Naszvadról csalogatta a kézilabda Nyárasdra. A Csallóközben, Bakán kötött ki. Oda ment férjhez, s onnan is járt kézilabdázni a nemzetközi porondon is ismert nyárasdi női csapatba. Bertalanné Dibúz Erika kétszer is visszatért, Gergely fia, majd Ágnes lánya megszületése után újra a pályán láttuk, mígnem sok bajnoki évad után végleg visszavonult. Decemberben ünnepelte megalapításának ötvenedik évfordulóját a nyárasdi kézilabda. Ott volt a meghívottak között az egykori kiváló beálló is. Emlékeiről, életéről kérdeztem. Az interjú honlapomon a jubileum alkalmából készült sorozat harmadik része.
Mikor kapcsolódott be a nyárasdi történésekbe?
Az évekre már nem emlékszem. Még nem voltam tizennyolc éves, amikor ide kerültem. Hetvenkilenc-nyolcvan körül lehetett, közvetlenül az ifjúsági csapatból jöttem ide. Utolsó ifiévemet már Nyárasdon töltöttem. Akkor még ingáztam, harmadikos, majd negyedikes középiskolás voltam az ógyallai pedagógián, s onnan jártam vonattal edzésre, mérkőzésre. Aztán itt ragadtam a Csallóközben.
Naszvadi létére mi kötötte Nyárasdhoz?
Először is a sportszeretet, mert szerettünk kézilabdázni. A közönség, fanatikussága magával ragadott. Talán a mostani DAC-kulisszához hasonlítható. Ugyanazt éltük át mi Nyárasdon, mint amit napjainkban látok a dunaszerdahelyi futballstadionban. Az a lelkesedés felejthetetlen. Istenítettek bennünket a faluban, amikor kimentünk az emberek közé, főleg a győztes meccsek után. Ráadásul jártuk a világot. Abban az időben, a szocializmusban ezt nem mindenki tehette meg. Dániától kezdve Hollandián, Németországon át Bulgáriában nagyon sok helyen voltunk külföldi kupameccsen. Ráadásul a csehszlovák ifiválogatottal is utaztam idegenbeli mérkőzésekre. Engem a kézilabda-szeretetem tartott Nyárasdon.
Van kedvenc, emlékezetes mérkőzése?
Az összes meccsre szívesen emlékezem vissza. Kiemelkedtek közülük a nemzetközi kupatalálkozók, főleg azok, amelyeket nem Nyárasdon játszottunk. Felvittek bennünket Pozsonyba, a számunkra nagy városba, a fővárosba, s ott a Pasienky sportcsarnokban kézilabdáztunk. Például az akkori jugoszláv Titográd elleni találkozón tömve volt a négy és fél ezres csarnok, annyian jöttek szurkolni.
Menyire befolyásolta kézilabda-pályafutását a naszvadi indítás?
Ott kaptuk meg az alapokat. Vlahy Jenő volt az edzőm, ő szerettette meg velünk még az alapiskolában a kézilabdát. Miskovics György is edzett bennünket. Onnan indult minden. Mikor Nyárasra kerültem, nem tudtam, hogy hova jövök. Nagy lemondás volt váltani. Iskolába jártam, öt-hét edzés volt hetente, nem akármilyen volt számomra ez a megterhelés. A vonaton tanultam. Nagy lemondás volt a kézilabda, de megérte.
Voltak kínos, kiélezett pillanatok is Nyárasdon?
Főleg akkor, mikor edzőcsere történt, vagy gond volt a csapat körül. De a mag mindig kitartott, ha rossz, ha jó volt. Mi mindig itt voltunk, maradtunk.
Nem ment vissza Naszvadra, hanem kitartott a többiekkel...
Naszvadon akkor nem volt női csapat, ezért a nyárasdiaknál ragadtam. Aztán Bakára kerültem. Nyolcvanhatban szülési szabadságon voltam, akkor kihagytam fél évet, a másik gyerekszülés után már többet, mert akkor, a Coimpex-érában már gondok voltak Nyárasdon a csapat körül. Két családom van.
Netán boldog nagymama?
Igen, már van kis unokám.
Megmaradt a kötődése a kézilabdához?
Hét nyolc évvel ezelőtt besegítettem Németh Jolinak a csallóközi utánpótlás felkarolásában. Elindítottuk, s akkor Bősön is volt kézilabdacsapat második-harmadik osztályosoknak, én edzettem ott a gyerekeket, de jött a szemműtétem, s utána abbamaradt.
Mivel telnek a hétköznapjai?
Bősön dolgozom férjem üzletében.
J. Mészáros Károly