Életében csak egyszer találkoztunk, mégis közelinek éreztem. Ebben a két főváros – Prága és Pozsony – közötti távolság sem volt akadály. Bugár Imre (1955–2026) diszkoszvető világbajnokunk minapi váratlan halála is úgy jelent meg bennem, mintha egy közeli fa fordult volna ki gyökerestől a házunkhoz simuló ligetben. És a nagy test, a diszkobolosz teste mozdulatlanná vált.

Dobókör után családi öröm
Mikor megismerkedtünk, éppen a visszavonulás gondolata foglalkoztatta. Negyven évesen már épp ideje volt távozni a dobókörből. Kivárt a végtelenségig, hátha valaki túldobja őt Cseh(szlovákiában), de nem akadt kihívója. Mikor már nem ment olyan jól a pörgés, s a méterek is rövidültek egy-egy dobás nyomán, meg a felkészülés fájdalmai is fokozódtak, inkább abbahagyta. És néhány hónappal később új kincs jelent meg az életében, megszületett Olinka lánya, a tizenöt évig várt teremtés, aki felesége, édesanyja és anyósa nevét kapta. (Az utóbbi években unokája Sofie is rendre lázba hozta a nagyapát.)

Duklából a Duklába
Csak rövid ideig edzősködött, az nem akart lenni, mert elege volt a sok otthoni távollétből, versenyzőként kijutott neki belőle bőven. Meghallotta, hogy a prágai Duklában, ahol addig dobóatléta volt, felszabadult egy hely a nemzetközi osztályon. Oda lépett be hivatalnoknak. Külföldi utakat intézett társaival, a katonai klub mindegyik sportolójának mozgását követve világszerte. Nyelveket tanult, tetszett neki a munka, kiélte magát benne. A napi bejárás, majd az elvégzett teendők utáni hazautazás biztos pontokká lettek életében, eltűnt belőle a sok külföldre repülés, a dobószektorok szorgalmas látogatása. Mikor befejezte, úgy eldobta a diszkoszát, hogy évekkel később sem tudta, hol van.

A juliskai találkozás
Az a bizonyos találkozásunk Prágában történt, 1996 derekán. Elmentem utána, hogy a Vasárnap hetilapban készülő olimpiai sorozatomban őt örökítsem meg az 1980-as nyári játékok kapcsán, ahol ezüstérmet ért legnagyobb dobása. Meglepetésemre könnyűszerrel, zavartalanul jutottam be a Cseh Védelmi Minisztérium prágai Juliskán található épületébe. Senki sem igazoltatott, inkább útba igazítottak. Bugár Imrét ott mindenki ismerte. Az emeleti irodában már a Dukla Praha nemzetközi osztályán szorítottam vele kezet. S bár előre rögzítettük a találkozó időpontját, mégsem beszélhettünk időpocsékolóan, mert az épület előtt már ott várt rá a szolgálati kocsi. Ám a messziről jött földi kérdéseinek nem tudott ellenállni. Én meg szórtam felé egyiket a másik után. Versenyzői éveiről alig esett szó, minden a család és akkori teendői körül forgott. Mindössze olimpiai örömöt, majd bánatot hozott élményeire tértünk ki.

Moszkvában ezüst, Los Angelesbe ki sem mehetett
Mikor megkérdeztem tőle, mi hagyott benne mélyebb nyomokat: az 1980-as moszkvai ezüstérem, vagy Los Angeles 1984-ben elszalasztott lehetősége, amikor a szocialista tábor, s benne Csehszlovákia is, bojkottálta a játékokat, ezt felelte: „Ami megtörtént, megtörtént. Nincs mit bánkódnom rajta. Persze hogy bántott, hogy nem utazhattam Los Angelesbe. Abban az évben nagyon jó formában voltam, a legrosszabb eredményem, a 65,38 méter, elegendő lett volna a negyedik helyre. Nem mondom, hogy megnyertem volna az olimpiát, de érmet biztosan tudtam volna szerezni. Szép lett volna a nyolcvankettes athéni Eb-cím, majd a nyolcvanhármas helsinkii vb-elsőség után egy évvel az olimpián is nyerni. Mindent megtettem érte, de sajnos más döntött arról, hogy nem utazhattunk. Végül is a moszkvai olimpiai ezüstérem hagyott bennem mélyebb nyomokat. Egyéni csúccsal lettem második, és ez letagadhatatlan sporttörténeti tény. A győzelemre akkor nem is gondoltam, de a 66,38 méteres dobásommal nagyon elégedett voltam. Még a bronzéremnek is örültem volna.”

Közelben Budapesten
1998-ban a határon túli magyar sportolók budapesti világtalálkozóján is egymás közelében voltunk. Ő az ünnepeltek között a színpadon, én a nézőtéren. Aztán elsietett, mielőtt üdvözölhettük volna egymást. Családjával szülőföldjére, a Csallóközbe igyekezett, s mikor elértem, már Prágából mondta el budapesti élményeit.

A miniszterelnöknél is felvette...
Ilyen esetekből – mármint a telefonos keresésből – még igazán sok volt a későbbiekben is, egészen a hetekkel ezelőtti legutolsó hívásomig. Elég kiélezett témájúak is voltak köztük. Nem kettőnk miatt, hanem a helyzet hozta úgy. Például 2006-ban, mikor cseh szenátorjelölt lett, az ellentábor frontális támadást indított ellene, arra utalva, hogy 1987-ben eltitkolt pozitív doppingtesztje volt. Felhívtam, nem is egyszer, mindent elmondott, amit erről gondolt. Még akkor is felvette a telefont, mikor a miniszterelnöknél tartózkodott, s közölte, másnap is nyugodtan hívjak, már akár délelőtt is. Koholt vádakkal huzakodtak elő ellene az ellentáborból, a hozzájuk hű média interjút is kért tőle, de a riporter előtte megmondta neki, bármit nyilatkozhat, ő azt fogja megírni, amit akar. Imre erre kikapcsolta a magnóját. Egy nappal később azt közölte velem, még rosszabbat várt az interjúból. Nem ezért, de végül nem lett politikus, amivel jobban is járt, mert nem neki való volt az a pálya. Ezt mások is tudtára adták.

Üzenetek szülőföldjére
Sokkal otthonosabban érezte magát a sport világában, emlékei felelevenítésével, atlétikai is olimpiai élményeivel járta az országot, s amikor lehetőség kínálkozott, még az egyik kereskedelmi tévé táncshow műsorában is parkettre lépett, és szinte a győzelemig jutott, újra népszerűvé válva. Családja meg külön lekötötte. Emlékszem, egyszer a prágai állatkertből jelentkezett be, ahol cseperedő lányával nézelődött. Tudta, hogy amit nekem elmond, azt elolvashatja a csallóközi ember, földijei. Mert szinte üzenetként tolmácsoltam gondolatait. Szülőföldje felé. És ezt nyomon követték az emberek is. Mikor decemberben cseh sportlegendává emelték ki, az egyik csallóközi sportember, külön felhívta rá a figyelmemet, gondolván, még nem tudok róla. Ez volt az utolsó alkalom, amikor szót váltottam a kiváló sportemberrel, a földkerekség első diszkoszvető világbajnokával, a Csallóközkürtről indult daliával. Arra vártam, mikor üdvözölhetem a 71 évesek táborában. Csak hat napja hiányzott, hogy megérje.

Imre, a szlovákiai magyar sportélet is megőrzi emlékedet! Még találkozhatunk az örökkévalóságban.

J. Mészáros Károly