Mestere kilépett abból a karateszövetségből, melybe őt is bevitte. Rácz Norbert (szül. 1966) azonban maradt, s a kyokushin karate dél-szlovákiai meghonosítása után évtizedekkel később is kitart kedvenc sportága kedvenc stílusa mellett. Továbbra is megszállottja. Az interjú rövidített változata az Új Szó 2022. február 23-ai számában jelent meg.
Rácz Norbert negyven éve követi karatemesterét
Él Párkányban egy ember, aki a kyokushin karate megszállottja. A szó szoros értelmében. Ebben a világban létezik, s négytagú családja is ezen az úton jár vele. Rácz Norbertről van szó, aki e karateszakág dél-szlovákiai meghonosítója, s ma is azt a vonalat követi, amit egykori alapító mestere vitt. Edző, népszerűsíti kedvenc sportágát, vezeti a Szlovák Kyokushin Karateszövetséget. Negyven éve karatéka. Visszapillantottunk megtett útjára.
Ha negyven évvel visszapergethetné az időt, mai fejjel is a karatét választaná?
Biztosan. Száz százalékra!
Miért?
Visszagondolva az elmúlt negyven évre, engem meggyőzött ez az út, amit megtettem. Amikor elkezdtem, nem voltam még annyira biztos benne, inkább csak fellángolásnak tűnt. Nem bíztam abban, hogy szinte az egész életemben karatézni fogok. Utólag is nagyon jó döntésnek tartom.
Egészen szokatlan dolgokra is képes volt. Először azzal hívta fel magára a figyelmet, hogy a kyokushin karate első dél-szlovákiai szakadárjairól írt riportomra reagálva jelezte, hogy tiszta vizet öntene a pohárba, hadd tudjon róla mindenki. Aztán kerékpárral végigtekert Európán, hogy Spanyolországban is felbukkanjon sportáguk földrészbeli edzőtáborában. Harmadik feltűnő esete akkor történt, amikor elment Japánba, s ahhoz, hogy megtérítsék a világszövetség kongresszusára utazás költségeit, indulnia is kellett az ottani világbajnokságon, ami védőfelszerelés nélküli, erővel történő támadásokból álló sportágról lévén szó, nem volt kockázatmentes vállalkozás. Ez csak három kiragadott példa volt szokatlan tettei közül. Mindegyik a kyokushin karate dél-szlovákiai térnyerését szolgálta?
Szolgálták? Az említett szakadásról. Adámy István, aki Magyarországon az egyik alapító volt Furkó Kálmánnal együtt, tizenhárom évig volt az edzőm, ő vette rossz néven, hogy különváltunk. Én azonban nem szakadtam el, maradtam abban a szervezetben, ahova beléptetett engem. Ő viszont kilépett. A szakadás úgy történt, hogy a szőgyéni klubot elvitte magával, a többi viszont maradt ugyanannál a világszövetségnél. Mi nem léptünk ki. Akkor jóval alacsonyabb övfokozatú voltam, mint a mesterem, aki már 5. dannál tartott, én meg sehol sem voltam. Az ő szemszögéből ez biztosan úgy tűnt, hogy mit képzelek magamról.
De elmondta erről annak idején a véleményét, reagálva a szőgyéniek nyári táborát megörökítő riportomra, amelyben voltak utalások a szakadásra is. Akkor szintén az imént felvázolt alaphelyzetet adta vissza...
Mindenki a saját szemszögéből nézte, ha benne volt ebben a történetben, és olvasta a riportot. Más klubokat is érintett, nem csak Párkányban működtünk, itt délen máshol is. Nem akartam, hogy úgy nézzenek rám, hogy én vagyok a szakadár, miközben maradtam abban a világszövetségben, ahol előtte is voltam. Nem én találtam ki, hogy lépjünk ki. 1998-ban hivatalosan felvettek bennünket az európai, majd a világszövetségbe, s a Szlovák Kyokushin Szövetség azóta is ott van. A többi dél-szlovákiaiak, például a Szlovák Shinkyokushin Szervezetet vezető keszegfalvai Markovics Jánosék vagy a Darnay Barnabás vezette bősiek más szövetségnél vannak, de mi maradtunk ugyanott, ahol elkezdtük. Végül ez a megnyilvánulásom, úgy érzem, jót tett a kyokushin karate itteni népszerűsítésének.
És a kerékpárút Európán keresztül?
Ez csak annyira tett jót a kyokushin karaténak nálunk, hogy egyfajta ingyenreklám volt. Mert a kerékpározás a karate után a másik kedvencem, a hobbim. Aki ismer engem, tudja rólam, hogy a karate mellett a biciklizés és a hosszútávfutás is nagyon megy. Ez kapóra jött abban az időben, egy megoldásnak kínálkozott, mert az anyagi helyzetem abban az időben nem engedte meg, hogy repülővel utazzam oda. Fogtam magam, és útra keltem. Munkanélküliként időm volt rá. Ha lett volna sok pénzem, akkor megyek repülővel, és akkor senki se tudott volna erről a kerékpárutamról. Csak annyiból szolgálta sportágunkat, hogy egy karatéka tette meg azt a hosszú utat.
És a japáni világbajnokságon való kockázatos rajt?
Szerencsésen jutotta hozzá a lehetőséghez. Elkezdtem járni lengyel nemzetközi edzőtáborokba – 1999-ben voltam ott először – s kétszer-háromszor elmentem, egyedül Szlovákiából, és az ottani szövetség elnöke felfigyelt rám. Ő volt akkor az európai szövetség főtitkára, és megkérdezte tőlem 2003-ban, hogy indulnék-e a világbajnokságon. Mindjárt igent mondtam neki, de be kellett vállalnom, hogy küzdeni fogok a súlycsoport nélküli világbajnokságon, ami nem volt kockázatmentes. Mert az embert agyonverik, ha olyan ellenfélre akad. De bevállaltam. Ha valakinek a fülébe jutott, hogy valaki tőlünk kijutott Japánba, a sportág őshazájába, talán ez is egy kis lépést jelentett szövetségünk térhódítása során Dél-Szlovákiában.
Számon tartja-e, hogy hány védence volt az évtizedek során?
Régen, amikor még Párkányban kezdtem, egy ideig feljegyeztem azokat, akik hozzám kerültek. Talán az első tíz évig vezettem egy füzetben. Később már ezzel nem foglalkoztam, de minden évről van összesítésem. Párkányban 1994-től van klubom, s ebben eddig ezernél több ember megfordult. Ki karatézott tíz évig, ki már két hónap után abbahagyta. Voltak olyanok, akik el sem jutottam hozzám, mert csak egy év után válnak haladókká, akikkel már én foglalkozom. Jó tíz-tizenöt éve a feleségem viszi a teljesen kezdőket. De a tagságba mindenkit feltüntettünk, aki akár rövid időre is belekóstolt nálunk a karatéba. Vannak kitartóak is, az utóbbi öt vagy hat év eredménye, hogy hárman is szereztek Európa-bajnoki érmet. Feleségem még lánykorában, Godó Éva néven volt bronzérmes Baján 2002-ben, a többiek az utóbbi években törtek fel a dobogóra kumitéban: Rybár Miroslav háromszor bronz-, Németh Carmen egyszer-egyszer ezüst- és bronz, Dobos Evelyn háromszor bronzérmes volt a kontinensviadalon. Sajnos, Európa-bajnok tanítványom még nincsen, azzal nem dicsekedhetek, a mi szövetségünk eléggé erős, nagyon nehéz labdába rúgni az Eb-ken. Az alistáli klubból Tóth Eszter egyszer volt Eb-második, ő azonban Krajcsovics Ferenc tanítványa. Mintegy kétszáz tagja van szövetségünknek, s a párkányin kívül még Alistálon, Nagymegyeren, Pozsonyeperjesen, Szímőn Vlkanován és Zselízen van klubunk.
Az alapiskolások 2016-os Diákolimpiáján a búcsi Molnár Orsolya Rácz Norbertről írt pályamunkájával első helyezést ért el az esszéíró pályázaton. Milyen gondolatokat ébreszt a mesterben az ilyen elismerés?
Mivel egy utcában laktunk a családjukkal, s ismerem őket, nekem nagyon volt furcsa volt, mikor Orsi eljött utánam, s mondta, mit szeretne tőlem. Meg az, hogy pont engem választott. Számára ugyanis a karate tökidegen, ő inkább művészi beállítottságú. Nagyon csodálkoztam a választáson, mert nem éreztem magam olyan érdekes embernek, Búcson vagy a környéken biztosan lehetett volna találni mást is. Orsi tudta, mi mindent vittem véghez, talán ez is közrejátszott döntésében. Sportágam, a karate annyira szélsőséges sport, főleg a mi stílusunk, a full-contact, hogy nem is gondoltam, ilyen érdeklődést válthat ki. Karate létezik már Szlovákiában a múlt század hatvanas éveitől, hozzájuk képest én negyven évvel késtem a kyokushin változatával. Karatéről már rengeteg ember hallott, de nem a mi stílusunkról, mi csak mostohagyerekek vagyunk a szlovákiai karatetársadalomban. Mert a rendszerváltásig egyeduralom volt, és csak utána jöttek külföldről beérkezett stílusok. A miénket kevesen ismerik, és még kevesebben művelik.
Dél-Szlovákiában, annak nyugati részén azonban eléggé elterjedt. Vagy nincs így?
Van klub Keszegfalván és Bősön is, de ott más-más stílust követnek a kyokushin karatén belül. Mindegyik magyar szervezet. Igaz, nekem működött klubom Besztercebányán is meg most mellette egy kis faluban, Vlkanován, ha megmarad, de javarészt mindegyik a déli vidéken található.
Bő tíz évvel ezelőtt egy interjúban elárulta, hogy a karate már nem az első az életében. Mi történt?
Akkor született a lányom, majd a később a fiam is. Nem siettem el se a nősülést, se a gyerekvállalást, elég későn jöttek az utódok, de idősebb fejjel még jobb érzés volt szülőnek lenni. Amikor az embernek már van családja, akkor kicsit másképp gondolkodik. Gyerekeim is karatéznak, akárcsak a feleségem, így mind a négyen a családból hódolunk ennek a sportágnak. A gyerekek addig, míg érdekli őket.
Négy évtized nyomokat hagy az emberben. Rácz Norbert miből meríthet a folytatáshoz?
Már a kezdet kezdetén is elég fanatikusnak éreztem magam. Pedig abban az időben sokkal rosszabb körülmények között voltak az edzések, az emberek nagyon keveset tudtak a karatéról... Ma, negyven évvel később jóval könnyebb dolga van az embernek. Ha a rossz körülmények között fanatikus voltam, napjainkban duplán annak kell lennem, hogy vihessem tovább. Bármilyen probléma jöhet. Akár olyan, hogy némelyik tanítványom már elég magas szinten volt, és akkor abbahagyta a karatét, ami csalódásként ért. De túltettem magam rajta, és ilyenből is merítek erőt a jövőbe nézve. Az első tíz évben teljesen üres volt a tornatermünk, de azóta minden megváltozott, fel vagyunk szerelkezve tatamiborítással, bokszzsákaink vannak a folyosón... Nem azt mondom, hogy ideálisak a feltételek, voltaképpen csak a pénz hiányzik, hogy járhassunk külföldi versenyre, az Európa- és világbajnokságra, amire sok pénz kellene. Ugyanakkor a korábbinál már jóval magasabb szinten tudunk edzeni, készíthetem fel a gyerekeket a versenyekre. Ilyen szempontból nekem már egyre jobb dolgom van. Mikor indultam, akkor volt igazán nehéz. Ha akkor kitartottam, negyven év után nem találok olyan okot, ami engem letérítene erről az útról. Már második éve munkanélküli vagyok, miután megszűnt az állásom a városi hivatalban, pénz nincs, de legalább egész nap a karatéval foglalkozhatok. Még profibb körülményeim vannak, mert saját magamat is edzhetem, jóval többet tudok foglalkozni a tanítványokkal. Az egy más dolog, hogy az utóbbi két évben a koronavírus miatt nemigen voltak edzések, elmaradtak a versenyek, de bízom benne, hogy ez elmúlik. Ebben a helyzetben sokkal nyugodtabbnak érzem magam, tehát ahhoz, hogy karatézzak, nem kell olyan dolgokat bizonyítanom, amit esetleg negyven évvel ezelőtt még kellett. Akkor nem bíztak bennem a szüleim, az osztálytársaim se hitték el, hogy belőlem valamikor fekete öves lesz. Ezt végigcsináltam, és most mikor még nem a csúcson, de jóval magasabb szinten vagyok, akkor miért hagynám abba. Hogy tanítványaim egyre nagyobb sikereket érnek el, vannak Eb-érmeseink, és egyre több, engem ez még jobban motivál. Nem hiszem, hogy abba fogom hagyni, kivéve, ha valamilyen sérülés nem szól közbe, ami megakadályozna az edzésmunkában.
Ki ő?
Rácz Norbert (szül. 1966) párkányi feketeöves 4. danos karatemester, a kyokushin karate szlovákiai meghonosítója, a Szlovák Kyokushin Karateszövetség elnöke. Versenyzőként nincs nagy eredménye, edzőként viszont van négy Eb-érmes tanítványa. Védenceiből többszörös osztrák vagy magyar bajnok tíz-tizenöt is akad. 1993 óra él Párkányban, 2005-ben vette el korábbi tanítványát, Godó Évát, két gyerekük van, mindannyian karatéznak.
J. Mészáros Károly
(Az interjú rövidített változata az Új Szó 2022. február 23-ai számában jelent meg)