Napjainkban már legális a profizmus a sárga-kékeknél. Nélküle nem lenne focicsapata a DAC-nak, legalábbis jelenlegi képességű aligha. De nem volt ez mindig így. A szocializmus idején, mikor 1985-ben felkerült az élvonalba a csallóközi alakulat, már a jövő sem volt a régi. Igaz, nem volt szó szerint újonc a DAC, mert akik kiharcolták a feljutást előző anyaegyesületeikben már összesen 672 élvonalbeli mérkőzésen voltak túl, de a kialakult helyzet mégiscsak újszerű volt. Egész Csehszlovákiában a fociéletet az a kérdés foglalkoztatta: a mini Dunaszerdahelyi járás, még ha jó is a termőföldje, mi módon tartja majd fenn maxi-képességű csapatát az amatőrnek deklarált honi labdarúgásban? S a válasz a Csallóközből érkezett, amiből kiderült, hogy a józan ítélőképesség a valóságba vitte az akkori klubvezetést, munkához látott a sportdiplomáciában és az anyagi háttér előteremtésében. Persze a média erről hallgatott, mert akkor nem volt ildomos a sport és a pénz viszonyába belemerülni, de attól még létezett a futballcsapat bújtatott támogatása. Hogy milyen volt, arról A dunaszerdahelyi futball 100 éve című könyvben (Brányik Sándor, Sidó Ferenc edzőpáros) Pőthe Ferenc, az akkori Dióspatonyi Egységes Földműves-szövetkezet közgazdászmérnöke, a DAC futballszakosztály akkori vezetőségi tagja árult el néhány részletet. Érdemes felidézni.
„A járási kommunista pártvezetés irányítása alatt álló mezőgazdasági szövetkezetek először abba egyeztek bele, hogy minden hektár termőföld után öt koronát fizetnek a DAC-nak. Később a futballisták fiktív munkahelyeket kaptak az iparban és a mezőgazdaságban. Alapfizetésük általában 3–5 ezer korona között mozgott, attól függően, mekkora tudást képviselt az illető a pályán. De a cégen belüli egyéb jogok és kiváltságok mindenkit egyformán illettek. A labdarúgót éppúgy, mint a naponta munkába járó dolgozót.”
Ez így ment 1989-ig, s a krónikások ezt az időszakot a Dunaszerdahelyi járás összefogásának szép példájaként emlegetik. Hogy utána mi történt, az már egy más történet.
