2025. október 21-én 83 éves korában elhunyt a (cseh)szlovákiai vízilabda II. világháború utáni időszakának legeredményesebb egyénisége, Bottlik László, a sportág kassai fellegvárának kitörölhetetlen egykori játékosa, majd edzője, aki hazai és külföldi kluboknál, valamint a válogatottnál is letette a névjegyét. Honlapunk a korábban róla megjelentetett írásaiból idéz a neves szakember gondolataiból.

Téglássy papa csokiszeletei
Sportemberi pályafutása kezdeteiről mondta.
„Mint a legtöbb kassai srácot akkoriban, engem is minden érdekelt, fociztam, úsztam. 1953-ban, tizenegy évesen kezdtem el a Lokomotívában úszni – ebből az egyesületből lett a későbbi Jednota, majd a híres ČH. Városunkban divattá vált, hogy aki úszott, az vízilabdázott is – idézi fel zsenge versenyzői éveit abban a könyvben, melyet Batta György írt Gólok és érmek címmel. – Szerettük a labdát valamennyien, én is, így kerültem be az egyik utánpótláscsapatba. Akkoriban ugyanis hat volt belőlük! Rangadókat játszottunk egymással, a díj a Téglássy papa által felajánlott tábla csoki volt. 1956-ban már nyilvánvalóvá vált, hogy jó kis ificsapat bontogatja nálunk a szárnyait. Szlovákiai, majd csehszlovákiai bajnokok lettünk – én eleinte tartalék voltam. Az akkoriak később a felnőttek között is megszerezték az elsőséget.”

Mi történik a víz alatt?
Egyszer arra a kérdésre válaszolt frappánsan, hogy mi történik a víz alatt?
„Semmi sem történik. Az ellenfél néha elkapja az úszónadrágodat, de azt a tapasztalt bíró észreveszi a partról. Nagyjából hasonló körülmények között folyik egy-egy focimeccs is: ott minden a nézők szeme láttára történik, a bírók mégis melléfognak néha, s mindig akad ügyeskedő játékos, aki megússza” – talált párhuzamot a vízilabda és a legnépszerűbb labdajáték között.

A fákról is élvezték a vízilabdát
A kassai vízilabda cégér volt Csehszlovákiában, és jelenleg is az Szlovákiában. Története rengeteg kincset rejt. Egy újabb Bottlik László tálalásában.
„Szoros mérkőzéseket, nagy csatákat vívtunk, a legnagyobb ellenfeleinket mindig megszorítottuk az uszodánkban. Olykor verekedések, bírófürdetések borzolták a kedélyeket, a közönség egy része talán ezt is elvárta a ligától. A pólót akkoriban nagyon szerette, s értette a szurkolók serege. Emlékszem, amikor 1956-ban Kassán járt a moszkvai Dinamó, le kellett zárni az utcát a rendkívüli érdeklődés, a zsúfoltság miatt. Vagy négyezer ember jött össze, sokan a fákról élvezték a küzdelmet.”

Amikor a kassai ČH szinte azonos volt a pólóválogatottal
Huszonötször volt bajnok Csehszlovákiában a kassai ČH pólócsapata. Egyedülálló sorozata Bottlik László nevével párosul.
„A hagyományok adta gazdag tapasztalatokon túl jó szereplésünkben az is közrejátszott, hogy a csapat tisztségviselői mindig engedték az edzőket saját módszereik szerint dolgozni, megbíztak bennük, nem akarták rájuk tukmálni elképzeléseiket – olvasható Batta György Gólok és érmek című könyvében. – Általában elegendő számú srác alkotta az utánpótlást is, lehetett a piramist építeni, volt megfelelő alap. Bár korszerű uszodánk nem volt, akadtak kitűnő szakembereink meg vezetőink, akik mindenre hajlandók voltak a pólóért... Csapatunk fokozatosan nevet szerzett külföldön is, s mert tisztességes partnerek hírében álltunk, minden valamirevaló nemzetközi tornára el tudtunk jutni... Kár, hogy sokáig nem volt itthon komoly ellenfelünk, általában előre lefutott meccseink voltak a ligában, a játékosokat nem lehetett nagyobb teljesítményre sarkallni, hiszen együttesünk csaknem azonos volt a válogatottal.”

Diktátor a medence szélén
Bottlik László mindig a kemény munka híve volt, s mivel meg is követelte az elvégzését, ez a tulajdonsága védencei körében csorbított népszerűségén.
„Mindig mondtam, vagy gürizel, vagy elkerül a siker. Ambícióim voltak, és soha nem engedtem a magaméból a sportvezetők, a játékosok vagy szüleik kérésére” – árulta el magáról a játékosai körében diktátornak nevezett sportember. Szigorát egy apró történet bizonyítja a legjobban. Mikor a Magas-Tátrában edzőtáborozott a válogatottal, meghívott pólósai naponta 22 kilométert futottak a Csorba-tótól Csorbáig és vissza. Ha elkapta őket, hogy csak egy közülük lerövidítette az útvonalat, s ebéd után mindannyian újra lefuthatták az egészet. Aki meg panaszkodott, másnap mehetett haza. Ilyen volt Bottlik László edzőként.
Az egykori Jugoszláviában és későbbi utódállamaiban elismerték edzésmódszereit, mindig az volt, amit ő mondott. Első helyre a kemény munka került. Ott nem fordult elő, hogy panaszkodni ment a játékos, vagy valaki belekötött volna az edzésekbe.

Kihagyhatatlan lépések
Volt egy vízilabdás krédója, amit nemegyszer megismételt: „A pólós élet a növekedés és a fejlődés fokozatos szakaszaiból tevődik össze. Megtanulni úszni, szigorúnak lenni önmagunkkal szemben az edzésen, komolyan, de főleg kiválóan edzeni, nem becsapni magamat és másokat, s közben nem úgy viselkedni, mint egy automata. Ebből egy lépést sem lehet kihagyni!”
Szigorúan ehhez tartotta magát.

Trükkök a repertoárban
Manapság csupa birkózás a vízilabda. De milyen volt negyven évvel ezelőtt – Bottlik-szemmel?
„Én akkor éreztem jól magam a medencében, ha technikás észjáték folyt, ha túl tudtam járni az ellenfél eszén, ha valamilyen trükkel be tudtam csapni. Sajnos, ez a stílus kiveszőben van, a póló is keményebb, rámenősebb lett, egyre nagyobb szerepet kap benne az erő!” – mondta 1981-ben.
Tessék megnézni egy vízilabdameccset, és könnyen észrevenni, hogy 2025-ben holt tart az észjáték–erő párharc.

Pontot sem vesztett bajnokcsapatával
Kassai magaslatain kívül a Nováky csapatával edzőként is ötször volt bajnok. Történetünk 1998-ba kalandozik vissza, amikor negyedszer lett bajnok védenceivel. Ennek körülményei kivételesek voltak, és csak attól tartott a kassai mester, hogy pontot veszít csapata.
„Tudtam, hogy korábban még semelyik csapat nem nyerte meg a bajnokságot pontveszteség nélkül. Még a kassai ČH a legdicsőbb éveiben se. Mindig valamilyen pontocska elúszott egy-egy döntetlennel, sőt egyszer az utolsó hazai meccsüket el is vesztették a Slávia UK-val, amikor a bajnoki elsőséget húszpontos előnnyel gyűjtötték be. Tudtam, hogy ezúttal már nem veszi el tőlünk senki a végső győzelmet. Csak azt kívántam, hogy az évadbeli utolsó, 26. extraligás mérkőzést is megnyerjük.”
És megnyerték.

Két olimpiára vitte ki a válogatottat
Ismerte a póló világtrendjét, külföldi edzőként is jócskán belekóstolt. Mikor egyszer azt kérdezték tőle egy interjúban, hogy mi volt edzői pályafutása csúcsa, mindkét olimpiai szereplést előhozta. „Büszke vagyok, hogy csapatsportban, méghozzá a Csehszlovákiában és Szlovákiában egyáltalán nem a legnépszerűbbek közé tartozó vízilabdában két olimpiára is kijutottunk. Ez nagy dolog volt, még ha nem is voltunk sikeresek. De néhány szlovák sportoló természetében benne van, hogy ha valahol jó eredményt ér el, a második lépésben, amely még előbbre viheti, hamar megelégszik.” – nyilatkozta a Vasárnapnak.

Mindenütt marasztalták
Ha nem pólós lett volna, akkor valószínűleg testnevelést tanít hosszú évekig. Ő azonban a vízilabdában tette le névjegyét. Nyilatkozatfoszlányok gazdag, külföldre is kiterjedő edzői pályafutásáról:
„Az volt a határon túl a legnagyobb kihívás számomra, hogy megmutassam, mennyire értek a vízilabdához, bebizonyítsam azoknak, akik hittek bennem, hogy ne csalódjanak bennem – mesélte a Vasárnapnak. – Nem szívesen voltam kinn sehol egy évnél tovább, de soha sehonnan nem kellett elmennem, mindenütt marasztaltak... Megismertem az egész világot a póló révén.”

Legnagyobb tévedése
Edzői pályafutása során két évig (1988, 1989) volt a Mladost Zagreb vízilabdacsapatának vezetőedzője az egykori Jugoszláviában, ahol a világ akkori egyik legjobb együttesét irányította. A Kupagyőztesek Európa Kupája-győztes gárdában három olimpiai bajnok (1988, Szöul) és négy világbajnok (Madrid, 1986) vízilabdázott. Együttesét az évszázad legjobbjának hirdették ki a klubban.
„A legnagyobb megtiszteltetés számomra, hogy ilyen óriásklubban lehettem. Olimpiai és világbajnokokkal dolgozhattam – mesélte 75. születésnapján – Csodálatos pillanatokat éltünk át, a klub történetében először megnyertük a Jugoszláv Kupát, és kétszer másodikok voltunk a roppant erős bajnokságban. Aztán az adriai háborús villongások kezdetén inkább a biztonságos helyre, Szlovákiába tértem vissza. Életem legnagyobb tévedése volt, hogy olyan korán hazajöttem a világ élvonalában tartozó óriásklubból.”

Sokkolta a zágrábi jutalom
Élete legnagyobb jutalmát a Mladost Zágráb vezetőedzőjeként vette át. „Az első ligagyőzelem után a klubelnök nyolcszáz márkát adott nekem, ami akkor tizenhat ezer korona volt (mintegy 550 euró – a szerkesztő megj.). Azt gondoltam, hogy szét kell osztanom a csapatban. Sokkolt, mikor azt mondta, hogy ez az én jutalmam. Csak összehasonlításképpen a kassai ČH-val szerzett bajnoki címért akkor hozzávetőleg kétezer koronát kaptunk.”

Nem mérlegelt semmit
Mikor betöltötte a nyolcvanat, megkapta a kérdést, vont-e már mérleget sportemberi pályafutásáról?
„Nem mérlegelek semmit. Nem vagyok megelégedve azzal, amit elértem, mert az ember mindig többet akar. Akkoriban nem volt máshol olyan lehetőség a pólóra, mint Kassán. Tudtam alkalmazkodni a körülményekhez, és lehet, hogy volt egy-két lépcsőfok, ahova eljuthattam volna, de nem sikerült. Csehszlovákia 1936 után 1992-ben került ki újra az olimpiára, ezután Szlovákia is egyszer, vagyis összesen kétszer voltak velem pólósaink az ötkarikás játékokon, ami ritka dolog. Hogy nem voltam olimpiai bajnok velük, az egy kicsit bosszantó, de tudom, hogy nem is lehettünk volna. Mégis elégedett lehetek. Egy kis hiba a játékosokban is volt, mert nem akartak fél méterrel előrébb lépni. Megelégedtek azzal, hogy kimentek az olimpiára, ami nem kis dolog labdajátékban.”

Lexikonsorok róla
BOTTLIK LÁSZLÓ (1942. 3. 31., Kassa–2025 október 21., Kassa) vízilabdázó, később edző, szövetségi kapitány. (Cseh)szlovákia legsikeresebb vízilabdázója a II. világháború után. 148 alkalommal szerepelt a válogatottban, harmincegyszeres bajnok játékosként és edzőként együttvéve. Szövetségi kapitányként két olimpiára, két világbajnokságra vitte ki a válogatottat. Több klubcsapat kispadján megfordult. Sorrendben a következőkben: ČH Košice, Mladost Zagreb, Herceg Novi, Sláviu VŠV Košice, Neptuns, Rovinj, Koper, Nováky, Schaffhausen, Horgen Neum és Hornets Košice. Utóbbival 2008-ban a klub első bajnoki címét is megszerezte. Nyugdíjas éveiben haláláig Kassán élt.