/, Sportrajongó/Amit nem mondtam el az Aranycsapatról

Amit nem mondtam el az Aranycsapatról

2018. szeptember 28-ára engem is meghívtak Komáromba, a magyar Aranycsapatról szóló beszélgetésre. Saját élményeimmel, emlékeimmel kellett volna gazdagítanom a Kárpátia Sport Polgári Társulás rangos vendégeket megszólaltató rendezvényét. Nem tehettem, mert betegségem közbeszólt. E sorokban próbálom pótolni, amit akkor nem mondhattam el.
Ötvenötben születtem, tehát még csöppség voltam, amikor fénykorát élte az Aranycsapat, híre azonban falumba, a mátyusföldi Jókára is eljutott. Kamaszkoromban jöttek az első emlékek, néhány filmkocka a mérkőzésekről a tévében meg amit hallottam, olvastam Puskásékról. Nem olyan időket éltünk, hogy nagydobra verjék a világhírűvé vált, de az akkori szocialista világunkból távozott csatárkiválóság spanyolországi futballtündöklését. Inkább csak a magyar válogatott ötvenes évekbeli aranycsapatos időszakáról szóló feljegyzések, emlékképek szivárogtak át a két baráti ország, Magyarország és Csehszlovákia komolyan őrzött határain.
Focizni tehát soha nem láttam az Aranycsapatot, de az élet úgy hozta, hogy élő tagjaival találkozhattam. Nem is egyszer. Batta Gyuri kollégánk szoros kapcsolatot ápolt velük, főleg azután, mikor már lehullott a vasfüggöny, s mindenki szabadon jöhetett, mehetett a korábban szigorúan őrzött határokon át.
Puskásék nemegyszer megfordultak Dél-Szlovákiában, ám külföldön is találkoztunk. Ezekből három emléke hagyott erős nyomokat bennem.
Az egyik két helyszínhez kötődik. A svédországi Lundhoz és Dánia fővárosához, Koppenhágához. A kilencvenes években mindkét helyen futballoztam a szlovákiai magyar újságíró-válogatottal, és ha hiszik, ha nem, mérkőzésünket a világhírű Puskás Ferenc fújta. Az egyik partjelző Buzánszky Jenő, a másik Grosics Gyula volt. Kell-e ennél nagyobb megtiszteltetés! Eljöttek Skandináviába, az ottani magyarok közé, és ottlétük keretében még a bírói szerepkört is elvállalták a svédországi/dániai magyarok és a mi labdakergető tollforgatóink közötti összecsapáson. Játékosi szenvedélyem annyira belém fojtotta az újságírói énemet, hogy ezen kívül semmit nem örökítettem meg sem szóban, sem képben ezekről a pompás találkozókról. Utólag már sajnálom.
A csallóközi Pozsonyeperjesen már nem szalasztottam el a kínálkozó lehetőséget. Ott a hazai öregfiúkkal focizott az újságírócsapat, és a szervezők meghívták az ünnepségre Czibor Zoltánt, az Aranycsapat Komáromban élő egykori szélsőjét is. Beszélgetni, ismerkedni vele. Interjúzni is volt alkalmam. Nem sokat, de beszéltünk, szövege napokkal később megjelent az Új Szó napilapban Czibor, a klubelnök címmel (E soraim alatt közreadom a teljes tartalmát). Ez volt sportújságírói pályafutásom alatt az egyetlen lehetőség, amikor kérdéseimmel megszólíthattam az Aranycsapat valamelyik tagját.
Kínálkozott volna még egy, de abból nem lett semmi. Miután Skandináviában mégiscsak közelebb kerültem Puskáshoz és volt csapattársaihoz, elhittem, hogy most már biztosan otthon vagyok, leszek a világhírű Öcsi bácsi közelében. Mikor 1998-ban Budapesten újságíróként dolgoztam A Külhoni Magyar Sportcsillagok I. Világtalálkozóján, és olyan akkoriban híres sportemberekkel beszéltem, mint Balázs Jolán magasugró, Nemes Olga asztaliteniszező, Rácz László és Bölöni László labdarúgók, vagy a mi Bugár Imre diszkoszvetőnk és Németh Jolika kézilabdázónk, azt gondoltam, hogy a jelenlévő Puskás Ferenc is simán belefér ebbe a megszólítható díszes társaságba. Hát nem fért bele! Mert megszólítottam ugyan Öcsi bácsit, de már kíséretén sem tudtam nagyon átverekedni magamat, nemhogy eldadogjam neki nagy izgalmamban, hogy én voltam az a jobbhátvéd, aki vitatkozott vele, mikor Lundban meg Koppenhágában nem úgy fújt le valamit, mint ahogyan én azt a játék hevében éreztem. Idáig el sem jutottunk, mert gyorsan jött az elutasító válasz. Aztán már többször nem találkoztunk, így soha nem készíthetek már interjút Puskás Ferenccel. De Balczó Andrással még összejöhet. Bár az egykori kiváló magyar öttusázót nem egyszer, hanem már számtalanszor megszólítottam. Még reménykedhetem, hogy talán valaha igent mond.
Hát ez az én utólag közreadott visszaemlékezésem. Ennyivel tartoztam az Aranycsapatról szóló szeptemberi komáromi beszélgetés résztvevőinek.

J. Mészáros Károly

 

Czibor, a klubelnök
Az Aranycsapat balszélsőjének hétköznapjai

Sajnos, már csak öten élnek az ötvenes évek legendás magyar labdarúgócsapatából: Hidegkúti Nándor, Puskás Ferenc, Grosics Gyula, Buzánszky Jenő és Czibor Zoltán (időközben már valamennyien távoztak az élők sorából, de az interjú születésekor még a felvezető megállapítás volt igaz), az egykor ördöngösen cselező balszélső, aki pozsonyeperjesi látogatásakor készségesen válaszolt kérdéseimre.

Ősszel múlt negyven éve, hogy Londonban 6:3-ra legyőzték az angolokat. A világraszóló siker évfordulójáról Magyarországon kellőképpen megemlékeztek. Ön hogyan élte át a jubileumot?
Boldogságban. Csapattársaimmal, barátaimmal együtt. Azokkal is, akik nem tudták megélni. Lélekben azonban köztünk voltak. Hogy a rendezés megfeledkezett róluk, az már nem a mi hibánk.

Sikercsapatuk óta alaposan lesüllyedt a magyar foci, jóval kisebb babérokra pályázik. Szerinte mi sodorta ilyen mélyre?
Tíz éve nálunk beletapostak a futball lelkébe. Felülről irányítva, a Toto-bundák kiagyalásával. Megfontolt szándékkel elűzték a közönséget a lelátóról. Pedig a labdarúgás a sportok királya, és megérdemli a tiszteletadást.

Hol él, mivel telnek hétköznapjai?
A magyarországi Komáromban lakom. Nyolcvankilenc után költöztem vissza Barcelonából. A városi futballklubban tevékenykedem. Csapatunkkal jövőre szeretnénk felkerülni az NB III-ba. Így kívánja a közönség, a játékosok, s nekem is ez az elsődleges óhajom.

Ezek szerint nem szakadt meg a kapcsolata a szervezett labdarúgással...
Elnöke vagyok a komáromi KFC klubnak, amely három éve alakult. Az alapítványomból. Mi vezetett erre a lépésre? Mikor hazajöttem, egy vasárnap délután ki akartam menni focira. Erre azt mondják az ismerőseim, nincs meccs, mert feloszlatták a csapatot. Bántott a dolog, hisz nagy futballisták indultak szülővárosomból, és lehetetlen, hogy nincs hol szórakozniuk a nézőknek. Ráadásul a gyerekeknek is inkább a pályán kell felnőni, mint az utcán, ott szövődhetnek az igazi barátságok, közösségek. Azóta a legalacsonyabb osztályból indulva araszolunk felfelé.

Ma is gyakran hívják élménybeszámolóra?
Hogyne. Van mikor két hónapra előre foglalt vagyok. Néha úgy kell beszúrnom egy-egy lemondhatatlan meghívást teleírott naptáramba. Mindenhova szívesen megyek. Ide is örömmel jöttem, mert egy család vagyunk, s minél többet találkozunk, annál erősebb szálak fűznek bennünket egymáshoz.

J. Mészáros Károly

(Megjelent: 1994. április 14., Új Szó)

2018-11-25T19:05:10+00:002018.11.25.|Kategória: Címlap, Sportrajongó|Sportág: |