A magyarok legjobb játékosára, Sterbinsky Amáliára Jolikát küldtem ki védekezni. Másodpercekkel a vége előtt Sterbinsky a mezénél fogva tartotta vissza játékosunkat, amit a lengyel bíróknak is kellett látniuk, de mivel nem fújtak, gólt kaptunk, és ötödikek lettünk” – elevenítette fel a Šport napilapnak egy jubileumi interjúban. Ján Kecskeméthy.
Hogyan emlékezik évek múltán a záróperc történéseire Némethné?
„Úgy volt a végjáték ahogy a Kecskeméthy mondta. Védekezésben kiléptem Sterbinsky Amálra, aki megfogta a mezemet, így nem tudtam levédekezni a mögötte keresztbe futó irányítót, akinek ő odavarázsolta a labdát, s az meg besétált a helyemen, és kiegyenlített. De azért szeretném visszanézni azt az utolsó percet! – írta honlapunk érdeklődésére Némethné Dömény Jolán.
„Még így is volt lehetőségünk gólt lőni, azt meg megint csak én rontottam el lányos zavaromban a szélről. Öt másodperccel a befejezés előtt kilenc méteres dobást ítéltek a javunkra. Ilyenkor rendszerint Milena Foltýnovát játszottuk meg, ő volt a legmagasabb és felugrásból mindig bedobta a labdát. Ezt vártam, hiszen döntő dobás lehetett. Kihúzódtam a szélre, hogy ne galibázzak bent. A magyar lányok nem vették észre, hogy őrző nélkül ott álldogálok. Jana Kuťková sajnos azonban igen, és odaszólt Alena Horalovának, hogy ne Foltýnovának passzoljon, hanem nekem. Engem váratlanul ért az átadás, hirtelen meglepetésemben teljes erőből a kapusba lőttem a labdát. Döntetlen lett, s mi a negyedik hely helyett az ötödiken végeztünk a magyarok mögött. Amikor a mérkőzés után szálltunk be a buszba, az edzőnk, Kecskeméthy oda lépett hozzám és tudtomra is adta jó hangosan és persze magyarul, hogy ez a végjáték a részemről csak szándékos lehetett! Én megsértődve nem szálltam be a buszba, ott hagytam, ő jött utánam, és szórta a szitkot a fejemre, a szovjet kiskatona meg a géppisztolyával utánunk, hogy nem hagyhatjuk el azt a zónát, azonnal szálljunk be a buszba! Így utólag már komikus helyzet lehetett. Később azután tisztáztuk ezt az edző 60. szülinapján. Említette, hogy évekkel azután a lengyel bírók is bevallották neki, hogy valóban le kellett volna fújni a szabálytalanságot a javamra, de hát a lengyel–magyar barátság, úgy látszik, erősebb volt a szívükben. Azért még egyszer megkérdezte nevetve Kecskeméthy, hogy valóban be akartam-e lőni azt a ziccert? Kézilabda-karrieremet befolyásolták ezek a pillanatok. Évekig gyötrődik az ember az ilyesmi után, mert csapatjátékról van szó, ráadásul címeres mezben. Még jó, hogy akkor nem volt Facebook! – zárta le mosolyogva a visszaemlékezését az egykori kiváló játékos.
(Forrás: Kmeť Vladislav: A csallóközi olimpikonok arcképcsarnoka című könyv, Šport napilap és szlomasport-archívum)