2013-ban volt nyolcvanéves a Dióspatonyi Sport Club. A jubileumra a képen látható könyv jelent meg. Ebből válogattunk. Brányik Béla (1909–1973) alapító tag a kezdetekről mesélte. „A Nagyér-dűlőn akartunk pályát létesíteni. Mivel a kaszáló több gazda tulajdonár képezte, külön mindegyiket meg kellett kérni, hogy engedje át a mérkőzés idejére. Bizottságot alakítottunk Varga Imre mérnök – akkor még főiskolás – vezetésével. Benne bíztunk leginkább. A tudást akkor is tisztelték. Végigkilincseltük a parcellák tulajdonosait, nehogy birtokháborítás címén pert varrjanak a nyakunkba. Ahogy emlékszem, elég simán ment minden. A véletlen úgy hozta, hogy az egyik kaput egy nyolcvanéves gazda földjén kellett leásni. Nagy kerülővel adtuk elő jövetelünk célját. Legnagyobb meglepetésünkre a gazda egyáltalán nem tiltakozott. Ízes magyarsággal csak annyit mondott: „Jól van uramöcsém, csak egy kulcsot nekem is adjatok a kapuhoz, hogy a szénát haza tudjam hozni.” Több a Sztorik, történetek, esetek rovatban.
További történetek a 2014 októberében megjelent könyvből
Megnyerték a selejtezőt, mégis a DAC jutott fel
A csallóközi futballtörténelem pikáns epizódjaként emlegeti a könyv azt az esetet, amikor a dióspatonyiak megnyerték ugyan a járási bajnokság selejtezőjét, mégis a DAC jutott magasabb osztályba. „Azonos pontszámmal végzett a Dióspatony és a DAC a tabella élén, a feljutást a selejtezőknek kellett eldöntenie – vezet a témába Belkovics László, aki dióspatonyi viszonylatban a vezéregyéniségek közé sorolható, hiszen élete szorosan összefonódott a település sportmozgalmával, annak mozgató rúgójaként temérdek siker kovácsa volt, aktív labdarágóként, edzőként, tisztségviselőként, szervezőként. – Dióspatonyban 2:2-re végeztünk, mindkét találatot én szereztem. Dunaszerdahelyen 1:1-es végeredmény került a jegyzőkönyvbe. A mindent eldöntő összecsapásra Gellében került sor, ahol 1:0-ra vertük a szerdahelyieket. A győztes találatot ezúttal is én szereztem, ám eredményesebb sportdiplomáciájának köszönhetően a járási központ reprezentánsai kerültek felsőbb osztályba.”
Megfenyegették a szódást
Tengeri József (1924–2005) harminchét éves korában fejezte be aktív pályafutását, kevesen tudják, hogy a bíráskodással is kacérkodott. Elmesélte, mi vetett véget játékvezetői tevékenységének. „A nőszemélyek, ha begurulnak, sokkal bolondabbak, mint a férfiak – mondta – Az egyik hölgy ítéletemet kommentálva cipőjével hadonászva azt rikácsolta: Majd adok én ennek a k…a szódásnak! A fenyegetés nekem szólt, akkoriban ugyanis szódát hordtam a környékbeli településekre. Gondoltam magamban, nekem nem ér meg annyit a bíráskodás, hogy munka közben majd jól elagyabugyáljanak.” És végleg letette a sípot.
Miért nem ment az Interbe Varga Tihamér?
A szentmihályfai Varga Tihamér a patonyi csapatokban is megfordult, pályafutása csúcsút a II. ligás bősiekkel élte át, majd tizenkét és fél évig Ausztriában játszott, edzősködött. Mosolyt fakasztó történet, hogy miért nem ment futballozni a pozsonyi Interbe. „Egy alkalommal a mihályfai ifikkel bevallom, feketén játszottam Illésházán – ismeri be a könyv hasábjain az egykori hátvéd. – Teljesítményemmel alighanem a társak fölé emelkedtem, hiszen a mérkőzés végén megkeresett térségünk ismert focinagysága, Horváth József, aki egykor a Spartában is szerepelt. A nevemet kérdezte, én azonban attól való félelmemben, hogy leleplezik a turpisságot, annak a srácnak a vezetéknevén mutatkoztam be, akinek az igazolványával aznap dublőrként csatasorba álltam. Az élvonalbeli focista azt pedzegette, hogy elvisz az Interbe. Amikor hazajöttem, beszámoltam édesapámnak a történtekről, aki igyekezett lebeszélni a pozsonyi szárnybontogatásról. Mondhatom: igyekezete sikerrel járt.”