Őt is díjazták a tallósi labdarúgás 90. évfordulójára 2024. június 9-én tartott ünnepségen. Megérdemelten emelte ki a többiek közül a mátyusföldi település sportklubvezetése. Bugár Tibor (szül. 1940) (nevelő)edzői világába adott betekintést, amikor közvetlenül a díjátadó után kérdeztem.

Hogyan került kapcsolatba a futballal?
Nagytapolcsányban voltam inas, s már ott egymásra találtunk. Egyszer összeállítottam a magyar csapatot a szlovák ellen az ottani iskolatársakból. S amikor hazajöttem, azt mondta a polgármester: „Mindig kint vagy a pályán, sok a gyerek, próbáld meg!” Így kezdődött.

Hány éves volt akkor?
Huszonöt. Az ifivel indítottam, akkor még nem volt diákcsapat. Később, 1973-ban szerveztem meg az elsőt a faluban. Bő ötven éve. Abban az időben a Galántai járásban alakítgatták a diákokból álló együtteseket. Elindultunk az 1975/1976-os bajnokságban, s az első évadban mindjárt megnyertük, mégpedig járási szinten. Csak egyetlen egy meccset veszítettünk el, a Felsőszelivel. Előtte már több mint egy évig játszottunk, de a hosszútávú pontvadászatba nem neveztünk be. Akkor még nem úgy volt, mint mostanában, hogy alig van diákcsapat. Minden faluban volt ilyen korosztályú együttes. S ahogy felkerültünk a járási bajnokságból a kerületibe, nem V. ligát játszottunk, hanem a legmagasabb kerületi osztályt. A nyitrai sportiskola és a Plastika, valamint Verebély és Aranyosmarót fakóival találkoztunk. Szenzációs eredményeket értünk el.

Volt titka is annak, mikor megnyerték a bajnokságot?
Szinte egy korosztályból jöttek össze azok a kis gyerekek. Mondogattam nekik, fogadjanak csak szót. Máshol már szétesett a csapat, mi meg egyben voltunk állandóan. S mikor az ifibe ugyanazokat a gyerekeket felvittem, addigra már megerősödtek. Két-három év múlva ott is bajnokok lettünk. Akkoriban még nem voltak akadémiák, de én felkészültem egy angol edző könyve alapján. Meg tudtam fogni a gyerekeket. Összesen két diákbajnokságot és két ifibajnokságot nyertem ugyanazokkal a védenceimmel. Ez volt az edzői csúcsom.

Hány évig vezette védenceit?

Feleségével, Edittel, aki szintén díjazott volt a jubileumi ünnepségen (Hakszer Darina felvétele)

Ha mindent beszámítok, majdnem hatvan esztendő jönne ki. Jó négy éve hagytam abba. Az edző nemcsak a sporttudást adja át, közben neveli is a gyerekeket. Azt mondogattam nekik: „Nem nekem edzetek, hanem magatoknak. Ha élvezni akarjuk a focit, akkor rá kell nyomni. Ha az ellenfél rátesz egy lapáttal, mi ráteszünk kettővel.” Egymást segítők közösségévé váltunk. Amikor építkeztem a hetvenes évek első felében, az idősebb ifik jártak nekem segíteni. Apám megjegyezte, miért csődítek ide annyi embert. Azt mondtam neki: „Minél többen leszünk, annyival kevesebb munka jut bármelyikünkre.”

Sok romagyerek is volt a keze alatt. Hogyan emlékszik rájuk?
Velük soha semmi bajom nem volt. Házirendet készítettem, s azt be kellett tartani mindenkinek. Például nem dohányozhattak, a pálya területén nem gyújthatott rá senki.

Gondolom, nem az edzőségből élt…
Cipész voltam Galántán. Harmincöt évig! Ötvenöttől a rendszerváltásig. Aztán tíz évig rokkantnyugdíjas lettem a lábammal, utána mentem nyugdíjba.

Hatvan évig a foci egyik megszállottja volt Tallóson. Felejthetetlen élményeiből is elárulna valamit?
Inkább mást mondanék. Négy unokám van, három gyerek, vagyis fiú. Mind a három futballozik. Képzelje el, a legidősebb és a kisebbik unokám is edző. A farkasdi unokán még két csapattal is dolgozik, annak olyan edzői képesítése van, hogy magasabb osztályban is tevékenykedhet. Edzői vénámból nekik is jutott valami.

Mindvégig csak a faluban tette a focidolgát? Vagy netán máshova is kacsingatott?
Sohase voltam máshol a sportéletben. Én pozsonyeperjesi vagyok, Tallóson építkeztünk 1952-ben, akkor voltam 12 éves. Hetvenkét éve itt lakunk. Amikor elmegyek Pozsonyeperjesre, nem idegen faluba, hanem mindig haza visz az utam. Összes rokonom ott él. Tallóson csak a mi családunk Bugár. Lányaim nem ezt a vezetéknevet viselik.

Alig van év, amelyet nem élt végig a 90 éves tallósi futballal. Nyolcvannégy esztendősen mit szól a jubiláló helyi sportélethez?
Eszembe jut egy párhuzam a múlt század ötvenes és hatvanas éveiből. Tallóson az volt a legjobb futballista, aki a legmesszebbre tudta rúgni a labdát. Még száz kilós emberek is voltak köztük. Edző nélkül játszottak, nemigen akadt ilyen ember a faluban. Régi bőrlabdát használtak, ha elázott, olyan kemény volt, mint a kő. Pozsonyeperjesen más volt a helyzet, összefogtak a haverok, két-három tanító, akik megtanították a gyerekeket játszani, arra, hogy ne vagdalják előre a labdát, hanem tegyék le a földre, és úgy futballozzanak.

És Bugár Tibor is ezt az utat követte?
A drukkerek meg azt szokták kiabálni: „Rúgjátok előre a labdát!” Én azt mondtam a kapusunknak, hogy dobja ki, és átadásokkal vittük felfelé. Már a hetvenes években megtanítottam a gyerekkel a futball csínját-bínját. Tudtam, hogy a technika, a gyorsaság és a látás a pályán a legfontosabb. Ezekre vezettem rá a játékosaimat már akkor. Egykori tanítványaim közül az elsők már nyugdíjasok.

Hát ez nem akármi…
Volt olyan esetem, hogy nálam játszott az apa, a gyereke és az unokája is. Amikor vesztettünk, akkor is élveztem a focit, mert a gyerekeken sokszor láttam, hogy bántsa őket a vereség. Azt szoktam nekik mondani, nem a vereség a fontos, hanem a részvétel. Ugyanis akadtak gyengébb korosztályok, és ezek nemegyszer kikaptak a pályán. Mondásommal megnyugtattam őket.

Voltak legyőzhetetlen ellenfeleik is?
Például a Nádszeg. Nem és nem tudtuk őket megverni. Évekig. Egyszer összejött egy korosztályos csapatom, és elkezdtünk hetente háromszor edzeni. Október végén véget ért az őszi bajnokság. Bementem az iskolába, és megkérdeztem a tanító nénit, hogy járhatunk-e edzésre. Gond nélkül megengedte, s mikor üres volt a tornaterem, kétszer edzettünk, egészen karácsonyig. Januárban a szünet után újra folytattuk. Első tavaszi meccsünkre Nagymácsédra mentünk. Megkérdezte az edzőjük, mikor kezdtünk edzeni, azt válaszoltam: „Abba se hagytuk!” 0:8 lett a vége. Két korosztálynyi gyerek volt, először huszonöt járt edzésre, aztán lemorzsolódtak tizenhatra. Az ötödik vagy hatodik meccsre jött hozzánk a Nádszeg. Már a félidőben 4:0 volt a javunkra. Csak tátott szájjal nézték, hogy mit művelünk a pályán. Még a romákat is kezdték szidni, mert azok a gyerekek voltak a csapat lelke. Azt mondtam a nádszegieknek, mikor tízet kaptunk náluk, szidtam én közülük valakit? Azt hitték, mindig ők fognak nyerni. És három egymás utáni oda-vissza meccsen megvertük őket. Csapatszellemünk, a közösség ereje összetartotta együttesünket.

Hatvan évet edzősködött. Utólag nézve: Megérte?
Igen. Én az egészet nem kedvtelésnek, hanem nevelőmunkának tartottam. Arra törekedtem, hogy a gyerekek élvezzék a játékot és fejlődjenek is. Mondogattam a romáknak, akik a péróban laktak, hogy törjenek onnan ki, ne a dzsungelben éljenek. Pár gyereknek sikerült is. Az egyik fiú elköltözött a szüleivel Csehországba, Mladá Boleslavba, ahol az autókat gyártják. És ott futballozott, a III. ligában. Félpofi volt négy évig, négy órát dolgozott, a további négy meg a sportra maradt. A roma gyerekekkel nem tud akárki zöld ágra vergődni. Ők azért egybetartanak. Még mindig futballoznak olyan játékosok, akik nálam kezdtek. De mikor nyolcvan éves voltam, abbahagytam az edzői munkát. Vége lett a zenének, hazamentek a zenészek. Erről könyv és készülhetne, annyi mindent őrzök magamban.

Soha nem hiányzott az, hogy nem focizhatott, pedig folyton benne volt ebben a labdajátékban?
Álmomban középpályást játszottam a tanítványaimmal. Nem az ellenfél soraiban, hanem a mieink között. Ez sokszor előfordult. És képzelje, építő játékos voltam a pályán. Építettem a csapatot. Mert mindig olyan gyerekeket válogattam ki a középpályára, akik tudták tartani a labdát. S rendre hangoztattam nekik: ha a középpályát elvisszük, nem lehet baj. Itt van például a Radványi Miki, aki most a komáromi KFC-t edzi. Vezekényi gyerek volt. Úgy ismerem őt, mint a kisujjamat. Iskolatársa egyszer azt mondta nekem, hogy az iskolacsapatban ő rugdalja a gólokat. És mentünk oda játszani. Azt válaszoltam a fiúnak, meglátod, labdába sem fog rúgni. Elvittük a középpályát, és Miki valóban csak akkor rúgott labdába, mikor hátrább húzódott, védekezni. Félidőben már 5:0-ra vezettünk.

És innen nőtte ki magát Miki az élvonalba, majd sikeres edző lett belőle…
Apja Galántára vitte őt. A III. ifiligába. A DAC akkor került fel a II. ligába, és a következő évben már Miki is ment Dunaszerdahelyre. Tizenhét évesen. Jöttem munkából, ő meg akkor utazott edzésre, ugyanazzal a busszal. Kitartást kívántam neki. Bármilyen időjárás volt, mindig ment. Technikailag nem volt magas szinten, mert nem nálam játszott. Én meg arra fektettem nagyon nagy hangsúlyt. Németországból hozattam labdákat, a nagycsapatnak volt két labdája, nekünk húsz. De én hordtam ezeket haza.

Hogyan jutott hozzá ennyi játékszerhez?
Egyszer mentem a május elsejei felvonulásra, s láttam, hogy egy fiú a hóna alatt tart egy labdát. Megkérdeztem tőle, honnan szerezte. Először azt válaszolta, hogy nem tud magyarul, de mikor szlovákul fordultam hozzá, elárulta, hogy az apja hozta neki. Elkértem tőle, láttam, hogy DDR van rá írva, ami az akkori Német Demokratikus Köztársaság rövidítését takarta. Beszélgettem a gyerekkel, és egyszer csak megjött az apja, aki cégéből bevásárlóként járt Kelet-Németországba. Megkértem, hogy hozzon ilyen labdákat, legalább tízet. Adtam neki kétszáz koronát. Eltelt két hét, és dobozban hozta a labdákat, benne a pumpával. S mellette az utasítás, hogy milyenre lehet felfújni. Kivittem edzésre, csak egy baj volt, nem lehetett vele kapura lövöldözni, mert könnyű volt. Összjátékra, fejelgetésre, adogatásra nagyon jó volt. Beletettem a zsákba, s felkerestem a szállító apukát, és további tízet rendeltem nála. Megkapta a pénzt, s egy idő elteltével hozta is. És mindenkinek volt labdája! Az egész járás ificsapatai féltek tőlünk, mert technikában mindenkit felülmúltunk. Olyan szintre felvittem a gyerekeket, hogy amikor felmentünk a kerületibe, nem vallottunk szégyent.